"túl sokfelől figyelnek"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 08. (742.) SZÁM – ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
götterdämmerung
Horváth Előd Benjámin
Az irodalmi személyesség védelmében - beszélgetés Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésszel
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
hararban esik
Răzvan Rădulescu
Kis Teodósziusz
Tóbiás Krisztián
Blondel tükör
Gálfalvi Zsolt
A beszélgetés elmaradt
Barcsai László
Ruan
Simon Bettina
Versek
SZTERCEY SZABOLCS BENEDEK
Versek
Locker Dávid
Versek
Borcsa Imola
Pár lépés
Marin Dia
A jeltelen csend beszéde
A jeltelen csend beszéde
Láng Orsolya
Goethingen 2. Falak és arcok
Gaal György
Séták Kolozsvár múltjában és jelenében
Kenéz Ferenc
Tükörvilágok
Papp Attila Zsolt
A Norén-saga vége
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: gradatio gratiae. V.
Fried István
„ez én vagy és az is én vagyok”
Antal Balázs
Hit (?), önbizalom (?), költői program (?)
ANDRÉ FERENC
Állandó készenlétben
A szorongás metabolikája
Jakabffy Tamás
Leid + Hoffnung
Szekernyés János
Leképezett látomások
Leképezett látomások
 
Papp Attila Zsolt
A Norén-saga vége
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 08. (742.) SZÁM – ÁPRILIS 25.


„Saga Norén, Länskrim, Malmö” – ez az a mondat, amelyre számos sorozatrajongó várt 2015 óta. A svéd nyelvű mondat szabad fordításban nagyjából azt jelenti, hogy „Saga Norén, malmői gyilkossági csoport”, és megszámlálhatatlanul sokszor (jó, akadtak olyan fanatikusok, akik megszámolták, de lényegtelen) hangzik el A híd című svéd–dán tévésorozat női főhősének szájából, bemutatkozásképpen. A híd (Bron/Broen) a néhány éve irodalmi és mozgóképes viszonylatban is virágkorát élő skandináv bűnügyi műfaj igazi csúcsteljesítménye, amely jellegzetes, letisztult képi világával, karaktereinek egyediségével és történetszövésének komplexitásával nagyon magasra tette a lécet, nemcsak az északi országok televíziózásának/filmgyártásának világában, hanem „globálisan” is; ezt jelzi, hogy három feldolgozása – brit–francia, amerikai–mexikói és orosz–észt – készült eddig.

A híd első, 2011-es évada már az alapötletével belopta magát a krimirajongók szívébe – ha nem túl morbid ilyesmit mondani egy bűnügy szofisztikáltságában is meghökkentő kivitelezése kapcsán. Az eset rögtön magyarázattal szolgál a széria címére is: a Koppenhágát Malmővel összekötő Öresund hídon (mellesleg Európa leghosszabb közúti-vasúti hídja a maga közel 8 kilométerével) egy női holttestet találnak, pont úgy elhelyezve, hogy egyik része svéd, a másik dán felségterületen fekszik, ezért mindkét ország rendőrsége bekapcsolódik a nyomozásba. Nagyon hamar kiderül azonban, hogy a testet két részre vágták, úgy, hogy a felső- és alsóteste más-más országba „lógjon bele”; sőt, a testrészek nem is egyazon személyhez tartoznak... Így kezd közös nyomozásba Saga Norén (Sofia Helin), a malmői rendőrség szőke üdvöskéje és a dán detektív, Martin Rohde (Kim Bodnia), akik nem is különbözhetnének jobban egymástól – és nem csak nemük és nemzetiségük miatt.

Aligha túlzás azt állítani, hogy Saga Norén a bűnügyi műfaj történetének egyik legkülönösebb figurája: az autizmus egyik sajátos változatával, Asperger-szindrómával él, viselkedészavaros és érzelmi deficites ember, aki képtelen megfelelni az őszinteséget és illendőséget egyensúlyban tartó társadalmi konvencióknak: „ami a szívén, az a száján”, ahogy mondani szokás, de nem bátorságból vagy valamiféle nonkomformizmusból kifolyólag, hanem mert egyszerűen nem méri fel egy-egy kommunikációs helyzet kényes természetét. Ez időnként a humor forrásává válik, de sosem annyira, hogy elveszítsük a karakterrel való emocionális azonosulásunkat és empátiánkat – maga a probléma, Saga pszichés diszfunkcionalitása viszont csak az utolsónak szánt negyedik évadban válik fajsúlyos témává.

Ám addig még sok vízihulla úszik le az Öresund-szoroson: Saga és Martin rendkívül rokonszenves, összeszokott párosa felbomlik a második évad végén, mégpedig azért, mert a svéd nyomozónő börtönbe juttatja szeretett dán kollégáját, aki képtelen ellenállni bosszúvágyának, amikor a fia gyilkosáról van szó. A férfi helyére lépő új dán partner, Henrik (Thure Lindhardt) annak ellenére sem tűnik túlságosan meggyőzőnek a harmadik évadban, hogy súlyos traumákkal terhelt élettörténetét tekintve közelebb áll Saga karakteréhez, mint kissé bohém, esendő, szerethető elődje. Mindazon traumák azonban, amelyek az első három évadban halmozódnak fel már-már az elviselhetetlenséget súroló mértékben – Henriknek nyom nélkül eltűnt a felesége és két kislánya, Saga húga, akire ő viselt gondot, miután szüleit feljelentette a lány tudatos megbetegítése miatt, öngyilkos lett, a nyomozónő pedig anyja meggyilkolásának vádjával kerül rácsok mögé – mintha mind azért gyűlnének, hogy a mindent lezáró utolsó évadban valamilyen megoldást nyerjenek. A befejező évad talán az eddigieknél is (nemcsak fizikai, hanem pszichikai értelemben is) brutálisabb gyilkosságsorozata mintha egyfajta (torz) tükörképe lenne a két főhős magánéleti problémáinak. A skandináv krimi egyik nagy újítása éppen az, hogy a detektív sosem kívülről szemléli az eseményeket, hanem a legtöbb esetben maga is implikálttá válik, áldozatként vagy elkövetőként, de gyakran mindkét státusban. A detektív is ember, mondhatnánk, így maga is részévé válik a bűn szövevényes világának, amelyben az igazság felderítéséért folyó harcát vívja. A bűnügyek közvetett, „ráutaló” mivolta jelen esetben arra eszmélteti rá Sagát, hogy mindaz, amit a felszínen lát, nem elegendő a környező világ és önmaga megértéséhez, hogy sem a gyilkos, sem a saját cselekedeteit nem képes értelmezni eddigi tapasztalatai és módszerei alapján (ez a belátás bírja rá arra is, hogy elkezdjen pszichológushoz járni), ki kell lépnie a komfortzónájából – csakhogy ez a kilépés szinte mindent felülírhat, amit addig helyesnek és biztosnak gondolt.

A felgyülemlett traumák és konfliktusok feloldásának igyekezetében azonban háttérbe szorulni látszik magának a bűnügynek a megoldása; és nem azért, mert a szerteágazó történetszálak labirintusában még a nordic noir gyakorlott fogyasztói is könnyen eltévedhetnek, hiszen ebben rejlik a műfaj egyik legfőbb vonzereje – az aktuális társadalmi problémák iránti érzékenység mellett, lásd ez esetben a migráció kérdését. Éppen az elbeszélés komplexitása teszi még erősebbé a – lehetőleg minden krimi esetében szem előtt tartandó – aranyszabályt: soha ne alkalmazz deus ex machina típusú eszközöket! Lehet, hogy az életben van ilyen (sőt talán gyakrabban sikerül felgöngyölíteni egy bűnügyet puszta véletlennek tűnő fejlemények segítségével), de a képernyőről visszaköszönve nem hihető – azaz hihető, csak olcsó megoldásnak tűnik. És az sem árt, ha a gyilkos(ok) motivációja, valamint az elkövetett bűn bonyolultsága és súlyossága – nehéz megemészteni és nagyon erős indoklást kíván például az, ha az áldozatok egyike egy gyermek – nagyjából arányban áll egymással. És bár ezzel, az arányok helyes megválasztásával a széria vége talán adós marad, mégis, kevés sorozatról mondható el, hogy negyedik évadában sem fullad érdektelenségbe, sőt. Kerek, egész történet A híd sagája, még akkor is, ha tudjuk: kevés mondat fog annyira hiányozni ezután, mint az, hogy „Saga Norén, Länskrim, Malmö”.

 

A híd (Bron/Broen), svéd–dán sorozat, negyedik évad, 60 perc, 2018. Rendezők: Henrik Georgsson, Rumle Hammerich. Forgatókönyvírók: Hans Rosenfeldt, Camilla Ahlgren. Szereplők: Sofia Helin, Thure Lindhardt, Sarah Boberg, Anders Mossling, Alexander Behrang Keshtkar, Mikael Birkkjær, Thomas W. Gabrielsson, Sandra Yi Sencindiver, Elliot Crosset Hove, Lisa Linnertorp, Selma Modéer Wiking.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében