"Testvérek, külön úton járnak"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 04. (738.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Erdélyi kard
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Egykori önmagamnak írok” - beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel
Egyed Emese
Szürke árny
Tzveta Sofronieva
Saga a lebontott udvarról (Saga über den abgerissenen Hof)
Angi István
Maestro Dorin Pop centenáriumán
Egyed Emese
Az eleven tudásról (Dr. Gaal György hetvenéves?)
horváth csaba
A fel nem adható város kronológiája
HORVÁTH BENJI
Álomláz
Fehér Renátó
Versek
FISCHER BOTOND
Black Hole Sun
Sánta Miriám
Év végén
LÁSZLÓFFY ALADÁR
Dühöng a déli szél
Marius Tabacu
Arioso dolente
Bíró Gergely
Az egyenruha
Beretvás Gábor
Kivilágos kivirradtig
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: opera optica. III. Épiszódioi
Szabó Csenge
A kapcsolatok elviselhető könnyűsége
Papp Attila Zsolt
Hajnalban érkezik egy cirkusz
Demeter Zsuzsa
Gaal György szemüvege
Jakabffy Tamás
Moz-Art à la Haydn
Túros Eszter
TAGok
 
LÁSZLÓFFY ALADÁR
Dühöng a déli szél
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 04. (738.) SZÁM – FEBRUÁR 25.


(Részlet)

 

…A bátyjának küldött ajándék paripát most ő járatja körbe egy pároszi márvány lépcsőkkel, kettétört oszlopok omladékával tele romudvaron. Csodálatos érzés. Ez Mátyás álmának utolsó képsora. Verejtéktől lucsogó ingben ébred, mely már bűzlik is kissé. És ráébred a homályra, a hidegre, a halotti csendre, az este kapott, egy pár mondatban csak úgy odavetett rosszhírre, egész helyzetére. Arra, hogy ő viszont kegyelmet kapott. Hajnal lett, mire végül, szégyen ide, szégyen oda, gyermekként álomba sírdogálta magát. Most egy sokat próbált régi rab rezignációjával ébredt. A fehér álom örömhangulatának kontrasztja nem könnyet, de már bosszúvágyat se csihol a lelkéből.

– Ő kellett volna megmaradjon. Nem én, a kis senki. A pótlék arra az esetre, ha László, a mindenben kiváló elsőszülött mégsem éri meg a… Nem, nem érte meg. Anyánk, ha megtudja, nyilallott bele, de csak egy tört pillanatra… Ketten maradtunk, nagyasszony. Azt hiszem, erre a változatra, kombinációra nemhogy a család, de maga a Gondviselés se volt elkészülve…

Ugyan! Dehogyis nem. Hiszen íme, az ő műve teljesedik ki hónapok, hetek óta. Hunyadi csak úgy odalesz, nem véres harcon, ahol ezerszer megtörténhetett volna. Hanem mint egy torokgyíkos csecsemő a bölcsőben. Elalszik. El mer aludni a legnagyobb gond s a legnagyobb diadal közepette. Mesélték, mindig jó alvó volt, a szabad ég alatt is, mint a tiszta lelkiismeretű emberek. És úgy aludt, mint a nyúl, mint a kölykeire vigyázó farkas. Ébredj, apám! Elképesztőre nőtt a baj. Mi igazán fel se fogtuk, ez a nyomorult bábkirály meg a pereputtya sem, hogy mi lesz a birodalmasdival, amit előszeretettel játszanak, ezután nél­küled… De számunkra ez már mindegy, drága bátyám. Lászlót megölték. László nincs. Mert László elment és elvitte magával az egészet. A teljes tervet, esélyt, készletet. Vajdahunyadot, Budát, Pozsonyt, a bálokat, a szerelmet, az udvart, a vadászatot. A koronát… Hogy is mondta egyszer, én csak ámultam, mint mindig, a merészségén s a kifogástalan modorán:

– A lovagi tornát szeretem, a latint nem.

– Apád is így volt vele. De most megtanult, látod, miután nem csupán verekednie, de kormányoznia is kell! – mondta anyánk.

– Jó volt mégis a sorrend – vágta rá László. – Ha ő is, mint a többi, előbb latinul tanul meg rendesen, most hol lenne Magyarország!

Felnézett a rácsos ablakokra. Hallgatta a fiatal fülének hihetetlen halálos csendet.

– Jó testvér voltál, s én rajongtam érted. Te tudtad ezt. Tudod jól ott is, ahol most vagy. Ahol most már együtt lehettek… nem fogadkozom, csak felmondom nektek, amit máris tanultam az egészből. Kapisztrán atyától. Hogy nem kell félni azoktól, akik csak a testet ölik meg, de a léleknek nem képesek ártani. Apám, tőled azt, hogy ha nem ültél ölbe tett kézzel, mikor meghalsz, ugyanolyan visszavonhatatlanná teszed a jövőt is, mint amilyen a múlt. Tőled, drága bátyám, hogy ezután, ha megmaradok, kifogástalan modorom lesz, és ámulni fognak a merészségemen.

 

*

A fél ország talpon állott Hunyadi László halála miatt, a nemzet legjobbjainak üldöztetése láttán. Bosszúszag terjengett a levegőben, a tavaszi füstszaggal keveredve keserűen. Mindenképp Erdély már fegyvert fogott s árulást emlegetett. Temesvárról, a Hunyadiak déli székhelyéről új meg új dandárok indultak el. Valahol vesztegelnek, de valahol egyszercsak felemelkednek a lándzsaerdők.

Ilyenkor tavasszal, prüszkölve, bőgve maguk előtt taszítják tapicskoló csordák azt az áradatot, hólevet, melyből még hónapokig lehet itatni, megperdítni a vízimalmok csikorgósra kiszáradt kerekeit, amiben még sokszor megfürödhetnek az aszály, a forró nyár beálltáig erdő-mező lakói, állatok, emberek.

A Szilágyi–Hunyadi-felekezet nőttön nőtt, mióta Rozgonyi Sebestyén és Kanizsai László egy zivataros éjjelen budai börtönükből kimenekültek, s most összes hadaikkal a király ellen fordultak. Nyíltan.

V. László Bécsbe sietett, magával hurcolva Mátyást, a legfontosabb foglyot. Út közben Esztergomban szabadon bocsáttatta Vitéz Jánost. Az egykori titkos kancellár s váradi püspök a Szentszék közbenjárásának köszönhette, hogy megúszta.

– Mikor Budán voltam, azt tettem, amire az országnagyok rávettek, mondhatom: kényszerítettek. Fogságodat ő művüknek tekintheted, atyám, szabadulásod viszont az enyém! – mondta ekkor a király, aki valahányszor valamely kísérlet nem sikerült, netalán balul ütött ki, mindig könnyedén színt tudott váltani.

 

A király Pozsonyba hirdetett országgyűlést, mivel Budára egyelőre nem volt tanácsos visszamenni. És békéltetésnek szánták azokat a pontokat, hogy példának okáért a kormányzó özvegye visszabocsátja mindazon királyi erősségeket, melyek eleddig kezén voltak, eszerint Besztercét, Dévát, Görgényt, Hátszeget, Nándorfehérvárt, Szörényt, Orsovát, Trencsént, Oroszlánkőt, Lévát és még néhányat. Má­tyást Újlaki tartja kezesül, amíg ez végrehajtatik. Ha igen, valamennyi politikai fogoly szabadul, s az elégedetlenek is felmentetnek a hűtlenség vádja alól.

Erre üzenhette Szilágyi Erzsébet, hogy akkor inkább a töröknek engedi át a végvárakat, semmint olyan méltatlan feltételeket elfogadjon, amilyeneket a győző a legyőzöttnek szabhat. Kegyelmet osztogatni a bűnösnek szokás, nem a becstelenül megsértett félnek.

Mivel V. László hatalma az ország felett már árnyékhatalom volt csupán, s a fejetlenség akkora, mint hogyha a másik Lászlóval együtt a királyt is megszabadította volna fejétől ugyanaz a bakó, a vándorlásra fogott csonka udvartartás, melyből az eddigi animátor, Czillei bácsi hiányzott éppen, Prágáig meg sem állt, s a királyocska menyegzőjének előkészítésébe temetkezett a valódi gondok elől. Díszes követség indult Párizsba, VIII. Károly kisasszonylánya után.

 

*

Sűrű, sötét az idegen, prágai éj. Dühöng a déli szél. A jó Hradzsin magas tornyán egy érckakas csikorog szüntelen. Mátyás nem tud elaludni. Percenként felriad a vackán. Már október van, és van úgy, hogy didereg az ember. Ezek nem az otthoni éjszakák, bár Erdélyben is foga van már ilyenkor az időjárásnak. Hajnalra kékeszöld hóharmat csillog a tornyokon, a tájon, a patakok pára alá húzódtak, tán még a havasok is maguk alá húzzák a lábukat. Könnyű nekik, legalább hótakarójuk van… Igaz, velük sincs ott már a ma­májuk. Egy időn túl az embernek önállóan kell elviselni hideget, éhséget. Rabságot főleg. Persze a hegyek szabadok…

„Én oda le nem ereszkednék holmi jobbágyivadék miatt, akitől nem félek”… „hű csehemre – (vagy hű ebemre?) – bízom az ilyen gondok megoldását”… A király hangja volt. Hű csehet vagy hű ebet emlegetett, s nem tudni, miért, Mátyás mindenképpen magával, az ő sorsával, helyzetével hozta összefüggésbe.

Egy napon újra beszédtöredék üti meg a fülét az ajtón túlról: „…Dobzse, dobzse… igen, persze, azt a vad Hunyadikölyköt… amíg él… egyidős a király őfelségével, de a szerencsétlen nem is normális…” Ennyi. Összeveti a másik, a László szájából hallott fogcsikorgató mondatokkal. Érti, hogy nagy a veszedelem. De nem fél. Foglárát, ezt a behemótot magában már rég csak „hű csehemnek” nevezi. Mátyásnak apja történetei jutnak eszébe Itáliáról, a Viscontiak udvaráról, ahol idomított kutyák voltak, hogy széttépjék a kijelölt áldozatokat. Éppen csak ez nem kutya, ez ember. És utálja, gyűlöli őt. Nem mulasztja el az alkalmat, hogy kimutassa. Mátyás végső elkeseredésében a magának tar­togatott mérget veti be ellene. De a cseh óriás (Holubárnak hívják, ami Galambost jelent) könnyedén lefogja és elkobozza a mérget.

Vad kölyök – mormogja eltűnődve s lenéz a lihegő, ideiglenesen megkötözött kamaszra. A fejét csóválja Mátyás tehetetlen dühe láttán, s szó nélkül kimegy.

Attól kezdve Mátyás meglepődve tapasztalja – nem lehet észre nem venni –, hogy rabtartója jó hozzá. Mint aki elérte a célját. Majdnem gyöngéd. Egyszer azt is szó nélkül eltűri, mikor hirtelen belerúg a sípcsontjába. Többet nem próbálkozik. Ezután pár lépésnyire sem közelítik meg egymást. „Hű csehem” nagy halálfej-tekintetű arca mintha egészen más kifejezéssel vigyorogna rá. Most határozot­tan úgy rázza meg néha felé félelmetes öklét, mintha azt jelezné durván, gyáván, gúnyosan, ám di­csekvőn, szinte hálásan, hogy látod, itt van a markomban a titkod. Fel is jelenthettelek volna. De egészen másban sántikálok.

Mátyás vállat vont, és elfordult, vagy kitért az óriás útjából, de mindig, percek múlva is azon kapta magát, hogy nagy homlokráncolás közepette a Holubár titkán töpreng. Valami értelmes magyarázaton. Kedve volna ráugrani és harapva, karmolva megkísérelni szétfeszíteni azt a mocskos markát: „Ide vele… hát mit képzelsz, te koszos jobbágy!”

„Vajon mit képzel? Mit titkol?” Mit tud, mert ez látszik a gunyoros ábrázatán, ez tud valamit, ami az ő életével-halálával függ össze? Képzelődni kezd, megint a királyocska hencegő hanglejtésű, mutáló hangon elrikácsolt mondatát próbálja kiegészíteni: „hű csehemre” vagy mégis: „hű ebemre”… „bízom?”… „bízom az ilyen gondok megoldását”… Ide vele, gyorsan-gyorsan azt a mérget, mielőtt betörik az ajtót… de hiszen náluk a kulcs, kívülről fordítják rá, valahányszor kimennek… Akkor ha­mar a mérget. Mielőtt megfojtanak… Felébred.

A párnába fúrta az arcát, kicsit próbálgatva: milyen az, mikor párnával fojtogatnak valakit. Milyen lenne! Milyen lesz! „Ide azt a mérget, mielőtt megmérgeznek!” Ha lenne méreg!

Holubár viszont pontosan tudta, hogy az a méreg nem a kerge Hunyadikölyök kezébe való. A találgatott mondat ugyanis így fejeződött be: „aki bizonyára megőrül az efféle feladatokért…” Így is van, uram, László király! Bizony!

Kezdetben a vérpad kockázata árán is belefogott. Tervezett. Lázasan. De aztán Holubárt egyenesen megfizették, hogy pusztítsa el a gyűlölt királyfit. Mikor elvállalta, csak azt nem tudta, hogyan fog ez végbemenni. Na most megvan! A fogoly kölyöktől került méreg! Be se kellett csempésznie az árgus szemű kamarások és komornyikok között. Most már megérné életben is maradni a végén. S még az sincs kizárva, hogy sikerül. Hogy ez az éhenkórász magyar fiúcska, rabocska is megmenekül. Esetleg együtt fognak szökni. S a családja hálás lesz. Még egy jutalom ütheti a markát. S a nyomát is bottal üthetik…

Sűrű sötét az éj.

 

*

Prágában is gyülekeztek a sötét felhők. Híre kelt, hogy a kelyhesek ellen szigorú rendszabályok készülnek, amitől Podjebrád meg a cseh főpap, Rokiczána vált fenyegetően ingerültté, no majd adnak ők lakodalmat, mondogatták.

1458. november 21-én a király már betegnek látszott, de a tanácsból kijövén az udvarával estebédhez ült. Magaviselete inkább komoly volt, mint vidám.

– A király fáradt! – súgtak össze az urak.

– A király hozzá se nyúlt a lakomához! – észrevételezték mások.

Akik hozzá közelebb ülhettek (mivel közelebb álltak hozzá), csak maguknak megtartva állapították meg, hogy: – A király elhízott.

– A király sajnos túl éretlen.

– A király kövér és fiatal.

– Nem baj, most asszony jön a házhoz. És új szövetséges.

Később alvótermében derűsebbnek tűnt, répát evett, és sört ivott rá, tanúsították az inasok. Mert nemsokára éles gyomorfájdalom lepte meg, csak hogy a szeszélyekhez értő főkomornyik szerint legjobb orvosság, még koronás fők számára is, az álom volt abban az időben.

Hajnalig le sem hunyta a szemét V. László király, de orvost csak reggel hívtak hozzá. Ekkor már a derék Podjebrád is a betegágyhoz járult, és bátorította buzgón, ahogy a doktorok csapata is. Mikor maga a beteg jelentett ki olyasmit, hogy ez a biztos halál, ő csak érzi, Podjebrád fejcsóválása mellé kijöttek a részvét könnyei is.

Harminchat órai vergődés után, ugyanaznap halt meg, mikor tavaly a Hunyadi fiúkat esküvel testvérekül fogadta.

 

Valóban van füle a falaknak is. Meg szájuk is van. S az ilyen várakban, városokban, alkóvokban, pincékben, tömlöcökben, ahol sűrű, sötét az éj, dühöng a déli szél, és az évtizedek, évszázadok úgy múlnak kinn, mint a változó felhőzetek, már csak arra kell vigyázni, hogy jól megválasztott időben, kivárt pillanatban szóljanak át egymásnak, akik beszélgetni akarnak. A hely szellemei. Mert végső soron lófarkon, hetedíziglen kiirtva is lehetett végezni. De senkit se ítéltek örökös hallgatásra.

Miket hordott ott össze Zsigmond a halálos ágyán? Én tudom mit.

„Te vagy… te vagy az igazi. De most már késő. Annyi időt pazaroltam el, hogy egy csöpp se maradt… Viszont a többi idő most már a tiéd lesz…”

Először is kiről beszélt? Az igazi ki? Az igazi mi? Az igazi Luxemburgi János, vagy az igazi kenézfi János? Amióta az eszemet tudtam használni, nem ment a fejembe: miért vagyunk mi mind a ketten, apám fiai, Jánosok? Nálunk valahogy nem volt szokás, emlékszel, többet faggatózni az ilyen dolgokról, mint amennyit az orrunkra kötöttek. De ezt nyolc-tíz éves korunkban mi ketten, egyszer, amikor az erdőben esteledtünk, ott is aludtunk, a fára mászva s szíjjal az ághoz bogozva magunk, hogy fenevad fel ne faljon, meghánytuk-vetettük, s arra jutottunk, hogy bárhogyan szeretjük egymást, nem lehetünk mi testvérek. Egyikünk fogadott fiú a családban. Ám hogy melyik és hogy miért, arra sosem derült fény. Mert apánk nem akarta. Ő még hitt abban, hogy ha nem segít nekünk, a titok héja feltöretlen marad, és azt is legfennebb sejtette, hogy mi, ahogy növünk, vajon még rágódunk ezeken? Meg nem osztott szeretet, meg nem osztott jogok. Közös birtok és vagyon. Ha az élők úgy hagyják el ezt az életet, hogy bizonyos titkokat, melyek csak itt hasznosak, odaát már mindegy, magukkal visznek, akkor a halottak nem hagyják. A titok héja feltöretlen. De mint a zsizsik vagy mint a mókus, elég egy kicsi lyuk, rés, repedés, és valaki csak belejár és kihozza onnan. Vagy az igazságot, vagy a tévedést. Most is feltöretlen, de bevallom neked, János, hogy én, János jártam odabent, és megtudtam a titkot. Hát te mennyire jutottál? Te legjobb testvér, aki mindent mindig ráhagyott a bátyjára. Pedig mekkora indulatok, örömök és keservek lakoztak a lelkedben. Biztos voltam benne: azért, mert a kenéz fia vagy csupán. Ezt érzed, ez feszít, ez vezérli a sorsod. Zsigmond… akit apánk, Vajk a nikápolyi zűrzavarból kimentett, téged nem környékezett meg? Nem, mert neki épp úgy volt jó és elég a homály, hogy mindkettőnket vétetett vele körül. És figyelt, ádázul figyelt mindkettőnket. Nagy tervei voltak ugyanis egyikünkkel. A kis herceggel. Aki annyira királyfi volt vér szerint, hogy ő csak helyette uralkodott, ha már így alakult a családi végzet. Talán azt tervezte, hogy az utolsó pillanatban előhúzza, mint tőrt a tokból, és nyilvánosságra hozva, átadja neki az utódlást. Ne haragudj rám, hogy csak most, a paradicsom kapujában álmodom át az eszméleted emlékébe: mindig úgy hittem, úgy reméltem, hogy kettőnk közül én vagyok az, a másik János-gyerek az apánk valódi fia csupán. De Zsigmond, aki tudta az igazságot, tudta azt is, hogy az örökséget hordó kis drága testszelencéd képes­ségekből nem kapott annyit, ami számára ehhez a bűvészmutatványhoz elég legyen. Ezért végül is engem világosított fel, akiből viszont mint egy kenéz fiából, már nem fabrikálhatott három-négy koronához legitim királyt.

 

Nincs szörnyűbb, mint az olyan hatalmas királyok sorsa, akik az utódlás kérdésében szomorkodhatnak. Ez folyton kísért itt körül a históriában. Ám az országot valakire rábízni, ha van ilyen utolsó, ünnepélyes alkalom, csak rá kell. Zsigmond úgy intézte, hogy neki ez is kéznél legyen, mikor üt az óra. Mert az élők, amikor el akarják hagyni a hazát, kezüket megkötik a holtak: legalább ott, akkor nem hagyják, nem tűrik, hogy elkönnyelműsködjék a dolgokat.

Hogy füleltek pedig ott körülötte az élők is! Azok idegenek voltak. Az országtól is, a mi kis családi affé­runktól is. De ott füleltek, aggodalmaskodtak valamennyien az aranybullások, az országot kihalással keserítők, Árpádok és Anjouk meg Luxemburgok, nagyok és törpék. Ezt Zsigmond is tudta jól. Ezért hivatott engem. Azon az estén Zsigmond befejezetlen mondata, a látszólag összevissza fecsegés végén számomra nagyon világos volt. Kétszer kezdte ugyanazzal a szóval. Amikor először kezdte a kifogyó lélegzet s a beléje gabalyodó beszéd fonalát ugyanazzal a szóval: „Magyarország” – az volt a számunkra fontosabb, öcsém, Másikjános, a kettőnket illető mondat. Így hangzott: „Magyarországot te ne hagyd el, semmiképpen. Mert te vagy az igazi...”

Nem a luxemburgi, hanem az erdélyi, apánk valóságos fia, a jobban formált, szült, szabott, szerelt, a pontosan arra felszerelt, ami jön. Ami jött… Hát így volt, János. És így lesz ezután is.

És ha az élők el akarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket… Tudod, öcsém, hogy éreztem mindig, hogyha éppen hátulról sütötte meg alakomat a nap, hogy az árnyékom feje, haja, a vállam, de hát a mozdulatom is pontosan olyan volt, ami rád emlékeztetett. Éreztem, ahogy te mutatkozol belőlem is. Vagy apánk mindkettőnkből. Lárifári, hogy Vajk fiai között azért volt két János, mert az egyik már úgy, készen, fogadott fiúként érkezett. Hogyha másképp értelmetlen és érthetetlen, akkor is állítom, hogy testvérek vagyunk. Nevet akartak adni nekünk. S a te neved, Másikjános, végül is mi? Hogyan fognak szólítani, miután az enyém mellett fekszik még a halálod is Gyulafehérváron. Hunyadinak, nemde? Mert hogyha az élők el akarják hagyni ezt a hazát, a Hunyadiak visszatartják őket.

 

*

Erzsébet ültében elaludt, és látta magát, amint belép és leül ide, ebbe az ablakfülkébe, és levelet készül írni a fogságban tartott Mátyásnak. „A világ gonosz. Neked pedig még sokáig kell benne élned. Úgyhogy…” Lenéz az udvarba, ahol most csend van, pedig évtizedekig nem szünetelt itt a nyüzsgés. És alig voltak magukra, legfennebb az első években. Itt mindig éppen gyülekezőt tartottak. Itt együtt élt, lakott, sokszor csak egy függönnyel elválasztva, a sasfészek megannyi lakója, a család, s mennyi halni készülő vitéz. Az úr s a parasztkatonák. Szuszogtak, hortyogtak, fáradt pilláikra itt borult az álom, ahol napközben a fegyverfogást tanulták csukló-szakadásig, vagy az ország veszedelméről tanácskoztak, érveltek, erősködtek, néha fenekedtek egymásra, és ezerszer sértetten vagy reményt vesztve szétfutottak volna, hogyha nincs Hunyadi… hogyha nincs Szilágyi Erzsébet… Teréz, mit állsz itt? Adtatok enni az előbb érkezett fullajtárnak?… Eredj, szólj azoknak ott a kút mellett, hogy ne danolásszanak olyan harsányan, térjenek ők is nyugovóra…

Reggel Kapisztrán intett, kibontották a zászlókat, aztán feltárult a kapu szája, és megindul a had. Ezek itt csak a hadnagyok, a beosztott töredék, kinn a domboldalon emelkednek fel az ezerek, mikor a felvonóhíd megcsikordul. Telides-tele a patakpart, amíg a szem ellát. És tárogatók, sípok, trombiták szólnak, mikor megjelenik a vezér, lovon, érdekes, az övé sosem ficánkol, csak megy, mert a lovas katonának mennie, haladnia kell, az uraké körülötte, mindig egyik ágaskodik, másik nyihog, harmadik kényesen lépdel. A Lászlóé is, aki mindig apja közelében lovagol, hogy ahova kell, megvigye parancsait… Felriadt. Valaki kopogott? De nem jön senki, az esőrázó szellő érkezik. A horogszegi szilvaszedések. Ősz volt, amikor János a Másikjánossal leánykérőbe érkezett. Belovagoltak… És most… Most… Hogy soha többé nem beszélhetek velük? Hogy ez is csupán történet volt, mint a mesék, melyeket gyermekként hallgattunk?…

 

Azt hiszem, minden odalett, minden elveszett már tavaly nyáron Hunyadival. De hát, Isten, volt valaha ilyen alku veled, kötöttél ilyent ki nekünk, és lehetett volna választásunk, hogy vagy az ország vagy ő? Hogy mind a kettő, a kettő együtt már nem jelentheti a mi megkönynyebbülésünk, a mi elcsendesedésünk, a mi boldogságunk… Mert akkor hogyan tudhattunk volna másképp dönteni, mást választani, mint amit végül adtál?… De a nagyfiam? Mire kellett? Hogy azzal próbálj meg, azzal alázz meg, hogy nem tudom engedelmességgel elfojtani soha többé a bosszúszomjat? Ami viszont nem áll jól Hunyadi özvegyének. Hunyadi pedig nem segít, nem szól! Soha többé nem beszélhetek vele… soha többé… soha többé… Hogy kopognak, hogyan dörömbölnek, mert a halálon dörömbölnek most az álombeli leghalkabb szavak is. És az álombeli függönyök, köpenyek, kárpitok most keményebbek a vakolatnál, a faragott szobornál. Megkövesedett minden, gondolja, most már tiszta elmével, ébren, s mint eső után, tudja, most már elálltak a cseppek, nincs több könny, legfennebb amit remegő ágakról még leráz az esőt kísérő szellő.

Ma először voltak nyitva az ablakok a tél óta. De hidegre fordult az áprilisi este, az előbb becsukta valaki, mielőtt magára hagyták. Ő kitárja. Valósággal verejtékezik. Mindent el fognak venni. Lehet, érte is eljönnek, mint álmában, a poroszlók, vagy egy méregkeverőt beszereznek a kastélyba, a cselédségbe. Ide a konyhába. „Ketten maradtunk!” – hasított bele ezredszer. – „Mátyás fiacskám, ketten maradtunk!” Az ablak nyugatra néz, de a nap már lement régen. A csillagos hidegben újra elbóbiskol.

Ekkor Erzsébet álmában megjelent Mátyás. A tömlöc fenekén víz csillant, de ő bátor gyermeki bájjal fent aludt a priccsen, szalmán. Még az álmát is látta, hallotta egészen tisztán. „Hogyhogy? Most már soha többé nem láthatom őket és nem beszélhetek apánkkal, Lászlóval? Hogy ez a mi életünk is csak egy történetecske volt, mint akármelyik, amelyet közben százával hallottunk, olvastunk csak akkor mindig mások voltak a főszereplői?”… Hánykolódott a fiú. Ő megpróbált csitítva-csillapítva beleszólni, belekeveredni. „Meglátod, mindent megold anyád. Ne mozdulj és ne higgy senkinek, én egyetlen árvám!” De Mátyás nem hallotta őt. Most léptek, kulcscsörgés a rácsos folyosókon. Az nyilallt bele, hogy jönnek, mint Lászlóért. De se kiáltani, se odarohanni nem sikerült. Pedig Mátyás is felébredt. S időkön, tereken át erre nézett, mint aki végre szintén látja őt. Virradt.

És álmában elindultak, a keresztút felé, ahol feltámadáskor újra találkozhatnak mind a négyen.

 

Mondják, hogy a zűrzavaros esztendőben, miután az özvegy csak úgy elkergette, Pannóniai András tán meg is zavarodott. Szi­lágyi Erzsébet nem törődött azzal, hogy mit kezd a bánatával. A bánatot, úgy érezte, legfőképpen ő viseli el éppen.

– Kártékony vén marha! – vetette oda megvetően, s ez lett a mester végítélete. Akár búnak is adhatta a fejét. Egy szamarat adtak alá, hogy cókmókjával kivonulhasson Jeruzsáleméből. Úgysem volt már északnak délje és keletnek nyugatja. Azért egy út menti fogadóban, valahol Temesvár és Orsova között, de lehet, hogy Törcsvár és Nikápoly között, hacsak nem Tokaj és Asszonypataka között, mégis Várad és Znaim, Buda és Regensburg, Velence és Nápoly, nem, nem, Torda és Kercsed között, abban a malomban emlékeztek rá, hogy ott minden pénzére csirízt főzetett, és a nála lévő rengeteg teleírt árkuspapírosból ügyes kézzel egy olyan dudatölcsérhez, havasi kürthöz, de istáphoz, püspöki pásztorbothoz vagy csupán egyszerű furkóhoz, buzogányhoz hasonlatos szerkentyűt ragasztgatott össze magának, mely így ezerszer könnyebb volt, mintha fából, aranyból, acélból, ólomból való lett volna. Mégis kemény volt. – Na látjátok! – kopogtatta meg. – Időből való vándorbot! – és lépkedni kezdett vele fel s alá, marokra fogva próbálgatta. Azt mondta, ezzel most elmegy és leül a világ végén, ahonnan valamennyi csapás jött a világ kezdete óta, amerről az apokalipszis lovasai érkezni fognak nemsokára: a Marmara-tenger partjára. Előre szólni akar nekik, hogy mire ideérnek, tisztában legyenek vele, kinek mi volt az érdeme-bűne Magyarhonban az éppen átszenvedett korban.

A törökül Tekirdagnak átkeresztelt Rodostó tájékán mindenesetre volt egy dervis, aki estéről estére ott ült a sípjával a tenger partján, és vontatott, kifogyhatatlanul kígyózó dallamokkal csalogatta, hívogatta Ázsiát.

 

(Lászlóffy Aladár mindezidáig kiadatlan, a Kriterion Kiadónál megjelenés előtt álló Hunyadi-regényének részlete.)





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében