5 óra 40, árnyékot sző a fikusz és a bazsalikom.
megint messziről jöttél ebbe a konyhába
vissza: fehér Dacia siklik át a Havasokon.
böjtölsz, hogy estére beolvadhass
könnyedén, semlegesen, épp időben:
eltökélt mozdulatsorok, összefüggéstelen tél.
egy másik éjszakában még javíthatsz a képleten,
de egyelőre lapítasz a közönség soraiban.
egyelőre mindenki jót akar, tiszta szívvel szövi
a geopolitikai árnyéktakarókat. hallgat a föld.
manapság ezeknek minden könnyebb
– nem az utcádon öl, csak a kert mögül fenyeget
és fejet csóvál, tűkön ül egy instant isten Emmausban,
pirulát tör, de nem hagy időt érteni, ismerkedni:
gyorsan tessék teljesíteni, hálásan felszívódni!
te mindent megkaptál, fiam. vénába a tápot,
mert úgy a biztos: amnéziás szentek, szintetikus
asszisztensek kialvatlanul, megveszekedetten
intézkednek körülötted. kezükben törvénytáblák,
a magáéhoz mérten preparálna mindjük:
simogat, szelíden fejet mos, fél kézzel előre
gyűjti a skalpokat. sose gondolta volna ő se,
mennyi mindent megtehet békeidőben,
szeretetből. ismeri magát: félti a földet a gyengéktől.
reggeli, félhomályos konyha. mint egy rossz csempész,
húzod az időt, beletörődve öntözgeted a földet.
nem tudhatod, mi kelhet ki belőle. de ami kivár
a jég alatt – csak bizalommal kezelheted.
ismered a körzetet: álmodban sokszor
folyik a vér a hóban, aztán mindent eltakar a fagy.
peremről leszakadt táblákat visznek
a határfolyamok: elhalt birodalmak fosszíliái.
hidegen tárgyalsz a gólemekkel: herceg,
hátha megszüli ez a tél a törlesztést is.
mintha volna valami menthető az örökségből,
ha lassabban és hosszabban veszel levegőt.
