"világgá indulnál újra"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 09. (743.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Trionfo della Morte, Palermo, 1446
László Noémi
A robbanómotor főtengelye - iterjú Kürti László költővel
Láng Orsolya
Goethingen 3. Hol van az a sok virág?
Láng Gusztáv
Levél Kolozsvárra
Petres László
Északkelet-Magyarországról szeretettel
FISCHER BOTOND
Dies Irae
Haklik Norbert
Háború az atom ellen
Körtesi Márton
Versek
Cseke Péter
Varjak
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Versek
ROMULUS BUCUR
Versek
Kürti László
Versek
Oláh András
hogy megmaradj
Lokodi Imre
Férfi Hallstattból
Bakk Ágnes
Apa nélkül a világ
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: mysterium musarum. VI.
Kovács Péter
A pótolhatatlanság tömbháza
Erdős Katalin
Egy madár vallomásai
Virtuális szalonélet
Jakabffy Tamás
Itt van május elseje
Ungvári-Zrínyi Kata
Pragmatikus líra és abszurd otthonosság
 
FISCHER BOTOND
Dies Irae
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 09. (743.) SZÁM – MÁJUS 10.


 

A bűneink maradnak meg németnek. Mindig ezt őrli az agya a templomból hazafelé. Van a szoknyájában egy titkos belső zseb, maga varrta, az anyja kacagott is, hogy a cigányok szoknyájában vannak ilyen nem létező zsebecskék, mert rajtakapta varrás közben. De aztán nem kérdezett utána, hogy mit akar beletenni, nem is kutatott benne, bár ebben nem lehetett biztos. Két kicsi könyvecske van oda rejtve. Mindkettőt a német néptanítótól vette titokban, mielőtt az hazaindult volna, nem is a pénz kellett annak a bársonynadrágos, szemüveges, szőke németnek, csak meg akarta fogdosni, többet is akart volna, a tanító biztos volt benne, hogy lesz ott több is. A fogdosást még eltűrte, aztán szaladt ki a könyvekkel. Írás nem volt a borítójukon. Az egyiknek a címe Hinterlassene Schriften und Gedichte von Hermann Lauscher, a másik üres volt, mikor vette, százötven üres lap, amiből már tizenhetet megtöltött. Tud németül is, nem csak svábul, mert elolvas mindent, amit sikerül beszereznie és gót betűkkel írtak, főleg régi imakönyveket. De nem nehéz megtanulni. És németül írta tele azt a tizenhét oldalt, titokban, nem a német miatt, azt nem lett volna muszáj titokban tartani.

 

A nyitott ablakban ül, próbálja elkapni azt a pillanatot, mikor a virág pirosából szürke lesz, azt a pillanatot, mikor a szirom már egyáltalán nem bordó, hanem csak szürke. Az éggel könnyebb, a pillanat, mikor már nem indigókék, hanem fekete. Próbálja eldönteni, hogy melyik könyvecskét vegye elő a zsebéből. Más lányok ebben az órában, vele ellentétben, a szeretőjüket várják, hogy másszon be a nyitott ablakon. Ez a luxus a lányok jussa, a külön szoba, ahol kinyithatják az ablakukat, mindenki tudja, de csak a papbácsi beszél az ablakozásról nagy dühösen, de ez már túl régóta így van. Még a magyaroknál sincs ilyen állítólag, pedig azok reformátusok, még vasárnap is dolgoznak.

 

Hozzá nem fog ma senki jönni, még szűz. A szeretője, ha lenne, valószínűleg megvédte volna ma a templomból jövet, mikor az unokatestvére, Kreiter Mihály megpofozta. Neki csak ne köszönjön grüssgottot, meg ne hablatyoljon németül. Visszaszólt, hogy tán valami magyar grófnak képzeli magát Mihály, meg hogy csak ne szégyellje a nagyapja nyelvét, mire az lekevert neki egyet. Érezte, hogy a tűzzel játszik, de nem gondolta róla, hogy megüt egy lányt. Váratlanul érte, felkészületlenül. Először a pofon fájdalmát érezte, utána a felgyorsult szívverését, és a könnyeket a szemében, amiket görcsösen próbált bent tartani. Mihály röhögve elment, ő pedig azóta úgy figyel, mint egy ürge, és alig merte kinyitni az ablakát.

 

Mihály nagygazda fia, elsőszülött a családban, de még nem nősült meg, még nem ő a családfő, ennek ellenére van saját szobája. És annak a szobának is nyitva van az ablaka. És azon az ablakon is bemászott valaki, mikor az ég elszürkült.

 

És most megint a saját szívverését érzi, sokkal gyorsabban ver. És ordítani szeretne, üvölteni, kiordítani azt a szorítást onnan belülről. Kiugrik az ablakon, de ezen a holdtalan estén nemigen látják, és mezítláb futni kezd, a porban, hogy ne hallják, két utcán keresztül. Megáll Mihály ablakával szemben, fújtat a futástól, és még gyorsabban ver a szíve. És az ökölnyi követ gyönyörű mozdulattal elhajítja az ablak felé, mintha kislánykorában sokat dobálózott volna mindenféle kövekkel mindenféle állatokra, és mintha időnként el is találta volna ezeket az állatokat, és mintha időnként vértócsában vergődve kínlódtak volna azok az állatok, hogy végül a gyilkosság már kegyelem lehessen. De a csörrenés elmarad, az ablak szilánkokká robbanása elmarad, a megkönnyebbülés elmarad. Helyette valami nyugtalanító nyikkanás hallatszik, aztán egy koppanás, egy ijedt kiáltás, egy kis nyugtalan csend, egy állati üvöltés, és aztán zokogás, egy férfi zokogása. És aztán a rohanás vissza, a sötétben, a porban, be az ablakon, be az ágyba, be a takaró alá.

 

A koporsót az első, lakatlan szagú szobában ravatalozzák fel. Az asszonyok a rózsafűzért imádkozzák a halott mellett, a pap most fejezte be a maga imáját, kimegy a konyhába a férfiakhoz, megkínálják egy pohár pálinkával, aztán borral is. A konyhaasztalnál isznak és kártyáznak a viaszosvászon abroszon, a pap megszokásból szúrósan néz rájuk, de azok csak huncutul kacagnak, nincs mit szólnia a halottas ház konyhájában, ahol kártyával és homokon termett savanyú borral virrasztanak. Kreiter Mihály temetése a ház udvarán kezdődik, mindenki az árnyékot keresi, zárt koporsó a diófa alatt, nem lehetett nyitva hagyni, mert a kő roncsolta a koponyáját. A temetés után a férfiak még bemennek a kocsmába, vissza a házhoz csak a szűk család megy, Mihály nagyanyja töltöttkáposztát főzött, nyáriasan, édeskáposztából, kaporral. Van hozzá vastag tejföl, magára is jó enni a friss, még meleg kenyérrel, rögtön, ahogy beérnek a hűvös tornácra, oda terítettek, fehér abrosszal. Van húsleves is, kakasból főzték, gyöngyözik és sárgállik, ahogy tesz magának. Pálinkával koccintanak, mielőtt asztalhoz ülnek, aztán az üveget elteszik, onnantól mindenki csak bort iszik. Mihály apja azt mondja, hogy a fiát azért vőlegényi öltönyben temették el, ha nem is látták az emberek. Az asszonyok sírnak. A levest meg kell fújnia, ahogy a szájához viszi, jó forró. A koszorúkat majd számba veszik, ráér. Kell beszélni a sírkövessel is, fehér márványból lesz a sír, fiatal halottnál úgy szép. A leves finom, de ahogy kanalazza, mégis azt figyeli, hogy vajon elmondta-e valakinek Mihály, hogy a halála napján felpofozta őt.

 

Arról nem ejt senki egy szót sem, hogy a temetésen Fischer Hansi részeg volt. Mihály egyik barátja. Nem csinált semmit végül, hátul állt, a többi baráttal, azok meg közrefogták, tartották. A száját befogta, végigbírta hányás és hangos szó nélkül. Ezek itt, az asztalnál úgy csinálnak, mintha nem látták volna, mert hátul állt, és mintha nem tudnának arról, hogy a kocsmában és a temetőből hazafelé mindenki erről beszél.

 

Másnap felakasztva találják Hansit. Biztos a szégyen miatt, mert egy barát halála miatt mégsem akasztja fel magát senki. A sírja közvetlenül a Mihályé mellé kerül, bár a pap eleinte nem akarta megszentelte földbe temetni az öngyilkost. Végül sikerült meggyőzni. Fischer Hansinak is zárt koporsós a temetése, mert nem akarták, hogy a vőlegényi öltöny miatt is veszekedés meg felháborodás legyen. De a nagyanyja ragaszkodott hozzá, hogy abban temessék el, őrá meg hallgatnak abban a családban. Pedig mindenki azt mondja, hogy milyen boldog volt Hansi az utóbbi napokban, galambot lehetett volna fogatni vele. A temető felé lépked a menettel, egy férfi zokogása jut az eszébe. És zokogni kezd ő is.

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében