1. Az idő kereke akkoriban fordult a 17. századra, amikor Vincenzo Gonzaga herceg jóvoltából meghaladhatatlan csúcspontjára hágott a mantuai udvar zenei kultúrája. Vincenzo tágkeblű mentora volt kora legfontosabb – és földrajzilag elérhető – muzsikusainak. Wert, Monteverdi, Gastoldi, Viadana mellett 1587 és 1628 között a mantuai udvarban élt és dolgozott egy remek hegedűs (vagy hogy is mondhatnánk inkább: nyirettyűs?, fidulajátékos?), ráadásul kifejező előadásmódú énekes és, nem mellesleg, szorgalmas zeneszerző: Salamone Rossi Hebreo. Az udvari megrendelésre készült szonáták, tánctételek, madrigálok, canzonetták és színpadi zenék mellett Rossi „balkézről” – mondanánk ma fűszeresen – övéinek gyülekezeti hajléka, a mantuai zsinagóga számára is komponált.
Ha egy vallási csoporttípust konzervatívnak nevezhetünk, a kora újkori diaszpóra-zsidóság közösségei ebben valószínűleg élen jártak. Liturgiai vagy liturgikus-zenei újítások alig háborgatták évszázados hagyományrendjüket. A kései reneszánsz zenei eszményei – a nuove musiche jegyében – mégis utat találtak az itáliai zsidó közösségekhez. Csaknem száz évvel az első zsidó enklávé, a velencei Ghetto alapítása (1516) után Salamone Rossi a mantuai gettó zsinagógájában eredményesen kísérletezett a reneszánsz zenei ideáloknak és a zsidó tradíció egyik szövegi sarkkövének, a Zsoltárkönyvnek az ötvözésével.
2. A protestáns reformáció első évszázadának derekán az új egyházi közösségek félreérthetetlen törekvése volt, hogy a világiakat (laikusokat) mind szervesebben kapcsolják be a gyülekezetek liturgikus életébe. Ennek a tendenciának az egyik legnyilvánvalóbb módja és eszköze a biblikus zsoltárok népnyelvi fordítása és egyszerű, könnyen énekelhető dallamokkal való ellátása volt. A leghíresebb énekelhető zsoltár-korpusz nyilván Genf városához köthető, ahol teológusok, költők és muzsikusok kollektív alkotásaként született meg a hugenotta-zsoltároknak is nevezett szöveg-zenei gyűjtemény, amelyet természetesen a helybeli reformáltak, a „calvinisták” használtak leginkább. A gyűjtemény dallamait épp úgy meghatározzák az egyszerű népdalformák, mint az egyházi-tonális hangzásvilág. Szövegi és dallami egységessége, koherenciája miatt a genfi zsoltárkincs az egyházi énekgyűjtemények egyik legsikeresebbje lett. Szinte végeérhetetlen azoknak a zeneszerzőknek a listája, akiknek alkotásaiban a genfi zsoltárok hatása – akár szemléleti alapként is – igazolható. Elsősorban a Calvin-kortárs hugenotta Claude Goudimel többszólamú vokális munkái terjedtek rendkívüli módon, de később, a 17. század elején Jan Pieterszoon Sweelinck retorikus és virtuóz Cinquante Pseaumes de David című sorozata, a németalföldi kórusirodalom e védjegye is hamar közkinccsé lett.
3. Wojciech Bobowski, a lembergi (Lwów) születésű lengyel egyházzenész még csak tizennyolc éves volt, amikor a krími tatárok fogságba ejtették és rabszolgaként eladták IV. Mehmet szultán konstantinápolyi palotájában. A kor kulturális viszonyaira jellemző, hogy rabszolga létére is kitűnő továbbképzésben részesült a Szerájban. Áttért az iszlám hitre, attól kezdve Ali Ufkî néven mutatkozott be, és tolmácsként, segédkincstárnokként és udvari zenészként remekül beilleszkedett Isztambul palotaéletébe. A vallási kérdések szünhetetlenül foglalkoztatták: oszmán-törökre fordította az anglikán katekizmust, latin nyelvű traktátust írt az iszlámról, és – ami számunkra a legfontosabb – oszmán zenei antológiákat állított össze világi és vallási használatú darabokból, hangszeres és vokális zenékből, oszmán műzenéből és hagyományos török dalokból egyaránt.
Egy kis kéziratos zsoltárgyűjteményből merített Ali Ufkî (vagyis Bobowski), amikor genfi zsoltárdallamokat próbált „oszmán módira” a muszlim halláshoz szelídíteni. A modális makám-rendszer szerint kísérelte meg a zsoltárdallamok átrendezését – közben persze a szövegeket is oszmánra fordította. A francia versmetrika természetesen különös változáson ment át: a genfi zsoltárok török változata aszimmetrikus verslábakra épül, emiatt szembeötlő hasonlóságot mutat a közel-keleti zene egyik legjellemző idiómájával.
Az izgalmatos, lázba hozó interkulturalitás ejt ámulatba, amikor a King’s Singers és a kelet–nyugati zenei párbeszédben jeleskedő Sarband régizene-együttes közös lemezén Rossi Hebreo, Ali Ufkî, Sweelinck és Goudimel szerzeményeit hallgathatjuk. A török, héber, latin, olasz, francia, németalföldi nyelvi-kulturális pezsgésben egyazon költői világ propriocepcióját („testérzékelését”) érjük tetten: az Írás vallásainak – vagyis a kinyilatkoztatott, monoteista vallásoknak – a közös, évezredek óta fáradhatatlan liturgikus szívét halljuk meg dobogni.
