Unokatestvér
Tíz év után látom újra.
Az idő közöttünk foltokkal tarkított,
elhanyagolt ablaküveg.
Bort szopogatunk, félrenézünk.
Félóránként rágyújtunk: túlmozog
bennünk a szorongás.
A fölöttünk tornyosuló fákra pillantok:
az ágak végén felsír és
csöndben kirügyezik az idő.
Névjegyzék
A Nyugatiban ácsorgunk apámékkal;
hazafelé indulnánk, de a slusszkulcs
úgy szorul a zárba, mintha bordák közé.
Órákig hallgatom tanácstalanul
a hátizsákomban ficánkoló emlékeket
meg anyámat, hogy ő hazamegy busszal,
nem fog apám hülyesége miatt itt
éjszakázni. Apám a névjegyzéket görgeti;
már pár éve a csonkában élünk,
de ő csak görget: ez szabin van, ez elfoglalt,
ez nem jönne el idáig, ez vissza se köszönt,
ez múltkor a közértben románozott minket;
és este lesz, és reggel lesz, és görget azóta is,
keresve egy szétesett otthon szétszéledt
nyomait.
Sajtos-tejfölös
kétezerkettő júliusában valahol a révfülöpi
strandon ücsörgök.
anyámék nemrég szöktek át velem
a határon.
ekkor még boldogok.
ekkor még naponta szeretkeznek.
fürdés után apám egy sajtos-tejfölös
lángost rak elém.
kicsit nehezen boldogulok vele:
sokáig megmaradtak a tejfogaim;
ekkor meg egyszerre távozott az összes.
a parton olaj, izzadtság, importált naptej szaga és németek krákogása terjeng.
új otthon illatát verik vissza a platánok.
mire végzek pofaszakállt sző körém a tejföl.
tizenöt évig próbálom valahogy letörölni,
hogy aztán most újra ide keveredjek.
a képből, amit valahogy kiloptam
a gyerekkoromból,
hogy aztán évekig a mellzsebemben
rejtegessem,
nem sok maradt.
a wc-t pár éve felújították;
csak a levendulás légfrissítő konzerválódott a csempék repedéseiben.
német szót sem vernek vissza a platánok.
(aki megteheti, már az Adrián nyaral.)
a víz a sziklákat harapdálja.
én az ajkam ürességét: a megsavanyodott
tej kinőtt repedései.
az órámra pillantok.
a strand mögött felzúg a budapesti gyors.
indulni kéne.
Szekérzörej
besüvít a december Ádámék ablakán
ide menekültél hogy a többiek ne
fürdessenek meg a frissen hullott télben
végre vissza mertél szólni
hogy anyátok a román
vagy valami hasonlót
ezen agyalsz miközben belépsz
a gimnázium ajtaján
csöndben szorongsz a félhetesnyi
zsúfoltságban
akár egy elgurult bőrlabda
görnyedsz a Tibiék buliján
azon az elsőn amire végre meghívtak
s hogy ne embriópózban vegetálj
megiszol mindent amit az asztalon találsz
és csak akkor esel össze
mikor kimennél a pince mögé vizelni
aztán rádzuhan a hajnal
és öltönyben állsz az érettségiddel
a kezedben
kinyitod valahol Budapesten és
arról olvasol
hogy egyetemista vagy
és Dunakesziben ébredsz valahol
iratok nélkül
ahova nem tudod hogy kerültél
elvergődsz egy buszhoz
és a sofőrtől próbálsz érdeklődni
melyik utcából indul az expressz
önmagadhoz
de ő némán a városba visz
ahol Ady Endrének képzeled magad
aki Lédát bassza egy párizsi lokál
mosdójában
pedig valójában kollégiumokba szökve
dugsz zsidó lányokat
forgatod kezeid közt az életed
mint egy frissen kapott játékot
gyerek vagy még mindig
gügyögsz a semmibe
az idő meg csak robog előre
és húz maga után
mint Hektórt Akhilleusz
és csak reméled
hogy mikor végre megáll
marad mit visszacsempészni a kezdetekhez
abba a pentelei erdőbe
ahol először gondoltál arra
milyen szépek ősszel a fák
Fogak
egyik este meglestem apámat
a tükör előtt figyelte magát
arcán ráncok kerítése
haját fonni kezdte a fakulás
a fogait nézegette
– pontosabban
ami a fogaiból megmaradt
– még alig múlt ötven
de már alig feketéllett pár az ajka alatt
nagyanyám később azt mondta
a gének meg a cigaretta
nagyapámmal is ez volt mielőtt elnyelte
a rák
apám a tükör előtt figyeli magát
apám szájából hullanak az évek
dörzsölni kezdi a maradékot
legyenek újra fehérek
rázkódik és arcán
végigcsorog a semmi
apám foga fekete rózsa
nem tud kifehéredni
imádkoztam hogy másnapra az egészet
elfelejtsem
akkor gondoltam először arra
hogy el kell majd temetnem
Elégia
Reggel tíz.
Fejfájással a hátán talál ránk a másnap.
Már rég megtanultam, hogy
nem tesz jót nekem a sör,
mégis mindig ide kerülök.
Csináljak rántottát?, kérded
igen, válaszolom, úgyis régen reggeliztem
meleget.
Arról már hallgatok,
milyen régen reggeliztem utoljára
bármit is.
Sercegni kezd az olaj,
ébredezik a csönd.
Szalonnát is raksz bele,
mint apám.
Reggel tíz.
Apa a konyhában serceg.
Ha anya dolgozik, mindig ő főz valamit.
Többnyire rántottát.
Lényegében csak azt tud,
de erre az egyre nagyon büszke.
Már ébredezünk, mikor bejön.
Ekkor még közös a szobám öcsémmel.
A konyha zsong a napfénytől.
Apa bekapcsolja a rádiót;
motyog valamit.
Az SZDSZ-t szidja, azt hiszem.
Kint könnyfakasztóan kék az ég.
A villáért nyúlok:
szúrja a kezem a hideg,
ahogy felveszem a gumit az ágy mellől.
Elviszem kidobni, mielőtt kínos lenne.
A szemetes a kagyló alatt,
kiáltod.
Kicsit olyan lesz a kezem, ahogy megfogom.
Kézmosás helyett a nadrágomba törlöm,
és anyámra gondolok, hogy vajon mit szólna ehhez.
Aztán az asztalhoz ülök, ahol tömni
kezdem magamba a rántottát,
amit apám helyett te főztél,
és közben beszélni kezdek neked valamit
a felnőttéválásról.
Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben. Budapesten él, az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Prózát, kritikát, de legfőképp verset ír.
