Néhány hete, járatlan aszfaltcsíkokon haladva, kurucos rövidítéseken, többedmagammal Krakkóba értem. Régi adósság volt ez, hiszen Rákóczinál már jártam, Kassán, ám Báthory István fejedelmünknél a vizitáció mindegyre halasztódott, inkább az idővel való gazdálkodás módja nehezítette. A távoli nagyváros, a régi magyar törzshely felkeresése okát tehát elsősorban Báthory adta, bár Balassi, vagy régi, friss kéziratok kiadása okán Krakkóba vándorló könyvesek nevét is említhetném.
A királyi várban, a Wawelben, a székesegyházban, majd annak altemplomában, Báthory szarkofágja előtt, és később, a várudvaron azon morfondíroztam, hogy fejedelmünknek miért is volt annyira fontos az egyetemalapítás, hogy az általa uralt vidékek két távoli pontján, Kolozsváron és Vilniusban is egyetemet alapított a lengyel urakkal csak latinul társalgó fejedelmünk.
Minden bizonnyal sejtette, hogy a fényes haditettek, amelyek miatt évszázadokon át megőrződik emléke, elhalványodhatnak egy napon, ezért is jó gondolni a kiművelt emberfőkre, kiknek kései utódaként egyszer csak a vármúzeum fegyvertermében találtam magam. Ott állunk ketten, erdélyiek, az egyik üveglap mögött tekintetünk megakad egy zöldes markolatú kardon. Az üvegszekrényen felirat: lengyel és erdélyi kardok a XVI. század végéről. Az egyiken bevésett szöveg. Így kezdődik: Rex Stephanus… Nincs kiemelt helyen, egy a sok közül. De néhány latin szó ismerete már elég, hogy más fényben tündököljön a penge, rögtön lehet üzenni hajdani hadfiaknak, várkapitányoknak: megvan még a kard!
A teremfelügyelő hölgytől kérdezem, mondván, erdélyi vagyok, azért érdekel, és ő válaszolja: Ó, igen, Báthoryé, a királyé, ha maga erdélyi, akkor valahol rokona. Igen, válaszolom, tisztelettel a penge felé tekintve: valahol rokonom.
