"alkot a megtorpant időben"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 10. (744.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Az ifjú és a teknős
NAGY BORBÁLA RÉKA
Alulnézetből az emberek sokkal mulatságosabbak - Beszélgetés Csukás Istvánnal
László Noémi
Pár elegáns vonal – Janikovszky Éva emlékezete
Ughy Szabina
Duettek Földje. Esküvőn meséltem
Papp Attila Zsolt
Az ember, aki voltunk. Jules Verne és a pesszimizmus
Kollár Árpád
A várva várt futyfurutty-futár
Cseh Katalin
Versek
Szőcs Margit
Űrinterjú
Teodor Dună
Versek
Ádám Szilamér
Királytemetés
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (4.) Steven Brust, Dragaera és a magyaros motívumok
Zágoni Balázs
Fekete Fény 2. A hegy
Borsos J. Gyöngyi
Mire képes a képregény?
Beretvás Gábor
Női sorsok a filmvásznon. Szabó Magda mozija
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: trinitas theatralis
Codău Annamária
Láng helyett szikrák
Balázs Hanna Imola
Akit a Gömb elrabolt
Nyomozó és gyanúsított
Jakabffy Tamás
Pelléas és Mélisande
Túros Eszter
Átjárások
 
Cseh Katalin
Versek
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 10. (744.) SZÁM – MÁJUS 25.

Elmélkedő

 

Dolgozatokat javítok 

természetes fényben, kora délután,

a háttérben Chopin: Cisz-moll keringő.

Elmosolyodom, amikor az alábbi

gyöngyszemekre bukkanok:

„A balladákban az ismétlések szerepe az,

hogy felizgassák az olvasót.”

„Toldi csak egy dolgot szeretett: az anyját.”

„A költő ül a versben és oda várja

a kedvesét is.”

Egyszer csak szemembe ötlenek 

a gyenge tanulók stigmáját láthatatlanul is

magán viselő ötödikes lányka

vézna betűkkel rótt sorai:

„Tanár néni, fárasztó lehet magának

az én fogalmazásomat olvasni,

de én csak ennyit tudok és így, bocsánat…”

A dolgozat utolsó mondatai,

nem tartoznak a tárgyhoz,

őszinte lélek-villanások.

Ez a kislány ezekkel a sorokkal

írói magasságokba emelkedett.

Elérzékenyülök.

Lassan besötétedik, 

lámpafénynél folytatom a javítást,

a háttérben Schumann: Álmodozás.

Az utolsó dolgozat után

próbálok megpihenni,

de sokminden kavarog a fejemben.

Magam előtt látom az összes

dolgozatíró gyereket:

áramlanak a gondolatok,

vagy éppen áram(lás)szünet van,

a tolluk végét rágják, izzad a tenyerük,

összemaszatolják az előttük 

közönyösen várakozó papírlapot…

Aztán egy hatalmas osztályterem

bukkan elő

megszámlálhatatlanul sok iskolapaddal:

mindenikben egy tanuló ül és ír,

alkot a megtorpant időben,

nyugodtan, ráérősen, stresszmentesen,

teljes harmóniában önmagával.

Eggyé válnak azzal, amit írnak, 

majd szép lassan eltünedeznek

a padokból, az osztályteremből,

az emlékezet(em)ből.

A dolgozatjavító tanárnál

van magányosabb?

Talán a dolgozatíró gyerek.

 

 

Szülői értekezlet

 

I.

 

Ma voltam szülői értekezleten,

az ablak felőli utolsó előtti padban

ültem, a fiam helyén.

Bejött az osztályfőnök,

kedélyesen üdvözölte a jelenlévőket,

majd felsorolta a tudnivalókat,

felolvasta az iskolai szabályzatot,

a gyerekek viselkedéséről, illetve

tanulmányi helyzetéről is szót ejtett,

aztán egyenként beszélt a szülőkkel.

Velem tapintatosan közölte,

hogy a fiam passzív, nem tanul,

semmi sem érdekli igazán, 

és van, amikor ellóg az utolsó órákról.

A szülői értekezlet végén

összeszorult a gyomrom,

s a fejem is fájni kezdett, hasogatott.

Hazafele menet elhatároztam, hogy

otthon jól megmosom a fiam fejét,

és meg is büntetem,

de amikor átléptem a küszöböt,

torkomon akadt a szó,

nem mondtam semmit,

igaz, ő sem kérdezett.

Csak ültünk egymással szemben

és hangtalanul vacsoráztunk.

Lopva kerestük egymás tekintetét,

a beszédes csöndet,

a néma szemrehányást…

 

 

II.

 

Ma voltam szülői értekezleten,

a szülők már mind a padokban ültek,

én meg a napló fedezéke mögé bújva

léptem az osztályterembe.

Próbáltam magabiztosnak tűnni,

leplezni szorongásomat,

aztán elmondtam a tudnivalókat,

felolvastam az iskolai szabályzatot,

szót ejtettem a gyerekek viselkedéséről

meg tanulmányi helyzetéről.

Majd egyenként beszéltem a szülőkkel,

a kényelmetlen helyzetekben

            kínosan pislogtam.

A szülői értekezlet végére

            összeszorult a gyomrom

és a fejem is fájni kezdett, hasogatott.

Hazafele menet üresnek éreztem magam

vagy inkább kiürültnek…

            megint elmaradt a katarzis.

Otthon szótlanul vacsoráztam,

a fiam velem szemben ült

és közönybe göngyölt szomorúsággal

tudatta, hogy hármast kapott fizikából.

Lopva kerestük egymás tekintetét,

a beszédes csöndet,

a néma szemrehányást…

 

 

Tűnődő

 

A korareggeli villamosút

a végesség íze illata

át a ridegszürke gyártelepen

mintha József Attila költeményeiben

járnék a város peremén vagy éppen

a külvárosi éjben…

aztán a megérkezés

beszállás a hétköznapokba

az órák… a közöny… a sivárság

a besűrűsödött félelem

a hiábavalóság… a talán

majd egyszer megcsillan

felcsillan vagy csak átsejlik

átdereng mint árnyak lelke

a hűvös termeken

termek hűvösén…

a kirekesztettség

a mellőzöttség

a mindenen való kívüliség

az itt felejtettek

az elfelejtettek

láthatatlan billoga

mindenki azt mondja

hogy úgysem lesz belőletek

semmi mert nem tanultok

mert érdektelenek vagytok

mert nem készültök az érettségire…

Mintha vastag függönyön át

néznénk a napot a télit s a nyárit

a remény határit

együtt vagyunk mi nagyon

emberi gyarlóságunk és

méltóságunk bugyraiban

ahol a különbségek elmosódnak

tanár és diák egymásra talál

a szívdobbanások szünetében

egy versnyi csöndben

– verscsöndben –

a fülkefényben hunyorgunk

szorosan egymás mellett

a költő társaságában…

Most már vége elmentetek

tudjisten mekkora terhet cipeltek

nézni utánatok már nem bír szemem

talpfákon robog a lét velem

állomás nincs csak megállók vannak

a hangosbemondók elhallgatnak

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében