fa
fogy a hold felettem
búskomor állat a
szomorúság időm
korsója szétrepedt
életvonalammal
drótozom össze
mióta nem álmodom
ébren töltöm
az éjszakát
amit látok ijesztő
egy fa a meredek
szikla falán
készülődik
hogy levesse magát
éjszakák
ünnepi vacsorán
asztalokat toltam össze
négy öt éjszakát
mélytengeri búvár
ereszkedem mélységekbe
egészen le a fenékre
hogy már mint
csalánkiütés vagy
gyomorrontás nagy
foltokban üt ki
rajtam a sötétség
éjszakák ó éjszakák
ne mint egy
csukj be
ne mint egy
könyvet
nem mint egy
ajtót
hullámait a
tenger –
úgy
indítom járataimat
éjjel nappal
indítom járataimat
a múltba
kit érdekel már
hogy mit teszek
ma vagy holnap
a hetvenes évek
környékét különösképpen
kedvelem tenger
nyár szerelem
sörökre sörök
sültek
egy tökéletesen
kivilágított út
visz a gyermekkorba
éjjel nappal indítom
járataimat a múltba
már nem izgat
mi lesz holnap
szűrő
az idő szűrőnek
használ lerakja
bennem mérges
hordalékát
míg el nem
dugul minden
egyes sejtem
félek ami kint
megtörténik
bent is megtörténhet
gyászmenet ahogy
több száz énjeimmel
a kivilágított
főúton végigmegyek
árnyékom
az éjszaka
megtelt hóval
árnyékom a falon
hófehér alá fekszem
telihold reflektoránál
úgy nézek ki mint
egy angyal mely
csöndemet
szeli át
hányadszor
isten tudja
hányadszor őröljük
újra a világot
a belőle sütött kenyér
egyre ehetetlenebb
érlelem mérges
bogyó gyümölcseimet
nemhogy szeretni
gyűlölni sem tudok már
nyomok amiket hagyok
magam után nem több
ablakon légypiszoknál
napok óta éjszaka
tanulnom kéne a halált
életvonalam üszkösödő
láb ma térdből
holnap tőből vágják
lennék
bugyit magukon
nem viselnek
lennék szép lányok
biciklije
legalább biciklijük
ülése
combjuk közé
szorítanának
csepegne csepegne
reám ölük nedve
éjféltájban
a világ összes
nyelvén hallgatok
éjféltájban
hánykolódom
az ágyban
nem jön
az álom
ablakon át
a diófára látok
hatalmas lombja
eltakarja a holdat
közte sugara
sárga madarak
rövid
rövid az élet
milyen keveset
bányásztam ki
kincseiből
jeget aszalok
szárítok csöndet
madárfüttyöt gyűjtök
s tologatom időmet
mint lába
alól széket
kinek kötél
a nyakában
ne tovább
alhatnék
ne bújj hozzám
jómagam is romokban
akár a szülőház
a tél kegyetlen
kívül-belül öregszem
tükör előtt magammal
nézek farkasszemet
éjféli fagy virágai
tavasz ha jön
küszöbömig ne tovább
élni késő kifogytam
órából az elem
ugyanarra
most is mint
tegnap vagy
tavaly
ugyanarra az
életre ébredek
iszom egy korty
büröklevelet
semmi sem köt
semmihez
sehogyan se
megy az írás
nappalokra éjszakák
minden ismétli
önmagát új rajtam
a cipő meg a sál
agyam ha
lemeszelhetném
mint a telefirkált
vécé falát
mintha kőbe
ahogy végigmegy
a városon mintha
egész csapat lány
menne a fiúk majd
megvesznek érte
szép dolgokat
szerettem volna
csinálni hasonlót
a csillagok születéséhez
de amikor belenéztem
a szemébe mintha
kőbe néztem volna
kőbe
senki sem
az éjszakából kicsavartam a holdat
nem vették észre senki sem vette észre
egy egész utcát átköltöztettem
a város másik végébe
nem vették észre
az út két oldaláról a fákat
kivágtam
nem vették észre senki sem vette észre
az ágyunk fölött függő menyegzői
képet kicseréltem az enyémmel
milyen szépek voltunk mondják
aztán már rohannak is az életen át
