Sosem volt kétséges előttem, hogy ha lesz külön ünnepe a magyar prózának, és azt valamely magyar író születésnapjához kötik, akkor az a magyar író Jókai Mór lesz – neki kell lennie. Nem azért, mintha nem lenne elég magyar íróóriás, Móricztól Ottlikig, Krúdytól Esterházyig, akik méltóképpen reprezentálhatnák prózairodalmunkat– Jókai viszont (bármennyire is rá szeretnék aggatni manapság az „unalmas kötelező olvasmány” címkéjét) mindmáig alapértelmezetten „a” magyar szépíró maradt, aki olyan súlyos életművet tett le az asztalra, amelyet kerülgetni lehet, de elmozdítani a helyéről nemigen. A Jókai-jelenség vitathatatlanul szerencsés csillagzat alatt alakult ki, olyan irodalmi, történeti folyamatok metszéspontjában, olyan elbeszélői erőt felmutatva, amely egy szűk örökkévalóságnyi időre biztosította a helyét a nemzeti pantheonban, amíg egyáltalán vannak nemzeti pantheonok.
Annak is van némi szándékolatlanul szimbolikus jelentése, hogy Jókai személye és életműve a polgári forradalom százhetvenedik (vagyis valamelyest kerek) évfordulóján jelent meg ismét az irodalmi közbeszédben. Jókai, bármennyi változást ért meg közel nyolcvan esztendő alatt, elválaszthatatlan a ’48-as mozzanattól és értelmezhetetlen a modern értelemben vett patriotizmus megszületésének tapasztalata nélkül – és talán még mindig nem tudatosult eléggé bennünk, mennyit köszönhetünk neki mi, az úgynevezett utókor, abban, ahogyan látnunk adatik ezt a korszakot. Jókait „agyonnyomja” önnön szépírói teljesítménye, érthető okokból, de azokról az évekről ő hagyta ránk az egyik legizgalmasabb zsurnalisztikai látleletet is. Az Életképek (és más lapok) hasábjain megjelent publicisztikáiból egy, a korszellemre nyitott, de a legtöbb kortársánál szuverénebb gondolkodású, finom szarkazmussal (milyen elegánsan semmisíti meg például Táncsics hagymázasan egalitárius elképzeléseit vagy a „communismus” eszméit!) fogalmazó – ma úgy mondanánk – véleményvezér sejlik elő, aki már habitusában is mérsékeltebb és józanabb (életű)kortársai többségénél.
A tisztánlátásban, amely többnyire jellemzi felvetéseit, az a lenyűgöző, hogy nem reked meg kora aktualitásainak szintjén. Az író, aki később megalkotja – bámulatos jövőbelátó képességet tanúsító – monumentális munkáját, A jövő század regényét, már akkor, az általános forradalmi elragadtatás közepette képes felismerni a múltat végképp eltörölni készülő utópiák, az imaginárius tökéletes társadalom, az áhított Eldorádó megteremtésének emberidegen természetét – megerősítve abbéli sejtésünket, hogy a látnokok nem az egzaltált szellemek, hanem a józan ész és a méltányosság mindenkori hívei közt keresendők.
