1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

1770 nagy­sze­rű év Mo­zart szá­má­ra; ja­nu­ár 5-én tart­ja el­ső itá­li­ai hang­ver­seny­ét, már­ci­us 15-én meg­kom­po­nál­ja el­ső vo­nós­né­gyes­ét, jú­li­us 5-én meg­kap­ja a leg­ma­ga­sabb pá­pai ki­tün­te­tést, az Arany­sar­kan­tyú-ren­det (ezt a ki­tün­te­tést Mo­zart előtt csak Orlando di Lassonak ado­má­nyoz­ták a mu­zsi­ku­sok kö­zül, Gluck és Dittersdorf csak a ki­tün­te­tés má­so­dik fo­ko­za­tát kap­ta meg) és ezt egy ti­zen­négy éves „gyer­mek ér­de­mel­te ki ter­mé­szet­fö­löt­ti ze­nei te­het­sé­gé­vel. És a si­ker­so­ro­zat foly­ta­tó­dik; ok­tó­ber 10-én a bo­lo­gnai Academia Filarmonica fel­ve­szi Mo­zar­tot tag­jai so­rá­ba. Dí­szes dip­lo­mát kap, és ez­zel mint­egy be­fe­je­zett­nek is te­kint­he­tő a ta­nul­má­nyi évek so­ra 1763-tól 1770-ig. Ez a dip­lo­ma af­fé­le érett­sé­gi bi­zo­nyít­vány­nak szá­mít és egy­ben egye­te­mi zá­ró dip­lo­má­nak is. Hadd áll­jon cik­künk vé­gén ez a be­cses ok­mány. De még hát­ra van az 1770-es év leg­na­gyobb meg­va­ló­sí­tá­sa, a Mitridate, Re di Ponto cí­mű háromfelvonásos ope­ra seriaja, ame­lyet az év de­cem­ber 26-án mu­tat­nak be Mi­lá­nó­ban. Az apa hazaírott le­ve­le­i­ben be­szá­mol az éne­ke­sek kü­lön­fé­le csel­szö­vé­se­i­ről, ar­ról, hogy Mo­zart ze­né­jét né­hány he­lyen Gasparini vál­to­za­tá­val akar­ták be­he­lyet­te­sí­te­ni. Le­het­sé­ges, hogy a hat órát tar­tó elő­adás (balettbetétek, más szer­zők da­rab­ja­i­val együtt) ke­re­té­ben va­ló­ban ke­ver­ték is az elő­adók a kü­lön­bö­ző ze­né­ket a kor szo­ká­sa­i­nak meg­fe­le­lő­en. Mo­zart ope­rá­ja minden­nek da­cá­ra (Mo­zart több ári­át új­ra­írt va­ló­szí­nű­leg azért, mert az el­ső vál­to­zat va­la­mi­ért nem nyer­te el az éne­ke­sek tet­szé­sét) 22 elő­adást ért meg. Ak­ko­ri­ban, a mennyi­sé­gé­ben is fan­tasz­ti­kus olasz ope­ra­ter­mést és a kö­zön­ség új­don­ság irán­ti fel­fo­ko­zott igé­nyét te­kint­ve rend­kí­vü­li si­ker­nek szá­mí­tott.
A ti­zen­négy éves Mo­zart meg­is­mer­te Eu­ró­pát és Eu­ró­pa is meg­is­mer­te Mo­zar­tot. Hogy mi­lyen volt ek­ko­ri­ban Mo­zart, azt a Grove-monográfia szer­ző­je, Stanley Sadie így jel­lem­zi: „Az uta­zás 15 hó­nap­ja alatt Mo­zart mind gyak­rab­ban fű­zött utó­ira­to­kat ap­ja le­ve­le­i­hez, több­nyi­re nő­vé­ré­nek cí­mez­ve, ame­lyek­ben Leopold éles, ha­tá­ro­zott, rész­le­tes be­szá­mo­lóit lel­kes, kis­fi­ús meg­fi­gye­lé­sek­kel vagy szeretetteli jó­kí­ván­ság­ok­kal, ese­ten­ként né­mi kép­te­len obsz­ce­ni­tás­sal egé­szí­tet­te ki. Ké­sőb­bi be­jegy­zé­sei gyak­ran tar­tal­maz­tak salz­bur­gi lá­nyok­nak szó­ló, rejt­je­les sze­rel­mi üze­ne­te­ket.” Nyil­ván Leopold is ol­vas­ta eze­ket az utó­ira­to­kat és íme, a rend­kí­vül szi­go­rú apa (aho­gyan Leopold az utó­kor tu­da­tá­ban má­ig él!) nem uta­sí­tot­ta rend­re ra­kon­cát­lan­ko­dó fi­acs­ká­ját, nem ja­ví­tott be­le és nem is tö­röl­te ki azt, ami­vel bi­zo­nyá­ra nem ér­tett egyet; hagy­ta ki­bon­ta­koz­ni fia lel­ki éle­tét, nem vet­te el tő­le eze­ket az örö­mö­ket, nem vág­ta le szel­lem­szár­nya­it.
Mo­zart örö­m­re, lel­ke­se­dés­re, bol­dog­ság­ra szü­le­tett. Az el­ső olasz­or­szá­gi út ma­ra­dan­dó nyo­mot ha­gyott Mo­zart lel­ké­ben, szel­le­mé­ben. Drá­mai al­kat lé­vén, már egé­szen ki­csi gyer­mek­ként is rög­tön­zött ope­rai stí­lus­ban sze­rel­mi- és bosszú­ári­á­kat – szo­ro­san kap­cso­ló­dott az ope­ra mű­fa­já­hoz, és en­nek ak­ko­ri­ban Olasz­or­szág volt a min­den­ha­tó köz­pont­ja. Mo­zart szel­le­me tel­je­sen ope­rá­i­ban bon­ta­ko­zik ki. Szim­fó­ni­á­in is meg­ér­ző­dik ope­rai-szín­pa­di be­ál­lí­tott­sá­ga. Mo­zart ti­pi­ku­san operacentrikus al­ko­tó. Ezt na­gyon fon­tos tud­ni. Ka­ma­ra­ze­né­jé­be is be­le­lo­pa­ko­dik a szín­há­zi lá­tás­mód, a té­mák, for­ma­ré­szek szce­ní­ro­zá­sa. Ope­rá­i­ból sok­fé­le ze­nei rész – nyi­tány, ári­ák, ének­együt­te­sek – il­lesz­ked­nek be hang­sze­res mu­zsi­ká­já­ba. Az ilyen át­vál­tá­sok, át­fe­dé­sek a leg­na­gyobb ter­mé­sze­tes­ség­gel, könnyed­ség­gel te­szik át­jár­ha­tó­vá a mű­faj­ok köz­ti ha­tár­zó­ná­kat, ami pél­dá­ul a szim­fo­ni­kus be­ál­lí­tott­sá­gú Bee­tho­ven szá­má­ra szin­te át­jár­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyult egyet­len ope­rá­ja meg­al­ko­tá­sá­ban. A ro­man­ti­ka szá­za­da óta az ope­ra­szer­ző, il­let­ve szim­fo­ni­kus al­ko­tó tí­pu­sa éle­sen el­kü­lö­nül egy­más­tól. Ez ma­nap­ság tel­je­sen meg­szo­kott je­len­ség, Mo­zart ide­jé­ben még sok ze­ne­szer­ző har­mo­ni­ku­san egye­sí­tet­te ma­gá­ban e két­fé­le tí­pust.
Mo­zart ese­té­ben eh­hez még egy sze­ren­csés al­ko­tói öt­vö­zet is já­rul: a ko­mi­kum és tra­gi­kum irán­ti egyen­lő fo­gé­kony­sá­ga és az a rendkivüli ké­pes­sé­ge, hogy tö­ret­le­nül és hir­te­len vál­tás­sal tud át­lép­ni egyik lel­ki­ál­la­pot­ból a má­sik­ba. A Mitridate-t meg­elő­ző­en már kom­po­nált egy ope­ra buffat is, a La finta semplicet (1768-ban, te­hát ti­zen­há­rom éve­sen) és egy bá­jos lí­rai dal­já­té­kot, a Bastien und Bastienne-t (fel­te­he­tő­en ugyan­csak 1768-ban).
Egy má­sik ze­nei öt­vö­zet Mo­zart vi­lá­gá­ban az egy­há­zi ze­né­jé­be be­ha­to­ló vi­lá­gi­as hang­vé­tel, il­let­ve e ket­tő zse­ni­á­lis össze­ol­vasz­tá­sa. Négy, ek­ko­ri­ban kom­po­nált mi­sé­je kö­zül a mai kon­cert éle­té­ben is fel­tű­nik a „Waisenhaussmesse” (1768-ban írt Missa solemnise) és a Dominicus-mise (1769). Ha egy mű „mel­lék­ne­vet” kap, az azt je­len­ti, hogy a ze­nei köz­tu­dat meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem­mel for­dul fe­lé­je, őr­zi, ápol­ja a mű­vet. Rend­kí­vü­li do­log ez egy ti­zen­éves if­jú al­ko­tá­sai, rá­adá­sul nagy­sza­bá­sú egy­há­zi ze­nék ese­té­ben. Nagy­fo­kú szel­le­mi érett­ség­ről ta­nús­ko­dó mű­vek, gaz­dag ins­pi­rá­ci­ó­jú mu­zsi­ka vált­hat­ja ki ezt az el­is­me­rést. Nem vé­let­le­nül bon­ta­ko­zott ki vi­szony­lag ko­rán Mo­zart élet­mű­vé­ben ez a fel­fo­ko­zott ér­dek­lő­dés a temp­lom­ban fel­hang­zó ze­ne iránt. Ko­ra gyer­mek­sé­gé­től temp­lo­mok­ban mu­zsi­kál, or­go­ná­zik, rög­tö­nöz és per­sze sok­fé­le egy­há­zi ze­nét hall­gat. Más szer­zők egy­há­zi mű­ve­it szor­gal­ma­san le­má­sol­ja. Egy­szer­re vol­tak ezek min­ta­da­rab­ok és ze­ne­szer­zői ver­sen­gés­re ösz­tön­ző „fel­ad­vá­nyok”. Mo­zart­ban meg­szü­le­tik a becs­vágy­tól haj­tott ne­mes ver­sen­gés min­dent le­bí­ró ener­gi­á­ja: ez hajt­ja majd elő­re pá­lyá­ján.