„it ain’t over till the fat lady sings”
váratlanul ér: mennyire vagány
az éjszakányi, nem remélt ma. hány
ködös, nyúlós, ragacsos, vad napon
képzeltem el: azonnal otthagyom
a robbanásig telepakolt percet?
annyi mindent nem tettem abból,
amit egyedüllétre vágyó merhet.
váratlanul ér: mennyire kerek.
se föld, se ég, se kábítószerek.
egyszerű mélység, árnyék a falon,
a múltam fényköre, egy vonzalom,
kútmély hívogat: hullj ide,
hullj tükörképed közepébe bátran,
ha már lenéztél s nem bírtál vele.
váratlanul ér: mennyire tömör.
hány összecsúszott felszín a tükör.
hány nyomvonal a félbehagyott arcon.
sajnálni nem tudom, nem is haragszom,
csak sérti a szemem a sok muszáj,
vízbedobott fáklyáim szép szele,
a füstös, kormos földalatti táj.
váratlanul ér: mennyire konok.
amire nem, csak arra gondolok.
amit nem akarok, csak azt cselekszem.
túl sokfelől irányítják a testem,
túl sokfelől figyelnek vizsla szemmel,
mikor mit, miért vágok tönkre.
egy kis vagányság néha elkel.
váratlanul ér: mennyire hideg.
az ember épp magát nem érti meg.
magát tiporja lábbal, tördeli.
nem szóltak, hogy ez fájni fog neki.
hogy a döntő futam még hátra van.
amilyen megszállott, amúgy sem hallaná.
hiába áriáznak oly sokan.
váratlanul ér: mennyire vidám.
kövér hölgyek életem színpadán,
trilláznak egyre, egy sem én vagyok.
kudarcaim kerengő angyalok,
szárnyuk pihéje homlokomba hull,
isten veled, imádott értelem.
fekszem magamban ártalmatlanul.
váratlanul ér: mennyire kevés.
a zsúfoltságon éjszakányi rés.
másoknak adtam életem. hogyan
dédelgetném továbbra is magam?
hajnal hasad, azonnal otthagyom.
fakuljatok csak, testes istenek.
kívületek is van még oltalom.
