Seol porában
Talán lecsókolhatnád rólam most még a pusztulást.
Köröttünk a föld leülepedett égi pernye,
benne itt-ott még parázsbimbók izzanak.
Fekete akácvirág a füled mögé tűzve,
fekete akácvirág a fogam között.
A meghibbant tavaszban fekszünk.
Ránk ereszkedett az idő. Visszagörbíthetetlen
fedelét néha ellepi a megszentelt üszög.
És az amnéziás csillagpormagok begurulnak
a bőrünk pórusaiba.
Telhetetlen bendőjű ködsírok tátognak.
Már felfalnak engemet.
Találkozás egy növénnyel
Ahogy megharaptam,
nem harapott vissza,
pedig megharaptam,
hogy nyoma maradjon –
Persze, dehogy! Csak
ráhajtottam arcom egy levélre,
hűvös zöldje átdobogott rajtam.
Mérgező leve gyökerében forog,
mint bennem a halhatatlan
üresség, mit fogantatásomkor
gondtalanul belém vájtak.
Az ikerűrök pengéi jégforrók.
Macheték.
Meg-megrezzennek a levelek.
Történhet-e ennél váratlanabb
már hajnalig?
Füst
Az ég fölött egy pányvás ló dobog,
egyre csak rója ugyanazokat a köröket,
patkójával le-leveri a felhők széleit,
ez pereg szemünkbe,
pár pillanatra ez vakíthat el,
bár hiába minden, mert rég tudom,
meghalni kár, miközben élni lehetetlen.
De ti ne merészeljetek előttem meghalni mégsem.
A tavasz második eljövetele
(Apokrif)
Új lakásom az égszakadásban.
A zeniten átütő nyomok.
Fénypasszátok a növényi erekben.
Útvonal. Kapukód. Bogár.
Krétahulla
Mulandó vers valami feledhetetlenről
No. 1
Terpeszben ül. Lába hosszan előre tolva.
Az osztályban túl kicsi padok. Túl
alacsonyak. Gyakran levegőhiány.
Kamasztömeg.
Tizenhat voltam.
És a tanár elfolyt, lábát előre nyomta,
terpeszben ült, inkább feküdt
egy kisebb asztalnál,
velünk szemben, szétvetett lába, mint az olló.
Nem túl öreg. Már nem is fiatal.
Névsort olvas: Bodó! – Kijavítom:
Én Boda vagyok! Nem baj, akkor is Bodó,
Bodó. Bodó Edó!
Mindig. Ahányszor csak névsort olvasott.
Odajön elém.
Az első padban ültem. Nagyon alacsonyan.
Nagyon alacsony padban. Közelebb lép.
A krétát az orromon akarja húzogatni.
Jobbra-balra. Előre-hátra. Föl-le.
Valamiért ezt akarja.
Tizenhat éves voltam.
Kiugrottam a padból. El. Oldalra. Félre.
Aztán Géza, a matektanár egy nap
valamiért azt kérdezi tőlem
névsorolvasás után vagy közben:
Te, Bodó, leszel még egyszer tizenhat éves?
Hova szeretne kilyukadni?
Félek. Talán.
Mondom: Nem... leszek...
De igen, leszel, tizenhat éves halott!
Nyerít. Vihog. És élvezi, hogy lepottyan a krétahulla arcom.
Le a padlóra abban a büdös osztályteremben.
Mások is kacagnának? Nem tudom.
Leesett az arcom a földre,
a szétvetett lába elé, oda, ahova ténylegesen lezuhant
a Gabriella nevű osztálytársnőmé is egyszer.
Térdepeltette égnek emelt kézzel
a tábla előtt a fal tövében.
Mígnem elvágódott a földön.
Gabriellának festett, hosszú körme volt,
nem tanult jól. Én puritán voltam, és
nagyon jól tanultam. Mégis valamiben
krétavilágosan azonosak lehettünk. Vagyunk.
