"a kertet az idő fölássa"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 07. (741.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Április, Európa
Demeter Zsuzsa
Helyzetjelentés a nap-nem-sütötte sávról - beszélgetés Nagy Zsuka költővel
Nagy Zsuka
oral history
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
A fénymadár
Octavian Soviany
Versek
Haklik Norbert
Mona Lisa elrablása
Gothár Tamás
Versek
HORVÁTH BENJI
Senkik
Gál Hunor
Versek
GELLU NAUM
Versek
Láng Orsolya
Goethingen.
Sebestyén Mihály
Felhővillamos
Szántai János
Mi történt Twin Peaksben?
CSUSZNER FERENCZ
Fókuszban a részegség
Pap Ágnes
Szívfürdő
László Noémi
Lencsi lencséje
Könyvek könyve
Jakabffy Tamás
(Dísz)doktor Schiff András
Portik Blénessy Ágota
Maria Ciupe szőnyeg-festményei
 
Láng Orsolya
Goethingen.
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 07. (741.) SZÁM – ÁPRILIS 10.


 

November 1.

 

A vonatom hajnalban indul Budapestről, még sötét van, amikor óriás teknősbékaként (egy hátizsák elöl, egy hátul) átvágok a volt Köztársaság-téren. A Göttingenből postázott leporelló-formátumú vonatjegyemet elismeréssel nyújtja vissza a kalauznő. A bécsi átszállásig nyugodtan alhatok. Hűvös a reggel, a pályaudvart szabdaló fénycsóvákban gőzölgő papírpoharakat szorongatnak az igyekvők. Egész nap nézem a tájat, amely bizonyos részein akár a Körös-völgye is lehetne. Ugyanaz az éghajlati övezet. Óránként tudatosítom magamban, hogy az ellenkező irányba haladok. A göttingeni állomáson már vár a kulturális központ vezetője, Frau Anne Moldenhauer, piros kabátban, kezében egy tábla: „Frau Lang”. Ezzel elejét veszi a Stadtschreiberinségem, vagyis a rámfigyelésnek az a foka, amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy ne jöjjek zavarba tőle. A vendégjáték, amelyben egy erdélyi írót alakítok, akit a budapesti Goethe Intézet delegált Göttingenbe. Das ist ja aber natürlich. A gombócot a torkomban rögtön az első félbehagyott mondattal együtt lenyelem (tulajdonképpen a megszólalásig tudok németül). De szorongásom az itt töltött napok alatt fokozatosan oldódni fog, míg végül egészen ki nem irtják belőlem a normalitásukkal – egyelőre kisegít a jó öreg nonverbális kommunikáció, a bolgár kalauz. Nevetve üdvözöljük egymást, mintha régi barátok lennénk. Hogy meglepően pontosan érkeztem, pedig a német vonatok mostanában sokat késnek, mondja. (A kijelentést valószerűtlen túlzásnak hallja egy kelet-európai utastájékoztatókhoz szoktatott fül, de tény, hogy Németországban egyaránt használják személy- és teherszállításra a vasúthálózatot, emiatt terhelt. A vonaton magam is lapozgattam asztalkára kitett színes, vasúti közlekedést népszerűsítő prospektust. Meggyőző volt.) Egy taxiúttal később ugyanez a fogadtatás a Goethe-Institutban, ahol az igazgatónő, Frau Ulrike Hoffmann-Steinmetz vár. Ezen a frauozáson hamar túladunk, én beleegyezésemmel ideiglenesen Ursula leszek, amíg meg nem tanulják kiejteni az Orsolyát. Ez ugyanis feltett szándékuk, és „talán egy pohár vörösbor mellett gyakorolva” ez sikerülni is fog. Felocsúdni sincs időm, olyan iramban történnek az események, már kísérnek is a szintfelmérő tesztre, ahol megállapítják, hogy holnap reggel melyik csoportban kezdhetem a nyelvkurzust. Minden találkozással gyarapszik a megismert Frau-ok száma. (Hol vannak a német férfiak, kérdezte Marlene Dietrich.)

 

„Mehr Licht!”, mondja a tanárnő, és felkapcsolja a villanyt a fafaragásokkal telezsúfolt óriási teremben, mire én a stréberek gyorsaságával rávágom: „sagte Goethe”, mintegy mellékesen azt is bizonyítandó, hogy nem érdemtelenül vagyok jelen. De itt nem én leszek egyike azon keveseknek, akik ismerik a szlogenné vált utolsó mondatok forrását. Nyilván, hiszen szlogenjeink, akárcsak zavaros, bölcs és nagy folyónk forrása éppen itt található, ebben az országban. Itt vagyok a Hochdeutsch, vagyis az irodalmi német bölcsőjében, Alsó-Szászországban. Állítólag ebben a régióban nincs tájszólás – a viszonylag jó nyelvértésem is ezt támasztja alá.

 

Ulrike, az intézet igazgatónője buszon kísér le a villanegyedből az óvárosig, ahonnan már könnyen megközelíthető a szállásom. Útközben a székelyek és a partiumiak közötti elementáris különbségekről értekezek, B1-es szinten. Arra kíváncsi ugyanis, hogy milyen közeg az, ahonnan én jövök. Már-már tolakodónak érezném ezt a hirtelen jött barátkozást, a beleéléssel ismételgetett „so schön”-öket, de megadom magam, és inkább elfogadom, hogy örül nekem. Mégiscsak én vagyok ennek a Pilotprojektnek az első pilótája. És ha én itt vagyok, akkor itt van velem egy aura, egy ismeretlen atmoszféra, egy kibontható csomag, egy felgöngyölíthető identitás. Az érdeklődése nem puszta formalitás, megérzem benne az inspirációt, de most túl fáradt vagyok erre felszabadulni.

 

Otthon Halottak Napja van, és kivilágított temetők. A vendégház melletti régi sírkertben koromsötét van. Igaz, nem „aktív” temető. Ulrike azt válaszolja a megjegyzésemre, hogy Göttingen és környéke evangélikus, emiatt csak a Német Nemzeti Gyásznapot ünneplik, az első világháborúban elesett katonák emlékére. Megmutatja még, merre van a Netto, az árban és távolságban is ideális fekvésű bevásárlóközpont, majd velem együtt ellenőrzi szobámat, átvételre alkalmas állapotban van-e. Új épület, tele vészkijáratokkal, padlószőnyeggel, légkondicionáló berendezésekkel. A wifi-jelszóért bekopogok a szomszéd szobába, miután rövid hallgatózás után megállapítom, hogy otthon vannak. Egy ázsiai lány nyit ajtót, éppen az otthoniakkal szkájpolt, nem csak az én érkezésem napja a mai, hanem a holnap induló nyelvkurzus résztvevőié is. Szobámban eszegetve a német savanyú kenyeret (Pumpernickel), arra gondolok, hogy reggel még otthon voltam. És hogy ahol otthon voltam, az sem az igazi otthonom, oda is eljöttem otthonról. És hogy testileg nem is olyan nehéz elmozdulni valahonnan valahová, de lélekben ez lassúbb folyamat. Az első napokban az ember még csak hunyorog az idegenben, akár egy újszülött.

 

 

Járatok

 

Az ember akkor kezdi otthon érezni magát egy nyelvben, amikor megérti a rövidítéseit, és akkor kezd otthonosan mozogni egy városban, amikor rátalál a rövidítőkre. Már tudom, mit jelent németül a „bzw.” ( = ill.), a „z.B.” ( = pl.), az „usw.” ( = stb.). A temetőn átvezető ösvény minden reggel öt percet spórol nekem. Minden reggel üdvözlöm az arany lovat egy kapu fölött, miközben egy Grimm-mese jár a fejemben:

 

Mivé lettél, paripácskám?!

 

S ráfelel a falon a lófej:

 

Menj csak, menj csak, szép királylány;

anyád szíve, ha így látna,

bánatában megszakadna.

 

                        (A libapásztorlány)

 

Pedig ekkor még nem is tudom, hogy a hely szelleme szól belőlem: a Grimm-testvérek éppen itt, a göttingeni egyetemen tanítottak addig, amíg öt másik professzorral együtt ki nem utasították őket a szabadságjogaikat megnyirbáló Hannoveri Királyság elleni protestálásuk miatt (ők a Göttingeni Hetek). Nem adnám semmiért ezeket a reggeli gyalogutakat. Szeretem nézni, ahogy elözönlik a várost a biciklisek, nagy svunggal tekerve az egyetemekre. Ki tanítani, ki tanulni. A bicikliút szent. A járda is az. A buszsáv is és a piros lámpa is. Mindebből nem a vasfegyelmet érzem, hanem az előzékenységet, ami valamiféle ökonómia révén megtérül és az önérdeknek kamatozik. Felelősség van a levegőben, és ettől olyan felszabadító belélegezni reggelente.

 

A buszbeli hangosbemondó nőnek van valami melankólia a hangjában. Elképzelem, hogy minden nap beül egy kis kabinba, valahol a busz végében, ahol röviden és rezignáltan bemondja a mikrofonba a megállók nevét. Pl.: „Markt”. Anélkül, hogy kinézne az ablakon, mindig tudja, hogy éppen merre jár a busz, mint egy bekötött szemű hős, akivel megtévesztő köröket ró az emberrablók kocsija. „Merkelstrasse”, ez az utolsó, amit hallok, mielőtt leszállok a Goethe Intézetnél. A villanegyedben kicsi, egyforma márványtáblák jelzik majd’ minden házfalon, hogy itt lakott valaki. Pontosabban, hogy e házban valaki lakott. Max Planck, például, a szomszédosban.

 

A fél 9-től du. 1-ig tartó németórák szüneteiben elmajszolom az uzsonnám, és közben felderítem a környéket. Sárga lombban tobzódnak az utcák. Nem csak szélesek, de magasítottak is – a fák felfele nőnek, és ettől a járókelőnek az az érzése, hogy az utca boltozata a falombok ívével bezárólagos. Ezt a kegyes optikai csalást az én szűkebb és tágabb pátriáimban már nemigen alkalmazzák. Általánosan jellemző városainkra, hogy félreértelmezik a követendő mintát, vagy részlegesen koppintják le, mintha csak a szemük sarkából ellesett fogásokra hagyatkozhatnának. Az élek dominanciája! A sík felületek uralma! A kopárság úttörése! Ha az utak állapotára vonatkoztatjuk, mindez akár igaz is lenne: a nyugati utak állapota általában valóban példaértékű. De itt azon kívül, hogy az utak járhatósága magától értetődik, és a járda fogalma is él még a köztudatban, nem vágják le tőből a kettő közt vonuló sorfa koronáját. Itt nem a falevél számít hulladéknak, hanem a szemét. A botanikus kert szabadon látogatható, átjárható, ha úgy tetszik, mindenkinek útba esik fenti és lenti kijárataival. Nálunk fizetni kell az embernek, ha növényeket akar látni – ezt nehezen értik itt, amikor elmondom. A sárga levelek ellepik a járdát, ebben fogom mérni az időt. Mire a fákon nem lesz levél, elhagyom a helyet én is, és megyek haza, a télbe.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében