1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

(Árkossy Mester
születésnapjára)

Hetvenötöd,

hetvennégyem,

szomszédolnak

gyalogszélen.

Amit raktak

fölparázslik,

ráfúj egyik,

ráfúj másik.

Ami marad,

már csak az van,

mi nem tűnik

holdban, napban,

s nem tűnik el

ige-réven,

marad idők

igenében.

Hogy volt bűn is,

nem csak érdem,

rég átsejlik

az egészen –

létünk múltja

idelátszik,

Barabbásig

és Tamásig.

Igazam van?

Nem tudhatom,

hűvös vagyok,

mint a malom,

függő minden

részecskétől,

nullás-liszt a

galambvértől.

Láttatsz embert,

láttatsz szentet,

furulyást és

eszementet,

Szent-Györgyöt és

szentségtelent,

Kondor Bélát,

reménytelent,

állnak veled

mindahányan,

úgy, mint susogás

a hársban.

Finom neszük

rejtjelezed,

s lezárod

az üzeneted.

Jön majd más kor,

erre, másra,

s megrendülten

néz a hársra.

Hogy vagyunk, nem

mendemonda.

(Van ki nekem

azt kotyogja.)

Még ha túl is

a reményen,

még megcsörren

rabedényem.

Még rám köszön

hetvenötöd.

Még visszaszól

hetvennégyem.