Délutánonként az árnyékban is 45 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Néhány hete az óceán szele sem hozott enyhülést. A város lassan poros katlanná változott. Szárazon zümmögtek a legyek, sáskák csontos váza fölött. A parkban esténként élénkült fel az élet. Az ősz platán tövében, a padon üldögélt két öreg. Az egyik vézna katalán gyerek volt egykoron. Azóta nem változott sokat, csak kissé megfittyedt szemei alatt a bőr, és tekintetéből kihalt a büszkeség. Sunyi szemei azt sejtették, hogy sokszor hozhatta helyzetbe az élet. Keskeny, agyagszínű arcát darabokra szagatták a ráncok, elválasztva egymástól a gesztenyebarna foltokat az arc alatt. Manuelnek hívták. Néhány deszkaközzel odébb, tisztes távolságban ült Martin. Normandiából származott. Világos, egérszínű bőre első látásra gyanút kelthetett, de ívelt homlokcsontja alól kinéző nagy zöld szemei, és pisze orra alatt a sorvadt, de mindig nedves ajkai medveszívet sejtettek.
Minden délután ott üldögéltek, miközben előttük a meleg köveken susogtak a cipőtalpak, mögöttük vedlett a vén platánfa, és a távolban villamosok csikorogtak. Manuel Matadornak szólította Martint, és Martin Marsallnak Manuelt.
Manuel szemei üresen pásztázták a közeli épületek legkevésbé fontos részleteit. Bámult. Majd elindult a feje, kissé megnyúlt a nyaka, és szemeit bambán egy új épületre lendítette. Lehet, hogy egy macchia bozóton állapodott meg a tekintete, vagy éppen egy szövetnadrágos, vizelő férfin. Közben Martin a járókelők cipőit és bokáit figyelte. Alaposan megvizsgálta az anyagokat, kis történeteket képzelt a cipőkbe, a lányok bokáit végigcsókolta gondolatban, és mosolyra húzódó ajkai közül egy sóhaj lebbent ki.
Időnként megszólalt Manuel. Szinte mindig a bikákról és az arénákról. Közben nem nézett Martinra. Csendben teltek a percek, percegtek a fák, hámlott a platán, Martin pedig csak nézte a bokákat és mosolygott. Hajukat meglengette a sós huzat. Ha valaki látta őket, azt hihette, hogy nem is ismerik egymást. Sűrűszövésű ingjeik száraz szálai szomjasan szívták magukba a tarkójukról legördülő izzadtságcseppeket. A park másik végéből ekközben Manolo, az utcai zenész kürtje hallatszott. A kürt remegő hangja hamar bejárta a tereket, és vadul becsapott a csikorgó villamosok félig leengedett ablakán.
Amint sötétedni kezdett a kikötőben, a dagály nyugtalanító hangokat keltett, és a szél sejtelmes szagot sodort a város felé.
Martin ekkor magához ölelte mankóit, megfeszítette lábait, és izmos vállával lassan kinyomta magát. Mint egy nagy varjú, lassan Manuelhez közelített, megveregette vállát, kezébe adta fehér sétapálcáját, majd egyik mankójára támaszkodva végigsimította az öreg puha arcát. Erre Manuel lassan kinyújtotta kezét, tétován megérintette Martin fülét, végighúzta áttetsző ujjait a karakteres barkón, majd finoman megveregette arcát. Mintha egy rituálé lett volna.
Hátat fordítottak egymásnak, Martin nekifeszült a mankóknak, és elindult a csatorna irányába. Manuel tiszta tekintete most bolyongott ide-oda a fákon, az embereken, az épületeken, közben maga előtt remegtette pálcáját, és a gyümölcspiac felé tartott, miküzben Manolo kürtje búsan krúgatott valahol.
