Ray Bradbury: Októberi vidék. Agave Könyvek, Budapest, 2017.
Ray Bradbury nevét az olvasók többnyire a science fiction műfajához szokták társítani, nyilván nem alaptalanul: a Marsbéli krónikák és a Fahrenheit 451 igazi „ikercsúcsai” az életműnek. Az Agave kiadó azonban évekkel ezelőtt belevágott egy hiánypótló kezdeményezésbe: módszeresen jelentetik meg gyakorlatilag a teljes életművet, a már említett magnum opusok mellett az író magyarul eddig nem publikált novellagyűjteményeit, köztük egészen korai darabokat is – ez a vállalkozás pedig nagyban hozzájárulhat Bradbury írói profiljának árnyalásához. Persze eddig is megjelentek magyarul olyan regények, mint a Gonosz lélek közeleg vagy a Holdkórosok temetője, amelyek révén a tudományos fantasztikum mellett a Bradburyről kialakult kép részévé vált a Poe-i prózahagyományhoz kapcsolódó, gótikus ihletésű rémtörténet műfaja is: a sorozat legújabb kötete a maga korai short storyjaival ezt az árnyaltabb képet teljesítheti ki.
Az Októberi vidék, bár „formailag” borzongató horrornovellákat, műfaji szempontból tágan értelmezett kísértettörténeteket tartalmaz, amelyek zömmel filléres ponyvamagazinok lapjain jelentek meg egykor, szervesebben illeszkedik a Bradbury-életműegészbe, mint azt elsőre gondolnánk. Bradburyt, bármilyen zsánerben alkosson is, mindig ugyanaz érdekli: az emberi tényező, a humánum, amely olykor fájdalmasan hiányzik a technológia-központú, „kemény” sci-fiből. Történetei, játszódjanak bár a Marson vagy az amerikai közép-nyugat kietlen tájain, ugyanolyan költőiséggel szólnak valamiféle rejtett emberi lényegről: olyan „rémtörténetek” ezek, amelyekben személyiséget nyernek az emberlét határán mozgó lények, a metafizikai térben értelmezhető figurák is. Mumifikálódott hullák, akiket „kilakoltattak” a sírboltjukból; a végesség érzetét megtapasztaló élőhalottak; repülő nagybácsik; saját testiségük börtönéből cirkuszi illúziók segítségével kitörni akaró gnómok; a túlvilági mezsgyén való átjárást sajátos értelemben megtapasztaló művészek; halhatatlan szerelmesük után elvágyódó vénkisasszonyok; vagy a földre szállt kaszás, egy élet-halál urává vált átlagos farmer képében... És mindent áthat az utánozhatatlan bradburys hangulat, az évszaktól függetlenül őszies melankólia, valami végtelen, szomorú várakozás az elkerülhetetlenre: mint amikor a lassan ereszkedő szürkületben kiül az ember a tornácra – a levegőben az októberi elmúlás illata –, és addig vár, amíg hajnaltájban megérkezik a városkába egy vándorcirkusz, csupa furcsa arccal.
És akkor valami mély, síron túli csend telepszik a tájra.
