1. A mimézisznek már a Khém-földi (egyiptomi) Ezópusz allegorikusan teo-teátrális mini-opuszai által is föltárt jelensége – a hindu Indiában hagyományosan hanumáni (1), vagyis a sajátságosan humánus jellemvonásokkal fölruházott Majom-isten (l. lat. simia, ae, majom) mimetikus és mitikus szférába osztott szerep- és cselekvés-csomagja – nem a természet szolgáltatta modellek egyszerű másolására korlátozódik pusztán, hanem jócskán túlmutat a külső modellek ösztönszerűen sokszorosított leképzésén, s ez a soronkövetkező, módszertani ráadás – a mimézisz célirányának a befele fordítása – következésképpen antropológiatörténeti szempontból jóval jelentőségteljesebb horderejű, mint ahogy azt első látásra gondolnók.
2. Noha az imitáció alapja a zoológiából ismert és a pszichoszomatikus késztetésekre genetizálódó, morfológiai mimikri, vagyis a környezethez való alaktani hasonulás, mint túlélési stratégia, az ember által föllelt s mimetikailag újító jellegű megoldás túllép a pusztán ismételt s a külső, alakzati és kromatikus modellekhez való hasonulások szintjén. A megjelenítendő, belső modellek leképzésének az irányába tolja el a mimézisz technikailag önreflekszív jellegűvé kiteljesített, mintegy előléptetett s eképp immár technikailag is összetetté és sokoldalúvá váló folyamatát. Az emberiség azzal egészíti és teljesíti ki – s egyben azzal szűkíti le avagy bővíti ki – a mimikri általános jelenségét, hogy emezt az antropocentrizmus irányába emeli a négyzetre.
3. Tudniillik noha az ember képes bármit leutánozni, elsősorban mégis önmagát fogja átmásolni áttételesen a létezés különböző, általa létrehozott, újrarendezett struktúráiba. Önkéntelenül ellenállhatatlan köldöknézés s májhízlaló önimádat ez a javából – jelentik be az óvást a vallások – és egyetlen mentsége e féltudatosnak tűnő, én- és fajközpontú gyarlóságnak csak az, hogy az általános ontológia ember által történő, sajátosan szubjektív kiegészítése egy merőben auto-analitikus, önelemző és -föltáró, pszicho-analitikai dramaturgia szellemében megy végbe. Azaz : csupán az emberi nem dramaturgiai alapösztöne menti meg az antropocentrikus emberi lény transzcendens és szoteriológiai (üdvtörténeti) becsületét.
4. A biológiai mimikri eme új, mimetikai értelmezése az Alany bolygótörténeti színrelépését fémjelzi valójában : a Sub-iectum (lat. subiectum, i, alany ; szószerint : Alá-vetett) akkor jelentkezik és jelenik meg először a földi történelemben – az Alany akkor teremtődik végérvényesen meg, tágul és terjed ki Jellé és Jelenné, akkor robban be számottevő tényezőként a Terra tér-idő Jel-mezébe és Mezejébe – amikor saját alakváltoztatásainak önhatalmú mozgatórúgójaként is képes már működni.
5. Az emberréválás folyamata óhatatlanul onto-dramatikai s következésképpen szükségszerűen színművészeti jellegű. A közvetlen környezetéhez való gyors, alanyi, hasonulási és alkalmazkodási képességét tekintve, az ember túlélési olimpikon, s ezt a fejlődéstörténetileg kitüntető státust egyértelműen lét-színházi Színész-voltának köszönheti. A művészetek és az életművészet szférájában központi helyet elfoglaló színművészeti képesség és született tehetség eképp az ember szubsztanciális és esszenciális lényegét alapvetően meghatározó, antropológiai ősminta és arkhetipális öntőforma.
6. S ámbátor az ember minden műalkotása végső soron ön-mimetikus s eképp onto-dramaturgiai jellegű, az emberi művészetek közül a színművészet az egyetlen, amely kizárólagosan az ember utánzását emberi anyag révén és az emberi anyag közegében hozza létre, s ilyenképpen méltán tarthat jogot az áldozári és az önföláldozói hivatás, a szakrificiális s eme utóbbi jellegből kifolyólag a szakrális szakma minősítésre. A műalkotást befogadó ember a művészet művi, mesterségesen teremtett és másodlagos létezésű természetét kevésbé érzékeli, ha a műalkotás anyaga nem a kő, az agyag, a fém, a festék, a vászon vagy a fantázia, a képzelőerő epikus, eposzi avagy lírai anyaga, hanem maga a biológiai, hús-vér ember, a Szenteket kísérő rajongást és imádatot ébresztő-gerjesztő, élő Színész.
7. Ám az ember nem az egyedüli szemlélője önmaga folytonos művészi kivetítődéseinek. Minthogy a színművészeti tárgykörünket illetően tán méltán beszélő nevű Szinésziosz (Kr. u. IV. – V. sz.) az információ-föltáró, létezéselméleti Út-kutatás föltétlen figyelmébe ajánlja azt a teo-teatrológiai tényt is, hogy az ontológiai Theatron, a Lét Látvány-színházának a televizuális és latitudinális – szellemi szélességű – Látói és Át-látói – a Tekintélyes, a Kintről be- és le-Tekintők, a Theóik (2) – akik közül egyesek a dolgok teremtésébe beledolgozó, cselekvő alkotóművészek, mások a műalkotásokban gyönyörködő, megrögzött esztéták avagy csupán puszta ámuló-bámuló Szemlélők-Nézők – nem föltétlenül és egyértelmű módon humánus lények:
Osiris atyja ekkor így szólt : Tévedsz, ó, fiam, mondta. Léteznek istenek a mi világegyetemünkben. Ezek közül egyesek végzik a maguk sajátságos cselekedeteiket, mások pedig a szellemi szépség szemlélésével telnek be. Léteznek továbbá mások, akik a világ fölé helyeztettek, s akiktől függ valamennyi lény a legutolsó rangfokozatig; ám ezek az istenek sohasem szállnak és alacsonyodnak le az anyagig. Eme istenek számára a világegyetem egy varázslatos látványjáték. (3)
8. Hisz a humánusnak tetsző isten, Hanumán, a Tekintés Tettetésének félt hopp- és tett-mestere, a Nagy Szimuláns, a Nagy Manus, a polinéziai Mana és római Manes-ek mega-mágikus és mágneses Manituja, a minket mimétizáló majom-ember-hibrid valójában csupán teo-teatrális, rejtő- és védő-álarcot, színházi Majom-Maszkot visel. S csupán a saját és a mi szórakoztatásunkra játsza el azt a megtévesztő, de számunkra hízelgő és tetszetős szerepet, hogy hozzánk félig hasonló ember.
Jegyzetek:
1 – Vö. szanszkrit, dévanágari írásmódban : हनुमान्, Hanumán. Szószerint : az Állkapcsos. Hanumán egyik, az ókori római színházba is bevezetett, beavatott avatárja a latin Manducus, a fogcsattogtató komikus álarc, a Nagyevő, a jókora állkapoccsal (lat. mandibula, ae, állkapocs) ellátott-fölszerelt Szereplő. L. még fr. manger, enni.
2 – Gör. οἱ θεοί, oi theoi ; duális, páros számban : τὼ θεώ, to theo, az istenek.
3 – Kürénéi Szinésziosz, Az Egyiptomi avagy a Gondviselésről, I., 9-10. Kürénéi Szinésziosz, Συνέσιος, lat. Synesius (Kr. u. 370-414), a líbiai Pentapoliszból, az Öt-Városból (Küréné, Bereniké, Árszinoé, Ápollóniá, Ptolémáisz) származó, újplatonikus görög bölcselő és keresztény püspök. A tragikus végzetű alexandriai mértantudós hölgy, Hüpátia tanítványa és közeli barátja volt. A magyar fordítás az 1878-as első francia szövegkiadás (Œuvres de Synésius, évèque de Ptolemaїs, dans le Cyrénaїque, au commencement du Ve siècle. Traduites entièrement pour la première fois, en français et précédées d’une étude biographique et littéraire par H. Druon. Libraire Hachette et Cie, 79, boulevard Saint-Germain, 79, 1878.) alapján készült. B. F.
