Kolozsvár januártól márciusig tejfeles ködbe burkolózva duzzog. Csúsznak a járdák, párás a levegő, nem látni az eget. Ködverte gödörben élünk, ahelyett, hogy fölmennénk a Feleki-tetőre. Most a Feleki-tető jött le hozzánk, fogvacogtató hidegben szikráznak a behavazott járdák, síkos kristálytömbök ülnek az utakon, az összes acélos tekintetű istenség bennünket bámul az égboltról. Észbontó napfény karikázik kipufogógáztól ájult városunkban.
Távolabb, tudatunk szépen kitakart peremén emberi mivoltukból kiforgatott sorstársaink szeméthegyek gödreiben vészelik át, ha átvészelik, a rettentő hideget, ami elől a déli lankákon didergő főváros polgármestere majd’ egy hétre házba parancsolta az iskolák kiskorú népét. A szeméthez lapulva bújnak át egyik napból, éjből a másikba, föltornyozott hulladékunk melege élteti őket, mint Antaioszt szülőanyja, a Föld érintése. Jön hajdani telek szokványos hidege, fölemeli s a levegőben megfojtja őket.
Képernyőkön és huzalokban villódzik a rettegés: nyakunkon a szörnyű, az iszonyatos hideg. Jégbontó hava, február végén. Felkutatjuk a betonzugokban meghúzódó hajléktalanokat, menedékhelyre tereljük őket, nehogy fagyhaláluk a város lelkiismeretét terhelje. Inkább haljanak éhen vagy másként, szebb halált, tavasszal. Ha jön a hideg, kegyesek leszünk, eszünkbe jutnak embertársaink. Hőségben víz, hidegben szállás: egy városlakónak ennyi jár. A többi már magánügy.
Sugárkoronás szent nap ül a Feleki-tetőn, onnan nézi a szeméthegyet, a forgalmas utaktól szabdalt betonrengeteget, a templomtornyokat, a Szamos szalagvonalán túli dombokra felhúzott kegyúri lakokat. Kolozsvár télen ködbe burkolózik, s ezt máskor is sűrűn elköveti, mintha a nap elől akarná tarka palástja szégyenfoltjait eldugni valahogy. Telnek-múlnak az évszakok, fagy, hőség, jégeső, árvíz, sáskajárás, járvány képében föltűnik a dicső hős, hogy levegőbe emelje és megfojtsa a felfuvalkodott óriást. Csupa küzdelem ez a földi élet.
