Nyelv, művelő, mete-oro-lógia
Én is szeretem a tűnő szerelmet, szeretem megcsókolni az öreg nyelvművelőket: amikor rábeszélő, szívből-búgó hangon törekszenek a jóra, vigyázva, hogy senkit meg ne sértsenek, főleg a hatalommal bíró szándékos nyelvrontókat ne, nehogy; szívesen hallgatom a Rádióban G. L. vasárnapi műsorait, jót tesznek a kis és nagy politika rettenetei által felsebzett léleknek; legutóbb azonban már élesen felszisszennem kelletett, mert az öreg tudós, egy hallgató levelére válaszolva, illetve attól nyert indíttatásában, egyetértvén azzal, hogy a köd szó többes száma, a ködök, nem túlságosan, nem mindenekfelettvalóan helyes, jobb, ha helyette ködfoltokat mondunk, ugye, az mégis világosabb fogalmazás, nem olyan ködös, és levélíróval együtt reméli, hogy a ködök alak végül is háttérbe fog szorulni és a meteo-oro-lógiai jelentések is szabatosabban lesznek ködfoltosak.
Felszisszentem, mert eszembe jutottak egy régi, sok időjárás-jelentést író költőnknek a sorai – akinek ráadásul elég gyakran be is teljesedtek a jóslatai, lásd például: Kemény szél fuj, lángra kap a szikra, vigyázzatok a házaitokra –, egyik éghajlat-elemző költeményéből:
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alkonyat felé ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek
(kiemelés természetesen tőlem), bizony, ez nem „újabban elterjedő” egyéni nyelvi bizonytalanság, bár „újabban” is találkozni vele költőknél, pl. Kosztolányi Dezsőnél:
Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka
(Szerelmi dalok)
és hogy most már aztán többet ne is nagyon idézzünk:
Tar ágak-bogok rácsai között
kaparásznak az őszi ködök
(József Attila)
Igen, persze, hogyne, természetesen, a költői szabadság, a képalkotás, a megengedhetőség, mondja a művelő, azonban, ugye, a költői nyelv, az nem mindig azonos a természetes szóhasználattal, mivel, ugyebár...
Akkor hagyjuk is a költészet, nézzük a nyelvészetet: A magyar nyelv szótára (1965 CzF) a köd szókapcsolatai közt felsorolja: Őszi, tavaszi ködök. S ha telne drága, újabb szótárakra, ki tudja, még mi mindent idézhetnék. Így csak ennyit az Etimológiai szótárból: „...Zürjén mil-kid, „ész, értelem”, votják kid ugyanaz...” Hát igen, így érthető, ha a köd és értelem összefüggenek! (Csak annyit jegyezzünk még meg, hogy a középkori magyar nyelv a köd szót „felhő” értelemben is használta. „A ködök… mend ez világot bejárni megtökéllik.”)
Van valami mókás hasonlóság egyes mai nyelvművelők és a nagyon mai színházpolitika között. Például: utóbbi a közönségtől félti a színházat és nem is nézi jó szemmel a népes közönséget. Meg is szüntetik a nagyszínház jelleget, ahol lehet, például a kolozsvári magyar színháznál, s mindezt azért, hogy „a színművészet ne kerüljön a közönségízlés uszályába”. Mivel a közönségízlés művészietlen, alacsony, vagyis: „közönséges”.
Ha azonban az alacsony ízlés, a közönségesség bevonulásának a történetét tanulmányozzuk, a mai színművészetbe, megállapítható, hogy nem a közönség kezdett el nyilvánosan vizelni a nézőtéren, hanem a művészek a színpadon. Ugyanígy: nem a közönség vitt be ágytálakat és éjjeli edényeket a nézőtérre, hanem a magas-modern színjátszás épített budikat a színpadon. Ami a nemi tevékenységet illeti, hát nem mondom, a páholyok sötét mélyében valaha a nézők részéről is megeshetett (főleg az ún. igazgatósági páholyokban), de teljes fényben csak manapság és a színpadon, illetve a színpadot helyettesítő tér- és távközökben.
Ugyanígy: a nyelvművelő állandóan a nagyközönségtől, a beszélők tömegeitől félti a nyelvet. Pedig nem a nagyközönség vezet be és tesz kötelezővé idegen kifejezéseket, nem az nevezi el például a térképészeti intézetet kartográfiainak, a légkörtani intézetet meteorológiainak, amit aztán csak a nyelvművelő tud pontosan kiejteni, mert majd mindenki megtakarít belőle egy o-t s metero-lógiát mond), nem a nagyközönség vezet be ilyen szavakat, hogy ombudsman, s ezer mást...
Szóval a nyelvművelőnek az volna a feladata, hogy a „felsőbbek”, például a szakállamtitkárok, a rektorok, de mindenekelőtt az újságírók, rádió- és tévébemondók, műsorvezetők és riporterek ostorozásával töltse ideje legnagyobb részét, vagyis ahogy a bírálatnak a mai színművészetet szobatisztaságra, ugyanúgy a nyelvművelésnek a közéletet közérthetőségre kellene szoktatnia.
A szent jobb és A fekete város
A szent jobb köztudomás és a szaktudomány szerint I. István, vagyis Szent István magyar király holttestéről leválasztott ereklye. Hogy pontosan mikor és hol történt ez a leválasztás, nem tudni. Éppen a napokban olvastam, hogy mennyire nincs még lezárva a vita a Szent István koporsójának nevezett szarkofágról, amelyet tulajdonítottak már Géza fejedelemnek és Szent Imre hercegnek is, a kar leválasztásának időpontját teszik 1061-re és 1077-re, de minderről nincs még egységesen elfogadott álláspont.
Amint Suciunál látom, annak a bihari, Margita környéki falunak a neve, ahol egy ideig az ereklyét őrizték, 1169-ben fordul elő írásban először S Iog alakban, 1333-ban Sancto Jog, 1449 Zenthyugh, 1987 Zenthiob, majd 1626: Szentjob, 1851 Szent Jobb… Arra nézve soha kielégítő magyarázatot nem találtam, hogy egy ilyen országos fontosságú, óriási jelentőségű ereklyét miért egy olyan eldugott faluban őriztek, s ha már nem a fővárosban, miért nem a közeli Váradon vagy Szatmárnémetiben?
Éppen ezt akartam megkérdezni Cs. P. budapesti könyvkiadótól és műtörténésztől, ilyesmikről beszélgetve, amikor leintett: „Az nem is a Szent István jobb keze! Hiszen nem imádkozáshoz elrendezett, kisimított kéz, amivel a szent királyt feltehetően eltemették, hanem indulatosan ökölbe szorított kéz, és a vértanúhalált szenvedett Szent Adalbert püspöké.” Több mindent mondott még erről, anélkül hogy pontosan megmagyarázta volna, akkor miért hozták Magyarországra s éppen oda, de már nem figyeltem, mert amikor dühről, haragról s főleg bosszúról kezdett beszélni, felrémlett bennem egy elmosódott emlék: hol is olvastam már valami hasonlót? Csak hosszú-hosszú idő után ugrott be: Mikszáth! Ám Mikszáth összes műveit majdnem 60 évvel azelőtt olvastam végig. Belelapoztam hát időnként ebbe-abba tőle, amíg megtaláltam: A fekete városban. Amikor a szepesi alispán lelövi az arrogáns lőcsei bírót (polgármestert), aki viszont az ő kutyáját lőtte meg, a lőcseiek a bíró holttestének elföldelése előtt levágják a halott jobb karját. Azt ugyanis csak akkor szabad majd eltemetni, amikor halálát megbosszulták!
Akkor a Szent Jobb lehetett valóban az Imre királyfi karja? Avagy Szent Istvánt végül is meggyilkolták? Nem lehetséges, hogy a Szent Gellért karja?
Ám nem is ezek a találgatások foglalkoztattak leginkább, hanem az: hogyhogy más nem harapott rá? Nyilván elképzelhető, hogy szóba hozták e bosszúmotívumot valami eldugott, senki által nem olvasott kiadványban, de akkor is keményen elhallgatták, ha még bár elutasítólag sem emlegetik!
Nyilvánvaló, hogy középkori európai szokásról volt szó (Mikszáth nem maga találta ki az ilyen motívumokat), de hogyhogy a Szent Jobbal kapcsolatban senkinek sem fordult meg a fejében: lehet egy végre nem hajtott bosszú jele? Kin, mikor, miért kellett volna bosszút állni? A királyfi miatt, vagy Gellért miatt?
Egyébként évekkel ezelőtt lapozgatva A fekete várost, találtam még egy-két érdekességet benne. Például az úgynevezett álcázó színeket Braque festőművész találta fel az első világháború idején. Nos, A fekete város vadászai már két és fél évszázaddal azelőtt a mák színének s a vadgesztenyéének foltokban való keverését alkalmazták tökéletes álcázásul, vagyis a világos szürkés-zöldet és a májbarnát. A II. háborúban kiderült, ez is a legtökéletesebb a mi lombos erdei tájainkon.
És ki tudja, még mi minden van?
