„Van a határátlépésben valami visszafordíthatatlan, ugyanolyan visszafordíthatatlan, mint amilyen a gyász, mint a rejtegetett bűn, mint önmagunknak, mint minden tájékozódási pontnak, mint az életnek az elvesztése.” (161.o) Az Üssük agyon a szegényeket! elfogulatlanság nélkül veszi górcső alá a franciaországi menekültkérdést, a kultúrák és nyelvek között egyaránt fennálló különbségeket, a meg-nem-értés jelenségét, miközben egy szokványosnak nem mondható címmel polgárpukkasztást hajt végre az olvasóközönség tagjai között. A kölcsönvett baudelaire-i cím agresszivitása a prózavers egyenlőség–szabadság horizontjait foglalja magában, miközben a vers legkoncentráltabb kijelentését is megidézi, amely szerint „csak az egyenlő másvalakivel, aki bebizonyítja, és csak az méltó a szabadságra, aki meg tudja hódítani”.
Shumona Sinha kötete, az erőteljes címmel ellentétben, nem buzdít harcias cselekvésre, sokkal inkább azt kísérli meg, hogy a narrátor által véghezvitt erőszakos tett indítékára fény derüljön az önelemzés, emlékezés és mesélés metódusaival. Miért kellett egy láthatóan nemeurópainak, csokoládébarna bőrszínűnek, borosüveggel fejbe vágnia a metrón egy agyagbarna férfit, aki ugyanabból az országból származik, mint ő? A szerző ezzel a kérdéssel tartja fenn a végsőkig a hajthatatlan vágyat arra, hogy egy egyszerűnek tűnő, de lelki folyamatok szempontjából bonyolulttá váló incidens jelentésrétegeinek a felfejtésére vállalkozzunk. A narrátor a nyelvtudásra alapozott életpálya reményében, illetve a könyvek-ültette vágyak fokozódása miatt elhagyta szülőföldjét és az évek múlásával egy külvárosi hivatalban tolmácsolja a politikai menekültek egyformaságot tükröző sztorijait. Ez az új életmód expliciten soha ki nem mondott módon képez szakadékot ő és a nyomorúság elől szaladók között, akikben „semmi érdeklődés sincs […] a befogadó ország iránt, a nyelvről már nem is beszélve, amiből csak néhány szót tanultak meg, vagyis éppen csak annyit, amennyi elengedhetetlen a jogaik érvényesítéséhez.” (134.o)
A szánakozás súlya a menedékkérők iránt mindinkább könnyebbé válik, amikor az abszurd, kusza, tartalmatlan történeteket egymás után használják fel az erős, de ebben a kulturális térben magatehetetlen férfiak arra, hogy hazájuk elhagyásának valós magyarázatát elkendőzzék, elfelejtsék, és a pénzenvett meséiket magukévá tegyék annak érdekében, hogy politikai vagy vallási menekültekként új életet kezdhessenek. „Rettenetesen szégyelltem magam ezek miatt a férfiak miatt. […] Mi tagadás, átléptem a másik oldalra. […] Úgy éreztem, nyomorúságos helyzet ide vagy oda, ez korántsem elégséges indok az ügyetlenségükre meg a hazugságokra, az agresszivitásukra meg a kicsinyességre” (52.o). A szerző bravúrosan közelít és távolít, a lírai elemek, szókapcsolatok, tapasztalatok zsúfoltsága olyan visszás érzelmeket láttatnak, amelyek hol együttérzésre és nevetésre sarkallják, hol a gyűlölet és a megvetés kialakulását szorgalmazzák a tolmács-narrátor lelki világában. Az elbeszélő viszonyulása azonban nem minősíthető fekete-fehérnek, megérti a menedékkérők vándorlásának miértjét, hiszen ő is ismeri a szülőföld nincstelenségének lehetőség nélküli voltát. Rideg véleménye a menekültekről indokolhatóbbnak, érthetőbbnek és talán jogosabbnak tűnik a kívülállók locsogásaihoz képest, tudniillik saját, beilleszkedő példájával alapból ellentmond annak a viselkedésformának, amelyet a „nemszeretem medúzák” képviselnek. Saját maga választotta hivatásával, illetve hontalanság-érzetével közvetítést, intermediális átjárást képez a kultúrák, nyelvek között. Ő nem tartozik sehova sem: sem az európai társadalomhoz, ahol csak olcsó, testi vigaszt talál az emberek közelségében vagy épp elérhetetlennek tűnő, idealizált képekben éli meg vágyait, sem az ő szemszögéből primitív, céltalan, tudatlan otthoni légkörhöz, ami nem képes arra, hogy magához láncolja őt.
Az elbeszélő ki meri mondani azokat a gondolatokat, amelyek a fejében cikáznak, legyen szó a segítséget kérő emberekhez fűzött visszás érzelmeiről, munkatársnője iránti szenvedélyéről vagy álombeli apjának a meghökkentő bemutatásáról. A cellában töltött idő megfelelő táptalajt nyújt számára abban, hogy rekonstruálja azokat az eseményeket az életében, amelyek elvezettek a bűntett végrehajtásához, és hozzájárultak ahhoz, hogy közterületen, állat módjára uralkodjon el rajta a gyűlölet és a düh. A számtalan kitérő, önmagyarázat, félelem és elfojtás olyan lelki világot tükröznek, amelyek egy hétköznapi, de mégis lázadó személyt festenek meg az olvasók előtt. A nyelvek közöttiség és a folyamatos fordításban-élés meghatározzák az elbeszélő életét és életének lehetetlen voltát: nem tud választani a kettő közül, de tökéletesen egyikkel sem tud azonosulni.
A regényben a nőiség-kérdés kardinális szerepet kap, ugyanis a narrátor, a tolmácsok, illetve az ügyintézők nagy része mind nőnemű, és feladatuk, hogy olyan férfiaknak nyújtsanak segítséget, és olyanokat hallgassanak ki, akik szerint „egy önmagára valamit is adó nő nem dolgozik” (27.o). Ez a kulturális különbség átitatja az elbeszélő sorait, tükrözi az alá-fölérendeltség érzését, amely minden sztori tolmácsolásával, a határozatlanság lenyomataként, erősíti benne az indulatok elfojtását, amelynek szükségszerűen valamikor robbannia kell. Addig, amíg a narrátor nem tudja elhatározni, hogy melyik kultúra, nyelv az, amelyikben ő élni akar, addig a menedékkérő férfiakat sem tudja kívülállóként, tőle teljesen független személyekként kezelni, még akkor sem, ha ezek sokszor lealacsonyító modorukkal kiváltják belőle az ellenszenvet.
Charles Baudelaire prózaverse receptet nyújt mindenkinek abban, hogy egyenlőséget és szabadságot vívjon ki akármilyen helyzetben. A cím félreismerhetetlen utalása azonban kulcsot nyújt esetünkben arra is, hogy a regény nagy kérdésére válaszlehetőséget fogalmazzunk: a narrátor azért vág fejbe egy hétköznapi boros üveggel közterületen egy vele egy országból származó férfit, mert cselekedete által lehetősége nyílik arra, hogy egyenlőséget alakítson ki kettejük, két kultúra és nem utolsósorban két nyelv között. A narrátor meghozza döntését, bűncselekményének köszönhetően számára új élet kezdődik: egyenlővé válnak a kulturálisan nem egyformáknak született felek közötti erőviszonyok.
A regény olvastatja magát, és habár könnyű lélegzetű, sokatmondó mondatait jól meg kell rágni annak érdekében, hogy a kötetet nemcsak olvasni, hanem szeretni lehessen. Az alkotás megjelenésének idején (2011-ben) még nem nőtte ki határait a szinte teljes Európát érintő menekültkérdés, amely stigmatizálja a mű szereplőit, úgy rajzolva meg a nyomorúság elől szaladókat, mintha egytől egyig terroristák és vadállatok lennének. Az Üssük agyon a szegényeket! nem törekszik arra, hogy megvédje a menekültek tömegét vagy átformálja a róluk alkotott képzeteket, hanem arra vállalkozik, hogy egy egyéni esetet, egy fontos döntés meghozatalát, a vacillálás teljes univerzumát formálja meg, háttérként alkalmazva a kulturális különbségeken alapuló életviteleket. A regény zsonglőrködik az olvasói elvárásokkal, és különleges élményt nyújt mindazok számára, akik beszállnak a játékba, és egy rövid ideig odafigyelnek a tömeges vándorlások egyes eseteire.
Shumona Sinha: Üssük agyon a szegényeket! Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2016.
