Földényi F. László: A melankólia dicsérete. Jelenkor, Budapest, 2017.
Kint, bent, fent, lent, halandó, halhatatlan egyszerre nem lehet a jámbor olvasó. Íme, a melankólia, melyről a szerző mindvégig hangsúlyosan állítja: csak felfoghatatlanságában felfogható, érthetetlenségében megérthető. Művészettörténeti példákból kiindulva világosítja föl olvasóját arról, mily reménytelenül, ámde borzongatóan homályos lélekállapotról van szó.
Földényi F. Lászlónak nem ez az első kötete a tárgyban, mint ahogyan nem ez az első könyve, amit képtelenség letenni. Évek óta nem találkoztam ilyen lebilincselő olvasmánnyal, pedig olvasok szórakoztató irodalmat, és az Umberto Eco által kompilált, gazdagon illusztrált albumokat vagy a szakácskönyveket sem vetem meg. A melankólia dicsérete mellett mindeme ragyogó világi próbálkozások hirtelen sajnálatosan halványnak mutatkoznak.
A Peter Zumthor építész tervezte Klaus testvér kápolnájáról értekezve Földényi egy Heinrich von Kleist-esszéről tesz említést, A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben címűről, ez pedig kapóra jön, mert remekül illusztrálja azt, ami miatt Földényi könyvnyi eszmefuttatása annyira izgalmas: mondandója ránézésre a szemünk előtt bontakozik ki, ugyanolyan organikus, természetes, magától értetődőnek tűnő módon, mint amilyennek az író Zumthor kápolnáját látja. Miközben az itt előtárt tudás aligha jött az íróval az anyaméhből.
Csöndes, nyugodt, egyenletes hangon beszélget Földényi F. László olvasóival, s e beszélgetés folyamán szinte észrevétlenül bomlik ki a sorok mögül a melankólia, mint rejtélyes, festett rom, rézmetszet terében abszurd módon terpeszkedő poliéder, nagylélegzetű filmalkotásban lebegő baljós monolit, sík mezőben komorló, minimalista kápolna, ólomszínű, elnagyolt messerschmitt-plasztika és még egy sor elbűvölő, hajmeresztő, ki-gondolta-volna műalkotás, mely így vagy úgy a melankólia terében landol. A homályban, melyből végül kiviláglik, hogy kint, bent, fent, lent, halandó, halhatatlan egyszerre nem lehet a jámbor olvasó.
