Az én Apukám nagyon messze dolgozik. Külföldön, ezt így mondják. Ez a külföld Németországot jelenti, ahol az emberek németül beszélnek. Apa nem tud németül.
Azt mondta, az építkezéseken úgy mutogatják el neki, mi a feladata, mintha egy társasjátékot játszanának vele. Apa sosem volt jó a társasjátékokban. Egyszer azt mondták, vagyis mutogatták neki, hogy két nap alatt hordja el a téglákat egyik helyről a másikra. Másnap reggel derült ki, hogy nem két napot mutogattak, hanem két órát. Ezen Lilivel jót nevettünk. A kanapén ültünk, Apa Anyára nézett, elvörösödött, majd lassan ő is nevetett velünk. Anya nem nevetett, csak szavak nélkül bámult Apára,és köhögött. Anya gyakran köhécselt így, nem volt ebben semmi különös, olyan ez, mint hogy valaki piszkálja az orrát vagy tördeli az ujjait.
Sok dolog változott, miután apa elment. Sok apró, de azért észrevehető dolog. Ott voltak például az innivalók. Minden iskolanap reggelén Anya teát főzött nekem a tízóraimhoz. Egy kopott kólás üvegbe öntötte a forró löttyöt, aminek a címkéje szinte teljesen fehérre kopott, csak az alakján és a kupakján látszott, hogy mi volt benne annak idején. Amióta Apa elment, Anya teafőzés helyett egy üveg kólát vett reggelente. Az elsőnek nagyon örültem, miután kiürült, gondosan el is mostam a műanyag palackot, hogy holnap már egy új üvegben vigyek majd teát, amin tisztán látszik a felirat. Másnap reggel Anya megint hozott egy üveg kólát. Annak is nagyon örültem, vigyáztam rá, délután elmostam, és boldogan gondoltam, ha két üvegem van, az sokkal tartósabb lesz, mintha folyton egyet kellene mosni-tölteni.A harmadik kóla palackját már kidobtam a kukába. Addig azt gondoltam, a kólának megunhatatlan íze van, de gyorsan rájöttem, nem lehet megunhatatlan az, amivel az ember nap-nap után találkozik. Hiányolni kezdtem a teám. Én sem tudom, miért, hiszen hiába főzött Anya más és más ízeket, mentásat, citromosat vagy erdei gyümölcsöset, végül úgyis annyi cukrot rakott bele, hogy nem lehetett megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A kóla mellé gyakrabban kaptunk ruhákat is, ugyanolyan melegítőket, mint amiket eddig hordtunk, csak most márkásakat. A márkás ruha azt jelenti, hogy van rajta egy felirat, ami sokat ér. Ennek Lili jobban örült, mint én. Ilyen ruhákat hordott például Vince, a helyi orvos fia. Ha valaki kívülről nézett ránk és a ruháinkra, azt gondolhatta, ugyanolyanok vagyunk, mint Ő. Ez persze nem volt így. Belülről ugyanolyanok voltunk, mint akik felirat nélküli ruhákban jártak és teát hoztak a tízóraihoz.
A legjobb dolog a változások közül mégis az volt, hogy sokkal több pénzt kaptam a kihullott tejfogaimért cserébe. Nem is aprópénzt, hanem valódi papírpénzt. Mivel tudtam, a kóla meg a mindenféle üdítő rossz hatással van a fogakra, szinte biztos voltam benne, hogy rövid időn belül meggazdagszom. Azt terveztem, összegyűjtött tejfogpénzből elintézem, hogy Apa ismét otthon maradhasson.
Mert megmondom őszintén, nekem nem volt kellemes ez a külföld. Én nem vagyok túl jó matekból, de könnyen kiszámoltam, hogy Apa hétszer-nyolcszor annyit van Németországban, mint otthon. Zsolti, a padtársam azt mondta erre, hogy Apának akkor Németország az otthona, mert ott több időt tölt el. Ezen eléggé elszomorodtam, de aztán rájöttem, hogy Zsolti elég hülye, és ezt meg is mondtam neki. Mert az embernek nem az az otthona, ahol a legtöbb idejét tölti, hanem ahol a legjobban érzi magát. Persze Zsolti ezt nem érthette, neki könnyű volt, a szülei itt dolgoztak a faluban közmunkán.
Azt, hogy a húgom, Lili mennyit értett meg ebből a helyzetből, nem lehetett tudni. Ő még csak kiscsoportba járt, és Anya szerint nem sokat fogott fel a világból. Eleinte gyakran elfeledkezett magáról, és mint egy kismacska, akit elszakítottak az anyjától, úgy járkált zavarodottan a házban, szipogott, néha el is sírta magát, majd látványos szomorúsággal elnyúlt a játékai között. Irigyeltem tőle ezt a látványos szomorúságot, irigyeltem, hogy ő még sírhat anélkül, hogy valaki kigúnyolná.
Ha Apa hazaért, mindig megjegyezte, hogy nőhet Lili ilyen gyorsan, egyik napról a másikra. Mi bambán bólogattunk, mert tudtuk, Lili nem nő gyorsan, főleg nem egyik napról a másikra. Ez volt az egyik első jele annak, hogy az a család, akiket Apa ismert, és az, akik a hétköznapokban voltunk, egyre kevésbé hasonlított egymásra.
Minden nap telefonáltunk, de ahogyan egy kis csinos táskába sem lehet beleszuszakolni egy osztálykirándulásra elegendő holmit, úgy négy-öt perc telefonhívásban sem lehetett elmondani mindent, amit el kellene. A jó jegyek, az oklevelek, meg az, hogy minden rendben, általában belefértek a beszélgetésbe, de az, hogy már megint mit csinált a szomszéd Feri bácsi, vagy hogy Lilit milyen furcsa rémálmok gyötrik, már nem.
Lassan tanultuk meg, hogyan kell megfelelő módon bepakolni egy ilyen kis táskányi beszélgetésbe. Eleinte egymás szavába vágtunk, rendetlenül kiabáltuk bele a telefonba, hogy már megint mi történt, és azt, mennyire hiányzik, hogy mennyi mindenről maradt le. Ebből Apa alig értett meg valamit. Aztán összeszedetten beszéltünk, mindenki átgondolta, mit akar mondani. Ebből az lett, hogy arról beszéltünk, amitől féltünk, vagy ami fájt, és minden más fölösleges dolgot pedig elhagytunk. Aztán hallottuk Apa zavarodott válaszait a problémákra, ahogyan keresi a megfelelő szavakat, egyszerre dadogni kezdett, és éreztük, nem bírja el az ilyen súlyokkal megpakolt beszélgetéseket. Végül csak könnyed dolgokról beszéltünk, ismétlődő szép mondatokat mondtunk, egyiket a másik után, míg végül minden beszélgetésünk olyan seszínűvé vált, mint egy ezerszer kimosott póló. Ehhez nehezen és csendben szoktunk hozzá, mint akiknek nyaraláson kényelmetlen ágyak jutottak.
Anya egyre gyakrabban köhögött, Lilit pedig egy városi nénihez kezdte járatni az álmai miatt. Esténként, ha tévét néztünk, odapillantottam Apa helyére a kanapén, majd elképzeltem, ahogy vörös arccal újra meg újra elmeséli a téglás történetét, amíg egyszerre el nem kezdünk nevetni. Ha távol volt, a kanapén senki nem ült le a helyére, és nem tudott annyi idő eltelni, hogy ne tátongjon ott valami szokatlan üresség. Pont úgy, mint az ínyemen a tejfogak után, amik sajnos, kóla ide vagy oda, nem hullanak elég gyorsan.
Majláth Ákos 1996-ban született Nyíregyházán. Jelenleg a budapesti ELTE pszichológia szakos hallgatója. Kedvenc állatai a teknősök.
