„Elszállt az Angyal!” – kiáltja több ezer torok minden esztendőben, a velencei karnevál megnyitásakor. Ugyanis, ekkor egy angyalszárnyas, jelmezes-álarcos merész artista végigcsúszik a Szent Márk tér haranglábának a csúcsa és a Dózse palotája között kifeszített sodronykötélen, miközben konfettit szór a tömegre. Amikor landol a Dózse palota erkélyén, mintegy jelszóra, felcsendül a zene, a nép örömujjongásba tőr ki és az arcokat elfedik az álarcok: kezdetét veszi a KARNEVÁL.
A feljegyzések említenek egy olyan esetet is, amikor a majd száz méter magasan kifeszített kötélen egy vakmerő kötéltáncos egyensúlyozott végig bekötött szemmel. Arra is volt példa, hogy egy gigászi méretű gipszgalambot csúsztattak végig a sodronyon, amely a tér fölött megállt, széthasadt, és belsejéből élő galambok röppentek fel, illetve konfetti hullt alá. Régebben, az „angyalröptetés” helyett virágkoszorús ökröket hajtottak a dózse elé, amelyeket nyilvánosan lefejeztek, megsütöttek és szétosztottak a nép között.
A „karnevál” szó eredetét, általában a carne vale! (ég veled hús!) kifejezésből származtatják. Itt a „hús” szó, nem csak az állati eredetű élelmet jelöli, hanem átvitt értelemben a testi örömökre is utal. Más feltételezések szerint, a karnevál szó, a carrus navalis (hajókocsi) torzított változata. A hajókocsi nem más, mint az a díszes szekér, amelyen Dionüszosz (Bacchus) szobrát vitték körbe a városokban a Dionüszosz ünnepek alkalmával.
A karnevál és az egykori Dionüszosz ünnep időszaka megközelítőleg egybeesik. Gondolunk itt az úgynevezett kis Dionüsziákra, amelyet az antik Görögország falvaiban, december – januárban ünnepeltek, hangoskodó, pajzánkodó, álarcos felvonulások formájában. Ezzel szemben, a nagy Dionüszosz ünnepeket, mindig a városokban tartották meg, március – áprilisban, így ünnepelvén meg az újbort, illetve a szőlő virágzását. Ekkor kerültek sor a híres drámai versenyekre is.
A rómaiaknál, a decemberben ünnepelt Saturnalia volt a szabadosság időszaka, amikor a polgárok a jog és az erkölcs megszokott korlátait áthághatták, átadván magukat a féktelen örömnek és a szenvedélynek. A Saturnalia annak az eseménynek a felelevenítése, mikor – a hagyomány szerint – még Saturnus isten a földön járt és uralkodott. Az uralma alatt virágzó, és az az óta már réges-régen elveszett aranykor után való sóvárgás kivetülését jelentette ez az ünnep, amely felelevenítette azoknak az időknek a hangulatát, mikor még nem volt háború, nélkülözés és ismeretlen volt az ínség, valamint a szegénység fogalma. A Saturnalia ugyan, időszakát tekintve nem esett egybe a karnevál jelenlegi időpontjával, ugyanis december végén ünnepelték – tehát a jelenlegi Karácsony és Szilveszter környékén -, de a „forgatókönyve” (lakmározás, dorbézolás, a testi örömök őrült hajszolása) ugyanaz volt, mint a későbbi karneválé. A két ünnep közös jellemzője, hogy a tereken, az utcákon, tehát a nyilvánosság előtt zajlottak, valamint az, hogy erre a periódusra felcserélődtek a társadalmi státusok is. A Saturnaliak ideje alatt a senatorok és a praetorok szolgaruhába bújtak és mindenféle, rangjukhoz nem illő tevékenységet folytattak, míg a rabszolgáikat díszes ruhákba öltöztették.
Úgy a Saturnalia, mint a karnevál megnyitásakor, megválasztották az Ünnep Királyát, aki a Saturnaliak esetében magának Saturnusnak a megtestesítője volt, a karneválok esetében pedig Karnevál Hercegnek nevezték. A Saturnaliatól még nem volt teljesen idegen az emberáldozat, tehát az ünnep lejártával, a Saturnust megtestesítő ifjútól, aki egy hétig az istenek életét élhette, legalábbis elvárták, hogy önkezűleg vágja el a torkát Saturnus oltára fölött. A későbbi karnevál esetében már minden esetben szubsztitúció történt: nem a Karnevál Hercegét alakító személyt égették el, fojtották vízbe, fejezték le, lőtték agyon, hanem egy, a Karnevál Herceg ékes ruháiba öltöztetett (szalma)bábfigurát. A Saturnaliak fényét és pompáját növelendő, az ünnep ideje alatt látványos állatviadalokat, lóversenyeket és cirkuszi játékokat is szerveztek.
Hogy az ókori Róma és a jelenkori Olaszország télvégi ünnepei nem csak véletlen hasonlóságon alapulnak, bizonyítja az a tény is, hogy nem a Saturnalia volt az egyetlen olyan, az antikvitásból eredő ünnep, amely megfelel a jelenkori karnevál hagyományainak.
A Lupercalia ünnepéről, amelyet február idusán ünnepeltek az antik Rómában, Plutharkhosz, a Romulus életrajz 21. fejezetében készített feljegyzéseket. Innen tudjuk, hogy az ünnepi ceremónia minden évben a Palatinus domb alatt kezdődött, a Lupercal barlangnál. A mítosz szerint ebben a barlangban táplálta és nevelte az anyafarkas Romulust és Remust. A Lupercalia elnevezés is az anyafarkasra utal, valamint Lupercusra – Faunus pásztoristenség egyik mellékneve -, akit farkas alakban is szoktak ábrázolni. Az ünnepségsorozat fő momentuma az volt, amikor két kecskét – vagyis Dionüszosz-Bacchus szent állatát – feláldoztak, és a vérükkel befestették, vagyis maszkírozták két ifjú arcát. Ez után a két ifjú meztelenre vetkőzött és körbe szaladván a város utcáit és tereit, az áldozati kecske bőréből hasított szíjjal, amelyet februa-nak neveztek, rácsaptak minden járókelőre, aki az útjukba akadt. Az arc vérrel való befestése egyfajta primitív maszkként funkcionált, a lemeztelenített fiatal testek a hús, a testiség és a bujaság örömeit hivatottak jelképezni, míg az áldozati állatnak a bőréből hasított szíjjal való érintés a „játékra” való felhívás jele volt, de érintésének mágikus tisztító hatást is tulajdonítottak, valamint úgy vélték, hogy serkenti a férfiak nemi vágyát és a nők termékenységét is.
Az ókori és a jelenkori farsangi ünnepek közti párhuzamot erősen kihangsúlyozza a maszkok, illetve a jelmezek felöltésének szokása.
A maszk, vagyis az ál-arc elrejti az ember legkifejezőbb testrészét, az arcot. Régen álcának, lárvának, sőt alaknak is hívták az álarcot. A lárva elnevezés arra utal, hogy az álarcot öltő személy, egy belső átalakuláson megy keresztül: az alakoskodó mágikus, rituális céllal új alakot öltve átlényegül. A maszk leple alatt, felszabadulnak a gátlások, hiszen a viselője felismerhetetlen. Egy maszk feltűnő, de ha mindenki álarcot visel, miként történik az a karneválok alkalmával, az egyén feladja és elveszíti az egyéniségét és az arctalan tömeg részévé válik. A maszk viselése átmenetileg személytelenné tesz, de az esetleges lelepleződés izgalmát is magában hordozza. Ugyanakkor felszabadít, egy játék részesévé tesz, a szereppel azonosít és lehetőséget ad a közvetlenebb cselekvésre is. A maszk felvétele, a játékra való felkészülést és az ünnep játékszabályainak a hallgatólagos elfogadását jelenti. Aki álarcot ölt, az már nem önmaga, hanem valaki – valami más. A maszk az istenséggel való azonosulás, az átlényegülés, valamint a dimenzióváltás eszköze volt valaha, és a szellemvilággal való kapcsolatot hivatott jelezni.
Az alakváltoztatásnak az is a célja, hogy személytelenné válva, a megszokott ént meghaladva és feladva, az egyébként ismeretlen tudatalatti erők birtokolttá váljanak és nagyobb szabadságot biztosítva, azok irányítsák a cselekedeteket.
Az állatmaszkok a belső, mély, állati ösztönöket jelenítik meg, de ugyanakkor elérhetővé is teszik az ösztönök spontán megnyilvánulását.
A maszk őriz és felidéz egy misztikus vonást és átvezet egy másik világba, ahol a dolgok a megszokottól különböző vetületüket mutatják és más logikai kötésekkel kapcsolódtak egymáshoz, mint általában, mivel a maszk világa az álom és a bódulat birodalmához tartozik.
A karnevál alkalmával, általában bautá-nak nevezett félmaszkot viselnek, mivel ez csak az arcot és a homlokot takarja, de szabadon hagyja a szájat és az ajkakat, és így nem akadályozza a viselőjét az evés, az ivás és a csókolózás gyönyöreiben. Létezett azonban egy olyan fajta, jellegzetesen karneváli álarc is, amelyet nem rögzítettek a fejre, hanem viselője, egy, a fogai között tartott csutora-szerű pálcikával tarthatta az arca előtt. Ezt az álarcot – elnevezése: „a néma” - a fecsegő, pletykálkodó szobalányoknak kellett viselniük szigorú úrnőjük parancsára, annak ellenére, hogy a karnevál szellemiségénél fogva, elvileg bármit szabad volt kimondani, ugyanis erre az időszakra megszűntek a társadalmi különbségek.
Formájukat tekintve, a bauta maszkok lehetnek antropomorf (vagyis emberi arcot utánzó) álarcok, vagy zoomorf (vagyis állati attribútumokkal rendelkező) maszkok.
A maszkok és a jelmezek színvilága szimbolikus üzeneteket hordoz:
A kék nemcsak a hideg színe, hanem egyúttal a befogadónak, vagyis a női, a szaporító, sokszorosító princípiumnak, valamint az igazság, a hűség és a halhatatlanság színe, valamint az isteni igazságot jelképezi.
A zöld a béke, a növekedés, a változás szimbóluma. Ahogy a természet kizöldülése a hosszú, halálhoz hasonló (fehér) tél után reményt kelt az emberekben, úgy a zöld a tavasz színét jelöli. A zöldnek gyógyító erőt is tulajdonítanak és az örök életet jelképezi.
Az arany, mint a királyok féme, a fontosság és fontoskodás színe. Már az alapul szolgáló fém magas anyagi értéke is kezeskedik erről. A sárga, tiszta formájában a fény színének számít, a Napot, a boldogságot és a gazdagságot jelképezi. De amint átmegy fakóba vagy kénesbe, az irigység, a féltékenység és az árulás színe lesz.
A piros, a láng színe, meg a lelkesedés tüzéé. Emellett a szenvedély színe is, ezért beszélünk forró, sőt lángoló szerelemről.
A fekete - noha az tulajdonképpen nem szín, csupán a színek távollétére utal -, fogalma elsősorban a gonoszsághoz kötődik. Ahogy a fehér a mindent felölelő tökéletességet ábrázolja, úgy a fekete az abszolút redukálás, minden fény és ezzel minden szín hiánya. A gyász és a halál színe. De jelzi azt is, hogy mindenkinek át kell mennie a sötét póluson, az árnyékon, vagy az Alvilágon a fényhez vezető útja során.
A fehér a töretlen fény színe, az aranyhoz hasonlóan csak a legelőkelőbbeket illeti meg. Ezenkívül a feltámadásnak és a halálnak, tehát a szellemi újjászületésnek is a színe. Az egyetlen tökéletes szín, mert magába foglalja az összes többit. A tisztaság szimbóluma is, amit “hófehér”, “hattyúfehér”, “liliomfehér” szavak külön hangsúlyoznak.
A jelenkor színházi hagyományában az álarc használata meglehetősen ritka, de akármelyik színházi hagyományra gondolunk, feltűnik, hogy álarcot csak a főszereplők viseltek. A mellékszereplők födetlen arccal jelentek meg a színpadon. Az ő saját emberi arcuk az egyformaság jele. Jelentőssé a jel, az álarc teszi a viselőjét. A karnevál alkalmával szinte kötelező álarcviselet, mindenki számára főszerepet biztosít, aki hajlandó elfogadni és felvállalni a maszk felöltésének konvencióját.
A jelmez, akárcsak a maszk, stilizált, jel- és üzenethordozó eszköz. Nem egyszerűen egy díszes ruha, hanem, amint az elnevezése is utal erre (jel – mez), olyan “mez”, amely jel értékű. Olyan ruházat, amely a színe, a stílusa, a szabása, a viselése és a kontextusa által meghatározza a viselője egyéniségét, tükrözi a tulajdonságait és befolyásolja viselőjének és környezetének a hangulatát és az atmoszféráját.
Az utcai álarc- és jelmezviselet a „színház az egész világ” gondolatát húzza alá. A karnevál alkalmával, a város egy hatalmas színpaddá alakul át, a középületek, a házak pedig díszletekké változnak át. Megszűnik a kint és a bent közötti markáns elhatárolódás is, mivel az ünnepi játékok a lakásokban is folynak, viszont az épületek erkélyeit, borsos áron, páholyokként adják ki. Minden jelenlevő szereplő és néző egy időben, vagyis nincs éles választóvonal a játékos és a szemlélődő attitűd között.
A télutó, azokon a vidékeken sem múlhat el ünnepi események nélkül, ahol nincs hagyománya a karneválnak. A lakodalmak, a disznótorok, a bálok időszaka ez, valamint az udvarlás, a szerelem, a termékenységvarázslás és a gonoszűzés ideje.
A karneváli időszakban, mikor a tabuk megszűnnek létezni, zsírossá válik a test és a lélek is. Ám a feje tetejére állt világ, amelyben elszabadultak az indulatok, nem tarthat örökké. Az ünnep jól meghatározott időkeretének lejártával, a Karnevál Hercegét megtestesítő személy szimbolikus kivégzésével véget ér a bódulat és az élet visszatér a mindennapok kerékvágásába, hogy pontosan egy év elteltével újra kezdődjön majd.
A karnevál ünnepe, a Tél és a Tavasz szimbolikus harcaként is értelmezendő. A Tél a régi, a megunt, a túlhaladott, elvetendő rend, amelyet szükségszerűen a Tavasznak, vagyis az újnak, a frissnek, az üdének kell felváltania, hogy az élet természetes menete fel ne bomoljon. Az évszakok szüntelen váltakozása, az örök megújhodás és az örök visszatérés - amelyet a saját farkába harapó Ouroborosz-kígyó jelképez – az, ami előrelendíti és ugyanakkor jól meghatározott periódusokra osztja az emberéletet.
Karnevál Herceg szalmatestének elégetésekor, a résztvevők lelkében levő rossz is elég, lezárul életük egy szakasza, lelkük megtisztul, új utat keres és a (lelki)szemek - a mindenfajta értelembe vett – húsról és az egyéb földi gyönyörökről ismét a jövő és az új célok felé fordulnak.
