"Tuggyuk mi..."
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 11. (745.) SZÁM – JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: Deus ex machina magica
HORVÁTH BENJI
eredet. az utolsó alkimista emlékére
Szőcs Géza
Utolsó levél Bréda Ferencnek
Karácsonyi Zsolt
Brédának, Brédáról
Zsidó Ferenc
A negyedik dimenzió
Király Farkas
Az űrök természetéről. Kulcskísérlet
Kürénéi Szinészios
Az Egyiptomi, avagy a Gondviselésről
Kulcsár Edmond
Versek
Ádám Szilamér
Királytemetés
Gothár Tamás
címtelen 1
GYŐRFI KATA
Versek
Láng Orsolya
Goethingen 4. Kortárs szobrok
MARKÓ BÉLA
Százezer könyv
Egyed Emese
Nemek igenek negyvennégy sorban, záró- és idézőjelekkel
Horváth Előd Benjámin
Jákob és a nyelv. Laudáció Sztercey Szabolcs Méhes György debütdíjához
Gyenge Zsolt
Larstól Leóig. Fesztiválnapló: 71. Cannes-i filmfesztivál
Kali Ágnes
Találkozások. Fesztiválmozaik
Fleisz Katalin
A csoda minimuma
Tamás Dénes
Kevésben a sok
ANDRÉ FERENC
Élőszó
Jakabffy Tamás
Ami a zenéből kilátszik
Portik Blénessy Ágota
17 REASONS – Ioan Sbârciu ünnepi kiállítás
 
HORVÁTH BENJI
eredet. az utolsó alkimista emlékére
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 11. (745.) SZÁM – JÚNIUS 10.


 

„csak én lehelek bele e pokol nyálkás szövetébe,

csak én hazudlak bele sorsom tengelyébe, én metszem

e hangokat torkodba, füledbe, én ültettem el fényeidet

fűbe és homokba, a víz húsába, asszonyok méhébe,

én, ki itt vagyok lenn, lobogó rongy.”

 

 

12
ébredés

fiam, ki kardot fogtál ellene – magadra leltél.

csillognak a macskakövek közt az éjszaka szilánkjai,

ahogy beszél, ahogy megy hazafelé. képzeld el ezt a helyet:

körül a füst fátyla, a várakozás pókhálója foszlik,

pimasz hajnal közeleg, reccsen egy ág – amint évszak

egymásba vált, amint morog a tenger moraja,

amint megfordulnak hal- és madárrajok –,

csak pillanatok eposzára telik a múlás serlegéből.

szájam sivatagán nyelvhegynyi só. ez is egy függőség.

kivár, szuszog a gravitáció: még semmi nincs kész.

csak a szilánkok, a térnek márványmaradványai

– ruháink voltak. tükrök jelenései, formák visszhangja.

 

 

13
tranzit

alakul a molekula, megakad az áramlásban, kileng

a malter téglás teste, átvág a sugár a sejtek épületén,

szétterjed a vaksi ég. kinyúlik, hajlik, visszagörnyed.

mondattani világosság, dróttá font fények. a nyelv

hálója megfeszül, az igéből kiszabadul a lehelet.

kell a testnek e daimón, az elmaradhatatlan, ólmos éj.

hogy lásd (bár olcsó gesztus a mutatás) mi vagyok s mi lehetek.

megismétlem szavait, tapogatom a keletkezés bőrét.

érzem, hogy a te fáid is nőnek, a távolságot betöltik

a testek. a test megtelik testekkel. mindig van nagyobb tükör,

és minden kisebb tükör mást mutat. tudja minden követ:

amit odaadott, növekedik – amit megtartott, elveszett.

de semmit nem kell ennyire komolyan venned.

 

 

9
erő

vibráló eső, hulló halak. kell a testnek a daimón. kiszáll

az architektonikus jelenben, és int: te csend, te nyíló

hátgerinc, vedd a fejszéd s kövess. csontjaira húzza csuklyáját,

megy is tovább. március, április, június – elfolyt cseppek

a híd betonján. az ilyen szobor terhe már jó előre nyomja

a lelket. de aki szabad, nem épít várakat. legyen bár a halál a király,

kell a gally, mert kell a virág… – mormolod a kánikulában.

de minden titkot elveszít, ki túl sokáig szépeleg: megyek tovább.

világítanak a kanálisokban a történelemből kiszórt fosszíliák.

 

 

13
játék

ott ültünk együtt a pokolban, és de jó volt a kézszorítás,

a bólogatás, amíg fogyott a nyár, a falak alatt összesöpört fény,

a loholó kor. ez már erény s enyészet lisztje, az aggályos holnapután.

nem szabadulsz a beszéd görcseitől, a görcsök pózaitól, a póz

őszinteségétől, ma megint te következel. túl fognak ezek élni,

a görcsök, a kiengedés. egymásnak adogatjuk az elemlámpát

a kozmikus didergésben. ha kialszik, csak meg kell ütögetni.

fölöttünk megfordulnak a hal- és madárrajok. lent a kövek közt

csillogás. képzeld el ezt a helyet. mintha már egyszer kiszálltam

volna itt. mintha ismernél, úgy játszom, hogy megismerjelek.

mert ezeknek nem tűnik föl semmi, csak a kisegítő felszín.

hogy is tudhatnák így, mit cselekszenek? – ül le az asztalhoz

egy idegen: atyád és testvéred. és te kinek a maszkját viseled?

 

 

12
újhold

a szilánkokét a múlás serlegéből. a pimasz hajnalét, mielőtt

bekövetkezik. ez a márvány előre nyomja lelkedet. ez a sugár

felhasítja a követ. ezek az architektonikus forma maradványai,

ez pedig a belőlük épülő totem. ez a háború ott van a fejemben.

egymásba borulunk a falak alatt. madártávlatból figyeled.

ez a rózsa felhasítja a keletkezés bőrét, ez a vér elárasztja

a formát.

kiömlik a langyos sör, bomlasztja a földet, a gravitáció felenged.

oszlik a füst, aztán semmi. a túloldalon dobokat vernek.

téged kerestelek, kinek hangja betölti ezt a homokba írt

geometriát.

kinek keze eltakarja és beizzítja az elemlámpát. kinek atyja

nem volt isten, kinek szívét nem itatta át, csak a szemcsés föveny.

a langyos hold, ami elfogyott – és most születik meg.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében