A csíkszeredai Megyeháza Galériában legutóbb a Brassóban élő Ábrahám Jakabnak és Ábrahám Imolának nyílt közös kiállítása.
Apa és lánya, mester és tanítvány, mindketten grafikusok. Azáltal, hogy közösen állítanak ki, felvonultatva jellegzetes témáikat és technikáikat, egyfajta összegzését adva eddigi grafikai munkásságuknak, elsősorban a fenti, nagyon sokrétű viszony mentén teszik megközelíthetővé művészetüket. Ennek a kiállításnak a környezetében munkáik szétválaszthatatlanok, az oda-vissza hatások folyamatosan tetten érhetők. Mindez nemcsak alkotásaik elrendezéséből adódik, hanem az egymáshoz gyakran közelítő témaválasztásaikból, technikai megoldásaikból, munkáik kisugárzásából. A lélek ősrétegeit kutatják, az idő ismétlődésekkel teli, gyakran káoszba forduló, máskor letisztult rendbe szerveződő köreit róva, az emberiség legnagyobb történetein keresztül próbálják megragadni a lélek rezdüléseit. A vonalak burjánzása, az organikus textúrák úgy nyitnak tereket, újabbnál újabb lehetőségeket, úgy homályosítják a magabiztos körvonalakat, a határozott formákat, hogy közben egyre inkább magukkal rántanak. A formákon, múltunk közös történetein, archaikus mélységein keresztül jutunk el önmagunkhoz, a jelen időhöz. Az idő köreit járva, a formákat magunk mögött hagyva, de a figurák, történetek adta lendülettel, olyan ismeretlen lélektájak válnak megközelíthetővé, melyek időtlen jeleket rejtenek.
Absztrakt és figuratív dimenziók egymást hol takarva, hol erősítve válnak átjárhatóvá. Törékeny, finoman megrajzolt egyensúlyhelyzeteket látunk, gyakran míves alkotásokat, melyeket átjár a könnyedség, ugyanakkor érezni a fegyelmezett ráhangolódás komolyságát, a Biblia, a mitológia levegőjét, a múlt különös relikviáit, melyek súlyukkal, patinájukkal úgy jelölnek tereket a végtelenbe nyúló fehér felületeken, úgy hozzák felszínre a múlt tartalmait, személyessé formált üzeneteit, hogy ezáltal jövőbeli perspektívákat is nyitnak. Töredékeket látunk. Ez a legtöbb, amire vállalkozhatunk. Térbe- és időbevetettségünk viszonyainkban válnak megragadhatóvá, közölhetővé. A különböző viszonyulások adják körvonalainkat, tér és idő rétegződéseiben sejthető meg legbelsőbb lényegünk, a maga tökéletlenségeivel, esendőségével.
Folytonosságba simulva, időnként ékelődve, egymásra figyelve, egymást érezve, egymástól újra és újra tanulva rajzolódnak ki saját köreink, rögzíthetők a szellem mozgásai. És ezekben a mozgásokban teret kap a játék, a véletlenszerűség is, amelyek egészen új irányokat nyithatnak az alkotás folyamatában, tágítva, átrajzolva annak korábbi kereteit.
Alig észrevehetően érintkezik egymással, ami különböző, de valahol mégis összetartozik, ahol a figuratív absztraktba fordul, ahol a hiány világokat nyit, ahogy a diófapác meleg színei, időnként véletlenszerűen kirajzolódó alakzatai szinte súlytalanul, minden átmenet nélkül vezetnek be egy-egy történetbe, ahol egy különös forma, textúra hoz felszínre elfeledett szereplőket, ismert világokat, ahol a nagyapa és az unokája vésője egy pontban összeér, ahol a gyerekrajz nemcsak ihletforrássá, hanem az alkotás elválaszthatatlan részévé is válik.
