"hűvös zöldje átdobogott"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 06. (740.) SZÁM – MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Eldorádók, márciusban
Domokos Zsófia
„Aztán kiderült, hogy cenzúra nélkül is van irodalom” - beszélgetés a 70 éves Bogdán Lászlóval
Boda Edit
Versek
WOLFGANG BORCHERT
Novellák
Dimény Lóránt
Tizenkettő
Majláth Ákos
Tejfog
Robert G. Elekes
Versek
Nyíri Katalin
A buszon
Barcsai László
Fogak
Kali Ágnes
Versek
BORCSA JÁNOS
Gazda József utazásai térben és időben
Ioan Moldovan
Versek
Gyenge Zsolt
Fesztiválnapló: Berlinálé 2018. Az eljelentéktelenedés útján?
Bartha Réka
Anna: a tóból kimagasló
Patócs László
Küllősödés
Péter Árpád
Zárt ajtó
Miklós Krisztina
Körmünk alá ragadó emlék
Jakabffy Tamás
Lockwood, „Monsieur 100 000 volt”
Túros Eszter
Térjelek
 
Domokos Zsófia
„Aztán kiderült, hogy cenzúra nélkül is van irodalom” - beszélgetés a 70 éves Bogdán Lászlóval
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 06. (740.) SZÁM – MÁRCIUS 25.


 

 

Az 1948-ban születettek idén 70 évesek lesznek – 70 éves lesz-e egy homogén nemzedék is? Írtál költői kommunákról, Az elvarázsolt törzsasztalról is. Hol vagytok, ti régi játszótársak? – hogy egyik kötetcímedet idézzem.

 

– Tulajdonképpen nekem nem volt generációm, hol ide soroltak, hol oda. A legjobb barátaim: Váradi Beier László író, Técsy Sándor és Kátó Sándor színészek néhány éve haltak meg, közel két év leforgása alatt. Egyikük Amerikában élt, másikuk Szegeden, a harmadik pedig két évtizedig Németországban. Sorsuk azóta is nagyon foglalkoztat. Időnként megjelennek. Mondhatja bárki, hogy ez a legolcsóbb misztika, de nem erről van szó. Azt, hogy mi a valóság, elég nehéz eldönteni. Mindenkinek megvan a maga valósága. Ide vonatkozólag idézném a neves spanyol költőt, Góngorát, aki azt írja: lehet, hogy a sivatagban rejtőző mesés kincsek nem is léteznek, mert nem látta őket senki. Ha helyesen működik a logikám, ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy csak az létezik, amit valaki lát, észlel, érzékel. Persze tudom, hogy az érzékeim becsaphatók. Ennek ellenére a barátaim túlságosan is elevenen élnek bennem.

 

Mit jelent a 70 – személyesen, szimbolikusan, vagy bármilyen egyéb vonatkozásban, mely születésnapod kapcsán felmerült Benned?

 

– Nem vagyok babonás, de a 7-es számhoz meglehetősen furcsa és bizarr képzeteim fűződnek. Nem képzeltem, hogy az én túlhajszolt életformámmal el fogok érni a 70-es kilátóig, meg is lepett. Az öregedést főként a feledékenységben érzékelem. Amikor fiatalabb koromban olvastam Illyés Gyula Kháron ladikján című könyvét, nevettem rajta, azt hittem: ilyen nincs. Most már megtapasztalom naponta: dolgozom az asztalomnál, kimegyek a konyhába, és elfelejtem, miért. Viszont azokat a verseket, melyeket kívülről tudok – József Attilától Páskándi Gézáig vagy Rilkéig vagy Adyig vagy Kosztolányiig –, azokat nem felejtem el, 50-60 éve bennem vannak.

 

A hetes teljességszám, Te is a „kilátó” szót említetted. Mit biztosít ez a szellemi rang?

 

– Kezdtem írni egy furcsa versekből és prózaszövegekből álló könyvet a barátaimról. Nem mostanában; amikor Váradi Beier László meghalt, közöltem a Látóban egy versciklust arról a képkavalkádról, melyet a neve puszta említése és a feltörő emlékek előidéznek bennem. Most, hogy tizenkét év után végre befejeztem Vaszilij Bogdanov rekonstruált életművét, úgy gondoltam, ezzel fogok búcsúzni: megírom a barátaimat is. El is kezdtem, egyelőre az a címe: Ott túl, messze, már egy másik világ volt. Megpróbálom megírni saját ifjúkori alteregóimat is velük párhuzamosan. Erre nyilvánvalóan nagyon jó hetven év, mert ebből a toronyból – vagy nevezzük bárhogy – messze lehet látni. Memoárt soha nem akartam írni, de ez mégis valami ilyesmi lesz.

 

Milyen megkezdett munkák, folyamatok közepette érkezik a 70? Esetleg zár-e valamit? És mit nyit, kezd el?

 

– Decemberben fejeztem be Vaszilij Bogdanov szerteágazó életművének fordítását, tizenkét év után. Most megjelent az utolsó könyve is. Terveztem egy regényt is, Tatjána Bogdanova életrajzi regényét a nagyapjáról. Mindig nagyon szerettem Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című könyvét. Egy olyanszerűre gondoltam, de sokkal parodisztikusabbra. Ennek úgy volna értelme, ha beleépíteném orosz költők levelezését, azaz a legendáriumba beépíteni ezt a figurát, Bogdanovot, aki vagy volt, vagy nem volt. De ez már aligha készül el, egyre rosszabbul látok. Amikor 2013-ban kezdődtek szemproblémáim, retinaleválásom volt, utolsó pillanatban operáltak, ha ez a műtét nem sikerül, ma félvak lennék, mert azóta romlani kezdett a jobb szemem is. Nos, a műtét után vettem egy reportofont, és arra mondtam fel egy regényt, hogy ne bolonduljak meg, hiszen nehezen írtam és olvastam. A terjedelmes regény meglehetősen előrehaladott állapotban van, részleteket is közöltem belőle, de még mindig húzok és alakítom, mert, s ez döbbenetes felismerés volt, szóban nem érzékeltem annyira a formát. A címe: A katona és a démon; egy válság- vagy katasztrófaregény. Menekülőkről szól, akik összetalálkoznak a világ legkülönbözőbb pontjain. Lineáris történet, 1993 augusztusa és 1994 szeptembere között játszódik, pereg, mint egy elfuserált akciófilm. Hőse egy erdélyi magyar író, de nem kulcsregény, nem is önéletrajz. Fikció. A hős birtokába különös dokumentumok kerülnek, egy öreg barátnője halála előtt – Sienában löki a járdáról egy robogó motorkerékpár elé Strigoi, egykori szekus ezredes, aki már a Drakula megjelenik című regényemben is szerepelt – átadja neki egy genfi bank széfjének a kódját, itt őrzi a börtönpoklokat túlélők lejegyzett és magnóra vett vallomásait. Férjét ugyancsak Strigoi verte agyon még Pitești-en az átnevelő munka során, 1952-ben, s most rá akarja tenni a kezét a dokumentumokra, hogy zsarolhassa egykori beosztottjait, munkatársait, mert 1990-­ben, a cég átszervezésekor ejtették, s most az „orosz rulett” nevű társasjátékból él, Nyugat-Európa exkluzív klubjaiban játszik. A játékosok egy-egy golyót kapnak hatlövetű forgópisztolyukba, megpörgetik a tárat, az úri közönség fogadásokat tesz, mint a kutyaviadalokon, aztán fejükhöz tartva a pisztolyt, lőnek, egyikük túléli, ha a másik sem hal meg, két golyót kapnak! De nemcsak ő, a mai cég ügynökei is üldözni kezdik a dokumentumok miatt s két lánnyal menekülni kényszerül, hazájából, amely nem is a hazája. A katasztrófaregény a kalandregénnyel, az utazási regénnyel, a szerelmi regénnyel és a történelmi regénnyel keveredik. Miközben javítgattam, röhögtem, mert utolért a világ, a román hazugságládákból is ömleni kezdtek az ötvenes évek börtöneiben folyó szörnyűségeket leleplező interjúk, nyilatkozatok. Mintha a kilencvenes évek eleje folytatódna, csakhogy akkor még éltek a túlélők és hóhéraik is, ma már kevesebben vannak. Feltevődik a kérdés, miért maradhattak ezek a borzalmak – a pitești-i átnevelés (Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoportban Nicolski tábornok megvalósuló rémálmát, a pitești-i átnevelést a szocialista lágervilág poklának nevezi!), a foglyok brutális, bestiális kínzása, élve befalazása – titokban, miért nem került sor a kommunizmus monstre perére Romániában? A regény egyik fő kérdése is ez, de közben bejön a sci-fi szál is, ha ugyan az. Kiderül, hogy a hős, már a Promenádból is megismert dédapja, a maga korában világhírű bűvész, Ödön von Boticselli megoldotta az illuzionistákat, okkultistákat, alkimistákat mindig is érdeklő nagy kérdést, sikerült eltüntetnie önmagát, s most fénylényként egy másik világban, egy általunk érzékelhetetlen dimenzióban él, ahova a halandók földi vonulásuk befejeződése után kerülnek. Időnként emberi alakot öltve átjön, hogy egyengesse dédunokája zaklatott életét. A főhős és társasága így szereznek tudomást a fényvilágról. De mivel folyamatosan lehallgatják lakásaikat és telefonjaikat, az egyik román kettősügynök eladja ezt az információt is a rejtélyes fényvilágról – noha nem is érti, érdektelennek tartja, hülyeségnek, egy beteg író hagymázas lázálmának –, egyszerre az amerikaiaknak és az oroszoknak! Akik rögtön felfogják, miről van szó, így a CIA- és az FSZB-ügynökök is ráállnak a csoportra, s hőseink menekülhetnek tovább. Szeretkezés közben repülnek, egyesülve fénygombolyagként lépnek ki a testükből és múltba, jelenbe, jövőbe, oda repülnek, ahova akarnak. A krétai mítosz színterére például, és látják, hogyan öli meg Thészeusz a Minótauruszt; boszorkányszombatra; bolondünnepre; legtöbbször egy kopár fennsíkon repülnek, erdőkön, hegyeken át, sziklák között egy hegyi patakot látnak, a vízen papírhajó úszik, rá van írva az üzenet, de soha nem érik el. Ez is jelzi, van még miért élniük, menekülhetnek tovább. A hipnózison alapuló „találmányt” akár szabadalmaztatni is lehetne, de nem akarják, hogy sznob amerikai kékharisnyák és idióta arab olajsejkek is ide-oda röpdössenek életükben és a történelemben. Na, ennyi, gondolom, elég, tán sok is, arról, hogy mi foglalkoztat ebben a regényemben. Az emberi történetben bizonyos dolgok mániákusan, monomániásan ismétlődnek, s pörögnek a kiszolgáltatottság stációi, mint a történelem mókuskereke. És a kedély túlságosan is nyomasztó láthatárán felsejlenek egy dermesztő jövő ködképei.

 

Másként telik-e az idő Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön, mint mondjuk Szibériában, esetleg Tahitin, Kínában, Amerikában vagy Dél-Tirolban – gondolok itt Li Hóra vagy Ezra Poundra, egyéb szerepverseid „hangjaira”, szereplőid élményeire is? Utazásaid mit mondanak erről?

 

– Igen, másként. Oroszországban ezt többször érzékeltem. 1991-ben voltam egy hosszabb tanulmányúton. Akkor még ugye a Szovjetunió volt, és a Román Írószövetség elküldött. Senki sem akart menni a Szovjetunióba, mindenki Nyugatra vágyott.  Így jutottam el Moszkvába, Pétervárra, az orosz pravoszlávia ősi fészkeibe, Vlagyimirba és Szuzdálba, aztán Kirgíziába, egy énekmondó versenyre, ahol teveháton, hangosbeszélőn mondták a kirgiz Homéroszok a kirgiz Íliászt és Odüsszeiát. Ázsiában mindenesetre másképp telik az idő. Az érzékek becsaphatóak. Az Adrián is felfedeztem például, hogy mintha lassabban telne egy hajón az idő. Az időérzékelés alapja mindenesetre a szubjektív benyomás arról a világról, amelyben éppen vagy. De az ember a saját életében is érzékeli, hogy időnként lelassul, időnként felgyorsul az idő. Ebben az új regényemben váltakoznak a helyszínek, az egyik például Isztambul. A Hagia Szophiában mintha megállna az idő. Én egy barátommal mentem be oda. Azt hittük, hogy körülbelül egy órát ülhettünk bent – beszélgettünk a halottainkkal. Amikor kijöttünk, esteledett, tehát körülbelül hét órát töltöttünk a templomban, lelassult vagy megállt az idő, de ezt egyszerűen nem érzékeltük. Ez a templom egy építészeti illúzió, mintha átkerülnél egy másik létezésbe. Igen, a lebegés. A Hagia Szophia építészeti csodáiról Kós Károly is részletesen ír a Sztambulban.

 

Írtál pikareszk katasztrófaregényt, számtalan heteronima életét, műveit, töredékeket vígeposzból, verseket, publicisztikát jelentős terjedelemben. Mi a „költői állandó” eddig is számtalan – létező és egyedi – műfaj, műnem irányába tájékozódó művedben? Mit írsz mindig, mi körül gravitálnak szövegeid?

 

– Ezt mindig a különböző ötletek hozták. Például az 1970-es, ’80-as években lényegesen kevesebb verset írtam. Akkor inkább a próza izgatott, a pikareszk regény lehetőségei. Tulajdonképpen mindig az érdekelt, hogy azokban a korokban, amelyek nekem megadattak – negyvenegy éves koromig diktatúrában éltem, utána meg „ránk esett a szabadság”, és átkerültem egy teljesen másik világba –, megőrizheti-e valaki az autonóm személyiségét? A diktatúrában még egy autóutat, egy vasútvonalat vezetni is nehéz, nemhogy egyéni sorsokat. Csak meg kell nézni a különböző utakat: girbegurbák, kacskaringóznak. Mindig is izgattak az autonóm személyiség túlélésének vagy létezésének az esélyei. Azt hittem, hogy 1989 után ez könnyebb lesz, de kiderült, hogy nem, mert egy egész megváltozott világba kerültünk bele, amire nem is voltunk felkészülve.

 

A kintrekedtek bizonyos fragmentumaiban próbáltam megírni azt, hogy mi változott meg, hogyan, mi alakult át – az emberek, úgy tűnik, sajnos nagyon kevéssé. Ezért aztán ezekben az országokban az az ember érzése, hogy a történelem csak színt, arcot vált, de lényegileg önmagát ismétli. Most persze más a kiszolgáltatottság, mint a „kommunizmusban”, meghatározóak, előtérbe kerülnek az önös érdekek, és egészen más akadályai vannak az autonóm létezésnek.

 

Ismerős Egyed Péterrel közös magyar helységnévirtó „hadjáratotok”. Felidéznél – akár más hangvételű, akár még meg sem írt – emlékezetes epizódokat a tapasztalataidból?

 

– Igen, ő volt a Promenád, a Töredékek vígeposzból első kötete utolsó szerkesztője (a regény négy évig hányódott a Kriterionnál, szerkesztői változtak, ki Magyarországra települt át, ki Svédországba). Akkor már nem lehetett a helységneveket leírni magyarul. Ma ez elképesztő és hihetetlen, de tény! Emlékszem, 1989 januárjában javítottuk Péter kilencedik emeleti kolozsvári lakásában, alig fűtött szobában, a hatszáz oldalas regény helységneveit. Kezdőbetűkkel jelöltem a városokat. A különböző erdélyi írótáborokban, a szárhegyiben és az E-MIL-táborokban is sokszor esett szó a cenzúráról, Szárhegyen egyszer ez is volt a tanácskozás fő témája. Többen javasoltuk, meg kellene írni a romániai magyar cenzúra hőstörténetét, nem lenne tanulság nélkül való. A fiatalabb íróknak meséltünk elképesztő történeteket. A Promenád szüneteiben (a trilógia 1981 és 1989 között keletkezett) írtam például egy tudományos-fantasztikus regényparódiát, Luca napi időjóslások címmel, ami arról szól, hogy a főhőst elrabolják az ufók, elviszik az ő világukba, és különböző tudósításokat, jóslatokat sugároz vissza a földre. Ebbe nyilván rengeteg napihír keveredett, és óhatatlanul szó esett többször a római pápáról is, aki a mai világ egyik jelentékeny személyisége. Nicolae Ceaușescu elvtárs akkoriban valami miatt éppen bajszot akasztott a Vatikánnal, és nem lehetett leírni a pápa nevét. Molnár Gusztávval, a kötet szerkesztőjével úgy döntöttünk, hogy a pápát kijavítjuk tábornokra. Így elment a szöveg, de egészen hátborzongató konnotációkat kapott.

Utolsó bizarr történetem a cenzorokkal 1990 nyarán esett. A román művelődésügyi minisztériumban járva, benyitottam egy irodába tudakozódni. Ott ült három cenzor, akiket nagyon jól ismertem, hatalmas füstben. Rendkívül megörültek nekem – Bogdán úr, milyen jó, hogy találkozunk! –, leültettek, elővettek egy üveg vodkát, megkínáltak cigarettával, kávéval. Megkérdeztem, hogy maguk tulajdonképpen mit csinálnak itt? Az egyik rám nézett: Na, vajon mit csinálnánk? Ugyanazt: olvasunk. Ez volt a változás után. Csak ennek valószínűleg nem voltak olyan kihatásai az irodalom élő és eleven „testére”, mint azelőtt. Annak, aki nem élt a diktatúrában, annak az írónak, aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, hogy mit jelent a cenzúra, mesélhetünk reggeltől estig, mert úgysem hiszi el. Aztán kiderült, hogy cenzúra nélkül is van irodalom, olyan, mint amilyen az utóbbi időben születik…

 

Mit tanácsolnál fiatalabb íróknak a beszélgetésünk elején emlegetett szellemi magaslat birtokosaként?

 

– Vigyázzanak a szemükre, s Ottlik tanácsát felerősítve a prosztatájukra. És ne halogassák a nagy műveik megírását. Lehetne még örökzöld tanácsokat adni, de úgy érzem, azért sem érdemes, mert legtöbbször az sem fogadja meg, aki adja. Ebben a játékban mindenki egyedül van a fehér papírral vagy a számítógépével. Hogy aztán hová jut, az el fog dőlni.

 

 

 

Bogdán László költő, író, újságíró. 1948. március 8-án született Sepsiszentgyörgyön. 1969-től publicistaként dolgozik a Megyei Tükör, a bukaresti A Hét, majd a Háromszék című lapoknál. Több mint ötven éve rendszeresen közöl verseket, novellákat, kritikai írásokat és műfordításokat. Negyvennél több önálló kötete jelent meg, legutóbb 2017 végén A vörös pók hálójában című versgyűjtemény, mely Vaszilij Bogdanov Összegyűjtött verseit (1964–1982) tartalmazza. Egyéb elismerések mellett 2010-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében