Compelling
Talán úgy mondanám,
hogy megkapó – bár
annak is más felhangja van:
ebben nincsenek jelen
az ott adott átvevő felek,
inkább magányos révedést sugall.
Legyen akkor mondjuk
elrévedeztető, mint
ahogy csírát hajt egy
lángkoronáját tincsenként
a domboldalra fektető égi test
csendje a szférák felett?
Nem. Ezen sem hallatszik át
az indulatra késztető erő:
egy tehetetlenségével hajtott motor,
melyet körpályára állít
a téridőbe süppedő világ
fennkölt megnyilvánulása.
Ez nem szó. Erre nincs,
pedig pont itt is igény lenne rá –
saját konkrét hiányát leírnom,
melyet így csak versbe szedni lehet,
s melyet – ha ki nem is mondhatom,
nyújtózó nyelvem hegyére képzelek.
A szóközökben
A szóközökben felgyűrődik az idő
összes hordaléka – az ár
minden rést betölt és szétfeszít
az elmeszesedett mondatvégeken;
cseppekbe gyűlik a szájpadláson,
és tűhegyesre kövesedik a csend.
A nyelv duzzadtan forog,
mint barlangtó alján a
végelgyengülés;
a pórusait eltömítő
igék és kötőszavak
iszappá bomlanak.
Elszivárognak a másodpercek
a hörgők hajszálrepedésein;
egybefolynak a zúgó szürkülettel,
elmossák a szándék utolsó törmelékeit,
és a felszínen kibuggyan
a béke.
Templomrom
a hit ha elfogyott ha nincs ki higgyen
a nyáj ha régesrég elkóborolt
az úr nevét ha senki már nem őrzi
és házában már elnémult a csend
belép a végtelen türelmü romlás
a rozsdaette szörnyü vaskapun
s ledőlt falakba zsongva visszatérnek
a kiszorított régi istenek
Kágyilló
lágy tavi zápor perget a
dobhártyámon nincs olyan este
azóta hogy elhallgatna
hogy el tudnám magyarázni
hogy át tudnék horkolni anélkül
egy órát csak hogy kágyilló ne
facsarja a lelkemből ki az
összes nyálkát
bodzaszagú már minden hajnal a
villamosig mire elsétálok mindegyik
erkélyről ugyanazt a tekintetet
érzem vissza a
csengerynél megelőz a biciklis
rámcsenget tudom erre te nem
jársz mégis megnézem hogy
hátha tudod már minden
téged juttat eszembe
Álomszekvencia
ülünk egy ismeretlen
közös ágyban – filmezünk
illetve abbahagyjuk éppen
azt mondod menjünk
óvodákat nézni, de én
inkább a fenekedet nézem
mert jógázni állsz, felállok
megcsodálni a formás vádlid
aztán a terpeszed közébe bújok
hogy felcsókoljam magamat a szádig
---
semleges vasárnap délelőtti fényben
egy pattogzottfehér kerítéssoron megyek
majd megállok egy kertes ház előtt
nem vagy itt de nem tudom miért
hát rád írok hogy jössz-e még te is
de légüres csetablak üdvözöl
mely vákuumába üzengethetek
válasz innen nem tér vissza nincs
elég idő már álmodok tovább
netán beszélőviszonyban sem vagyunk
---
két fekete kislány veszekszik
egy óvodaudvar lépcsője alatt
az egyik sír hogy elveszett
a szerencserágó, amit
egy hamutálka fenekén talált
a másik szájában meg bűnösen forog
egy szimbolikus cigarettavég
Körtesi Márton 1990-ben született Pécsen. Jelenleg Budapesten él, és műszaki szakszövegíróként dolgozik. Emellett a Litmusz Műhely irodalmi podcast műsorvezetője.
