"világgá indulnál újra"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 09. (743.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Trionfo della Morte, Palermo, 1446
László Noémi
A robbanómotor főtengelye - iterjú Kürti László költővel
Láng Orsolya
Goethingen 3. Hol van az a sok virág?
Láng Gusztáv
Levél Kolozsvárra
Petres László
Északkelet-Magyarországról szeretettel
FISCHER BOTOND
Dies Irae
Haklik Norbert
Háború az atom ellen
Körtesi Márton
Versek
Cseke Péter
Varjak
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Versek
ROMULUS BUCUR
Versek
Kürti László
Versek
Oláh András
hogy megmaradj
Lokodi Imre
Férfi Hallstattból
Bakk Ágnes
Apa nélkül a világ
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: mysterium musarum. VI.
Kovács Péter
A pótolhatatlanság tömbháza
Erdős Katalin
Egy madár vallomásai
Virtuális szalonélet
Jakabffy Tamás
Itt van május elseje
Ungvári-Zrínyi Kata
Pragmatikus líra és abszurd otthonosság
 
Láng Orsolya
Goethingen 3. Hol van az a sok virág?
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 09. (743.) SZÁM – MÁJUS 10.


 

Bizonyos dátumoknak erősebb a gravitációja, mint más napoknak. Sokáig nem történik semmi, az események a nagy névtelenségben keringenek, amikor egyszer csak egy nap vonzáskörébe érnek, és egymásba esnek. November 9-e van, a németek egyik sorsnapja. Az 1938-as esemény gyönyörű poétikussággal a Kristályéjszaka nevet viseli, a második neve valami brutálisat és destruktívat sugall: a Fal ledöntése. A rombolás napjai – de micsoda ellentmondás jelölt és jelölő között! A náci retorika miatt a Kristályéjszakát ma már „novemberi pogromok”-ként emlegetik – mondja a Goethe Intézet igazgatónője, aki, mielőtt felkerülnének a blogra, átnézi a szövegeimet. De ez nem hiba, csak adalék, hogy az ő gyerekkorában még használták, ahogy az enyémben is – több szempontból vagyok inkább az ő kortársa, mint a velem egykorú fiataloké. Én is lehajtható pados iskolába jártam, ahol hátratett kézzel kellett ülni, csendkirályt játszani és szolgálatosként minden óra elején jelenteni az osztály létszámát. „Herr Lehrer, ich melde: unsere Klasse hat dreiunddreißig Schüler…” Idén halt meg fenomén-kaliberű némettanárom, akiről a gyászjelentésből derült ki, hogy nem is volt öreg, a legkevésbé sem volt az, amikor engem tanított. A szigor öregít. A következetesség is. Az élére vasalt szürke nadrág is. A szőrmekucsma, a sötét lencsés, műanyag keretes szemüveg. A poroszos iskolarendszer. Akkor még nem tudtam, hogy ezt poroszos hagyománynak nevezik, aminek az országunkban is lassacskán létjogosultságot nyerő progresszívebb oktatási módszerek üzennek hadat. Azt hittem, ez a szükséges rossz szerves része az emberré válásnak. Egyébként az is később derült ki számomra, hogy a volt zsidó iskolába jártam elemibe, ahonnan 1944-ben mindenkit elvittek, elsőtől nyolcadikig. (Adalék az adalékhoz: a Zsidó Polgári Iskola igazgatója, Stern József túlélte a deportálást, és Simon József néven Budapesten alapította meg a zuglói Radnóti Gimnáziumot.) És hogy mi történt korábban ezen a napon? Budapesten megszületett Kertész Imre. A Kristályéjszaka ugyanúgy a születésnapjára esett, ahogy ’89-ben Kelet- és Nyugat-Berlin újraegyesülése. Sorsszerű-e egy születésnap? Inkább nem mentes a sorszerűségtől. „Wann wird man je verstehn?”, bőgi Marlene Dietrich a Pete Seeger-dalban. Tüchtig kis vendégszobámban újra és újra meghallgatom, próbálom megérteni a történelmi felelősségvállalás láncreakció-jellegét. A kóró és a kismadár története.

 

Az igazgatónő az esti megemlékezésre férjével együtt érkezik. Hideg van, sapkában alig ismerem fel. A felégetett zsinagóga helyén egy emlékmű áll, amely frontális nézetből lángot, egy kis lépcsőn alászállva, alulnézetből pedig Dávid-csillagot formáz. Ezen a kis téren a nemzetiszocializmus áldozatainak emlékére, a fasizmus, a rasszizmus és a felejtés ellen minden évben összegyűlnek. Idén Göttingen zsidó tudósairól emlékeznek meg, az életrajzokat történelemszakos hallgatók olvassák fel, a polgármester beszéde sallangmentes és hiteles. Elhangzik a megsemmisítő táborok listája, kórus énekli el a kaddist, itt-ott orrfújás hangját hallani, mellettem egy idősebb úr bekapcsolódik a Yerushalayim shel zahav refrénjébe. A tömeggel szemközt, egy nyitott ablakban mintha tűz lobogna, talán, de hangja nincs, egy alak villogó ellenfényben idegesen jön-megy, és néha hadonászva kiabál bele a beszédekbe. Szorongva pillantok fel, láthatólag baja van velünk, kizökkentettük komfortzónájából, befolytunk a területére, minek kell pont az ő ablaka előtt gyülekezni, hangszóróba sulykolni valamit, ami távoli, feszegetni valamit, ami már önmagában is problematikus, nemhogy így, kollektív önkritikát gyakorolva ködös gaztettek fölött, amikhez nincs közünk. Nem fogok félni, határozom el, és ebből tudom, hogy ez már folyamatban van. Szemem sarkából Ulrikére nézek, erre a filigrán, higgadt és disztingvált tanárnőre, aki az előbb egy pillanatra belém kapaszkodott, mert nem látta, hova lép a sötétben. Megnyugszom.

 

Miután véget ér a műsor, férje azt tanácsolja, igyunk meg egy forró teát, buszuk úgyis csak egy óra múlva van. Beülünk a Cafe & Bar Celonába, nézegetjük az itallapot. Rendelünk egy-egy pohár vörösbort a Tempranillóból. Ismernek már, tudják, hogy „a magyarok nem csak szeretik a bort, de bírják is” – szerencséjük van velem, hogy nem tiportam két lábbal a sztereotípián. Cinkosságot vállaltam vele, velük, „ha már úgyis, akkor…” alapon. A hétvégén ugyanis náluk vacsoráztam. Már akkor meghívtak raclette-re, amikor még itt sem voltam. Eljöttek utánam a vendégházhoz egy régi típusú Volkswagen Golffal, és kivittek a külvárosnak számító Bovendenbe, egy új építésű társasház manzárdlakásába. A lépcsőházban levetettük a cipőt, papucsba léptünk – harminchetesem pont beleillett a báránykás, igazgatónői házicipőbe. A házicipő- vagy papucsválaszték minden tisztességes német háztartásban az alapkészlet része. Az első meglepetés akkor ért, amikor ajtót nyitott a tizenhét éves Miguel Angel. Egy igazi bolíviai indiánfiú. Megvallom, hogy a „Mein Sohn”-karaktert sztereotípiákból koholtam magas, szőke, világos szemű kamasszá. Az előképeimből csak a fogszabályzó fedte a valóságot. A második meglepetés, ugyanezen elv alapján, mégis az újdonság erejével hatott – a szobája mélyéből előhívott öccse, Atiruj, akit hét évvel ezelőtt hoztak el egy thaiföldi árvaházból. Mára már ő is a német kiskamaszok életét éli, energiái nagyrészét arra fordítja, hogy a napi internetezés félórás (!) időtartamát meghosszabbítsa. A lakásban egyből otthonosan éreztem magam, amolyan értelmiségi körülmények uralkodtak, a tágas nappaliban könyvespolcok, itt-ott gyertyák (fényterápia), a falakon a férj bekeretezett, fekete-fehér városfotói. A raclette svájci találmány, lényegében hasonlít a francia fondue-re. A nyári grillezés téli változatában a barátok körbeülik az asztalra tett rezsót, és individualizált kis serpenyőikben sajtot olvasztanak krumplira, gombára, párolt zöldségekre. A lényeg a sajt és a demokrácia. Ennek a már családon belül is internacionális vacsorának a meglepetésvendégei szíriai fiatalok voltak. Nevünket felíratták egy cetlire, amit a tányérunk mellé tettünk, hogy bármikor leolvashassuk egymásét. A kedélyes falatozás közben hazáink étkezési szokásairól beszélgettünk. Vendéglátóinknak érzékelhetően volt már gyakorlatuk az efféle társalgás gördülékennyé tételében, és azzal is tisztában voltam, hogy míg nekem ez egy kivételes és ritka alkalom, nekik csak egy újabb színfolt a széles palettán, amitől tágabb látókörű társalgókká válnak az elkövetkező meghívottjaik szemében. A beszélgetés egyre felszabadultabbá vált, noha a keret nagyon is megtervezett volt – a raklett mellé bor, a főétel után desszert, a desszert után kávé, és a visszabuszok menetrendjének beható ismerete, az utolsó mondatok elegáns, passzent levezetése. A házaspár Berlinből költözött ide, egy liberális nagyvárosból egy liberális kisvárosba, és a betokosodott német hagyományt és sznobizmust készséggel helyezte a kelet-európai vagy esetenként a balkán/arab spontaneitás mögé. Arra gondoltam az éjszakai buszon hazafelé menet, hogy lehet a kettőt egyszerre csinálni, elveket követni és újítani, következetesnek lenni és olyan döntéseket hozni, amelyek megváltoztatják az élet addigi menetét. Ahmad, akivel együtt utaztunk, elmondta, hogy két éve tanul fogorvosnak, és a házaspár segített neki lakást találni – hiába beszélt folyékonyan németül, amikor bemutatkozott a telefonba, a lakáshirdetők elbizonytalanodtak. Meg akarja változtatni a nevét valami német hangzásúra. (Az effajta opportunista igyekezettől láthatólag már a vacsorán elhatárolódott Ammar, aki a kötelező katonaság elől szökött Damaszkuszból. Még ott végezte el a festészeti akadémiát, a barátnőjével együtt, aki itt most ideiglenesen egy rajzszakkört vezet. Szeretnének majd Berlinbe költözni, mert Göttingen művészi élete sivár.)

 

Amíg tehát azt várjuk, hogy megjöjjön a Bovendenbe tartó buszuk, a tanárházaspárral felvesszük a hétvégén elejtett fonalat. A férj, akinek nyelvtanárként egy halom etimológiai és etnográfiai kuriózum van a tarsolyában, az itallapot nézegetve futólag megkérdi, hallottam-e a Fácánok szigetéről, ami hol Spanyolországhoz, hol Franciaországhoz tartozik, mivel a határfolyón található. A sziget egy kondomínium, azaz egy olyan terület, amelynek több gazdája van, akik kis ceremónia keretében félévente cserélnek. A borcímkére az is rá van írva, hogy Bodegas. Mondom, hogy nálunk is, a nagyszüleim székelyföldi falujában úgy mondják a kocsmának, hogy bodega. „Küldd haza nagyapádat a bodegából.” A székelyek ugyanúgy autonómiát akarnak, mint a katalánok. De amikor Ulrike azt mondja, hogy van mellettük egy bükkfaerdő, vagyis egy Buchenwald, észre sem veszi, hogy mit érint ezzel. Amikor a kisördög megjegyzi, hogy ez nem hangzik valami jól, hirtelen nem is érti, mire gondolok. Aztán elpirul, azt mondja: „entschuldigung”, én pedig elszégyellem magam, amiért zavarba hoztam. Pedig csak a hétköznapi nyelvet használta. Éppen ilyesmire gondoltam, amíg a tömegben álltam, a megvilágított épület falára függesztett feliratot nézve: „Shoa” – hogy igen, éppen erről van szó. Hogy soha. Mennyi igyekezet, hogy elkerüljük azt, ami már megtörtént. És mennyi könnyelműség másfelől – az óvárosban látott ChicSaal nevű fodrászatra gondolok. Schicksallosigkeit, erre kapta Kertész a Nobel-díjat.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében