"a tekintet a kertekbe száll"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Pordal
Dimény H. Árpád
A szülőföld a mindenség - beszélgetés a 80 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán
Hazai oltványok
Kele Fodor Ákos
A szív vége. Cigány újmesék1 Planétát húzó nyúl
Domokos Johanna
retró
Hellmut Seiler
Versek
Haklik Norbert
Verses aparegény generációs élményleltárral
FISCHER BOTOND
Tavasz lesz, Corina
Asztalos Veronka-Örsike
Csupán egy üveg bor
HORVÁTH BENJI
tranzit
Miklya Anna
A tájfutó
Csontos Márta
Versek
horváth csaba
Kormánybiztosi életpályák ’48–49-ben
Papp Attila Zsolt
Bergmani vámpírok, a magyar film és a PC találkozása a boncasztalon. Beszámoló a 17. TIFF-ről
FISCHER BOTOND
Posztmodern Molière-revü
Szántai János
Sortűz, avagy a négy testőr Vadkeleten
Mikola Emese
Emlékmű papírból és tintából
ANDRÉ FERENC
Határidő
Kovács Péter
Falba épített fordulatok
Jakabffy Tamás
Kommersz lényegtelenítés
Kiss Melánia
Világok közötti egyensúly
 
Miklya Anna
A tájfutó
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.


(részlet)

 

 

Alfa

 

Felmegy a lakásba, bezárja az ajtót, és lerúgja magáról a magassarkúját. A hosszú órák kényelmetlen viseletétől deformálódott lábfejére mered. Barna apja gyűlöli, ha magassarkút hord, mert akkor a férfi fölé magasodik. Ezt már az első randijukon közölte vele, persze nem így, hanem kifejtette, hogy a magassarkú cipők érzékekre ható optikai csalása olyasfajta hazugság, amit egy magára valamit is adó nő nem vesz igénybe. Egy női lábnak, folytatta kicsit gyengédebben, bármilyen cipőben gyönyörűnek kell lennie. Alfa röstelkedve húzta lábait a széke alá, rajtuk a (randevúra vásárolt) magassarkúkkal.

 

Barna apja finoman köhintett, mint aki lezárja a témát, és felemelte az étlapot, hogy rendeljen. Alfa megkönnyebbülve utánozta, és miközben azon vívódott, hogy vajon milyen ételt lenne képes lepréselni az idegességtől összeszűkült nyelőcsövén, nem tudott szabadulni attól a nagyon enyhe, mégis kellemetlen érzéstől, hogy ez az egész szituáció nem helyénvaló, és neki valahol egészen máshol kéne lennie. A férfi azonban úgy közölte a vacsorameghívást, hogy nem lehetett visszautasítani, Barna apja számára egyszerűen nem létezett ilyen opció.

 

Később, nem ezután, hanem a sokadik randi után, nem amikor először szeretkeztek, hanem amikor már sokadjára, Alfa lakásában, Barna apja mégiscsak azt kérte, hogy vegye fel a magassarkút. Alfa szó nélkül engedelmeskedett, és miközben fehérneműben, lábán a meglehetősen szigorú és szolid cipővel az ágy felé tipegett, azon gondolkodott, vajon akkor a magassarkú jó vagy rossz Barna apja szerint. Ezen töprengett az egész aktus közben, míg a mennyezeti lámpa felé meredő, ütemesen rezgő sarkakat bámulta. Addigi rövid kapcsolatuk alatt először, nem is tudott elélvezni, amire Barna apja ingerült, lebecsmérlő horkantással reagált. Ettől végre Alfa is megnyugodhatott. Élvezetének hiánya ezen az estén határozottan rossz volt a férfi szerint, és ez olyan egyértelmű információ volt, ami alapján Alfa meg tudta határozni, hogy ő maga most éppen jó vagy rossz, és dicséretet vagy büntetést érdemel.

 

Benyúl a szekrénybe, előkotor a cipők mögül egy papírdobozt, és kivesz belőle egy levél Zoviraxot. A gyógyszer rossz dolog, jut az eszébe, de már nagyon fáradt, és ha beveszi ezt itt, szerencsére még inkább az lesz. Tenyerébe pottyant egy szemet, és megpróbálja lenyelni. A kis tabletta puhán elfekszik száraz nyelvén. Nyálat gyűjt, küszködik vele, de nem sikerül. A helyére teszi a dobozt, és belép a konyhába. Bort tölt, nagyot kortyol, így már képes rá.

 

Nem tudja, hogy jut el az ágyig. Hogy általában, ez ilyenkor mi módon sikerül? Tántorogva? Négykézláb? Odakúszik? Egyszerre ott találja magát, ahogy a kinyitott és gondosan megágyazott kanapén, az oldalán fekszik, egyik keze kényelmetlenül a feje alá szorul, és az ajtónyíláson túl Barna szobájának megnyugtató sötétjébe bámul.

 

Barna apjára gondol, és emiatt mérges magára, mintha a tudata cserben hagyta volna: azért vette be a gyógyszert, hogy ellazuljon és aludjon, még ha álmok nélkül is, valamiféle szürke ködbe süllyedve, ahogy ilyenkor szokott. Most azonban Barna apjának arcát látja maga előtt, nem is az aznap esti, önuralmát vesztett, dühöngő arckifejezését, hanem azt a fajta szigorú, kicsit mindig neheztelő, hűvös fölényt, ahogy a kapcsolatuk elején viselkedett vele, amikor még nem ismerte ki őt igazán.

 

A kapcsolatuk egyes stációit, sőt, egyáltalán azt, hogy bármilyen, a közös munkán túlmutató kapcsolat létrejöhet köztük, Barna apja közölte vele. Ezek a közlések természetesen mindig kérdő formában hangzottak el, de Alfa úgy érezte, a férfi inkább kinyilatkoztat, mintsem hogy az ő véleményére lenne kíváncsi, bár ez nem zavarta.

 

Már két hónapja dolgozott mellette asszisztensként. Barna apja sosem mulasztotta el, hogy rámutasson gyakori hibáira, amik tapasztalatlanságából és szétszórtságából fakadtak – de nagy ritkán, néhány kimért szóval meg is dicsérte, amit Alfa túláradó megkönnyebbüléssel fogadott. Rövid ideig bármilyen akadály leküzdésére képesnek érezte magát, mert a férfi megbízott benne.

 

Nem csak hogy megszokta ezt az érzést, hanem szinte a függőjévé is vált. Be akarta bizonyítani, hogy ő a legjobb, akit csak Barna apja maga mellé választhatott, és görcsös igyekezete néha újabb figyelmetlenségeket szült, amiket holtsápadtan, háborgó gyomorral vallott be a férfinak, miközben a cipője orrát bámulva, hátraszorított kézzel toporgott az íróasztala előtt, mint egy kisdiák.

 

Megbízhatatlan vagy, mondta neki egyszer Barna apja, amikor tévesen állított ki egy nagy összegű számlát. Hanyag vagy, és rendetlen. Csalódtam benned, tette hozzá.

 

Alfa émelygett a szégyentől. Nem akarta, hogy Barna apja csalódjon benne. Tudatosan új szokásokat alakított ki, hogy leküzdje a rendetlenségét: nem csak az irodában, hanem otthon is, a felkeléstől kezdve egészen a lefekvésig. Reggel mindig hajszálpontosan ugyanakkor kelt, és ugyanazt a rutint hajtotta végig, a ruhái felvételétől kezdve az első kávé megivásán át a fogmosásig: és miután a fogkefét, a fogkrémet és a fésűjét egy bizonyos, meghatározott sorrendben igazgatta el a tükör alatti üvegpolcon, úgy érezte, egy kicsit megint közelebb került ahhoz, hogy a férfi megdicsérje. A munkához szükséges papírokat egyforma nyerspapír mappákban tette a táskájába, és a buszok közül is csak egy bizonyos jelzésűre szállt fel, mintha ennek jelentősége lenne. Mindig húsz perccel a munkaideje előtt érkezett, és egészen addig maradt, amíg azt Barna apja megkövetelte, még akkor is, ha órája lett volna az egyetemen.

 

Abban reménykedett, hogy a férfi felfigyel az erőfeszítéseire, és valóban, egyre kevesebb feddést kapott tőle. Amikor jól viselkedett, szinte tapinthatóan távolabb került a napjai titkos zugaiban gomolygó betegségtől, és ezért olyan hálás volt Barna apjának, hogy egy idő után biztos volt benne: ő az egyedüli megoldás arra, hogy ha nem is feltétlenül boldognak, de legalább kiegyensúlyozottnak érezze magát.

 

Koratavaszi, borongós délután volt. Az aprószemű eső ferdén verte az iroda ablakát, a szűk, még a hólétől latyakos belvárosi utcákat azonban szinte vibrálóan friss levegő árasztotta el. Alfa már befejezte a munkáját, és az írószereit rendezgette az asztalán, amikor Barna apja megállt mellette, kezében egy bögre kávéval. A kávé párájától és a bukóra nyitott ablakon át beszökő esőillattól hirtelen alig leplezett örömre hasonlító sóvárgás öntötte el Alfát. Tavasz van, gondolta, és elmosolyodott, majd kérdőn felpillantott Barna apjára, aki továbbra sem mozdult mellőle: valahova az utca túloldalára bámult. Vacsorázhatnánk együtt, mondta végül Barna apja, anélkül, hogy ránézett volna, és belekortyolt a kávéjába, majd a szabad kezével gyorsan megtörölte a száját. Valami a sárospataki bekötőút feltárásával kapcsolatban? – kérdezte Alfa, és riadtan gondolkozni kezdett, vajon mit ronthatott el. A férfi megrázta a fejét. Nem. Munkán kívül, mondta. Alfa összezavarodva bámult rá. Mint…, mint egy randi? – bökte ki végül, és érezte, hogy a füléig elvörösödik. A férfi ekkor enyhe ingerültséggel, mégis mosolyogva rápillantott, és bólintott. Pontosan. Mint egy randi, szögezte le.

 

A randi előtti szabad óráit azzal töltötte, hogy rémülten bolyongott a lakásához közeli plázában, és próbálta kitalálni, vajon mit vár el tőle Barna apja, hogyan nézzen ki egy kötetlen randevún. A meghívás váratlanul érte. Olyan természetességgel mondott igent rá, mint ahogy a férfi bármelyik, a munkájával kapcsolatos kérésére, és úgy is érezte magát, mint aki új feladatot kapott, aminek nem tudja pontosan, hogy kell nekilátni: ahhoz azonban, hogy Barna apja, és ezáltal ő is elégedett legyen, valahogy mégis muszáj lesz megoldania.

 

Fullasztó meleg üli meg a szobát. Tudja, hogy képtelen megmozdulni, és kinyitni az ablakot. Ahogy oldalára fordulva hever, a haja alól izzadtság kis patakja indul el a homlokán keresztül, és ül meg a szemzugában. Megpróbálja letörölni, de az izmai nem engedelmeskednek megfelelően. A keze hirtelen, nagy erővel, fájdalmasan nekilódul a kanapé karfájának, majd az arca mellett a párnára hull. Szája félig nyitva, nyelve száraz és feldagadt: úgy tölti meg a szájüregét, mint egy darab nehéz, egyenetlen felületű kavics. Érzi a saját alkoholszagát.

 

Többek között ezt is gyűlölte Barna apja: ha ivott. Amikor először csókolta meg, hazafelé a taxiban, szóvá is tette, pedig az üveg bort, amit a vacsorához közösen fogyasztottak el, ő maga választotta ki. Alfa kissé hátradőlt, és még a csók enyhe bizsergését kóstolgatta a nyelve hegyén és a szája sarkában: hirtelen nem is tudta, miért szólt rá a férfi, bár a megrovás miatti automatikus, rebbenő ijedtség azonnal elöntötte.

 

Az, hogy először titokban, majd a Barna apja által jónak vélt pillanattól fogva nyilvánosan is egy párt alkottak, sokáig nem változtatott azon, ahogy Alfa a férfihoz viszonyult. Barna apjának egyszerre rettegett és megnyugtató alakja megjelent az élete majdnem minden területén, az ellenőrzése és fennhatósága alá vonva azt. Persze, gondolja Alfa utólag, akár lehetett volna erősebb és határozottabb is, de nem volt az: akár viselkedhetett volna úgy is, mint egy, a férfival egyenlő, önálló személyiség, de a férfi jelenlétében nem érezte magát sem egyenlőnek, sem önállónak, de még csak különösebb személyiségnek sem.

 

És ez nem riasztotta el. Épp ellenkezőleg: megnyugtatta. Félni csak attól félt, hogy sokkal több a hibalehetőség, hogy ezentúl bármikor, munkaidőn kívül, reggel és este, étkezés, vagy szeretkezés, vagy akár csak alvás közben is valami rosszat követhet el, és akkor büntetés következik, mert ezek voltak Barna apjának a szabályai, és Alfa nagyon sokáig betartotta ezeket a szabályokat.

 

A legnehezebb mégiscsak a szex volt. Minden mással kapcsolatban hamar kiismerte Barna apjának igényeit, és mivel ez volt a legfontosabb számára, kitartó munkával el is érte, hogy elégedett legyen az életvitelével, olvasmányaival, beszélgetéseik minőségével vagy közös programjaikkal. Saját testét azonban még alig ismerte. Megrettent a férfi tapasztalataitól, aki csak nagy ritkán beszélt a szexről, akkor azonban mindig olyan hangsúllyal, mintha azt kívánná leszögezni, hogy Alfa – ha már ő a barátnője – feleljen meg ezeknek az ismeretlen követelményeknek, és szárnyalja is túl azokat.

 

Ettől Alfa még görcsösebb és kimértebb lett, és ez ismét rosszallást vont maga után. Alfa kívánta a férfit, de közben szégyellte, hogy darabosan mozog, hogy nem tudja elengedni magát, ha Barna apja kinyalja, és hogy csak a hátán fekve tud elélvezni, abban a pozitúrában, amiről Barna apja sosem mulasztotta el megjegyezni, mennyire nélkülözi a fantáziát.

 

Szeretkezéseik után, mikor Barna apja végre a fal felé fordulva elaludt, Alfa óvatosan kibújt a takaró alól, és kiment a fürdőszobába. Lemosta magáról az izzadtságot, és közben arra gondolt, hogy ismét csalódást okozott a férfinak. Barna apja kimért megjegyzésekkel és fagyos csönddel szerette büntetni, ami néha másnap reggelig vagy akár egész következő nap tartott. Ez a fajta mellőzés a legmélyebb kétségbeesésig hajszolta Alfát. Úgy érezte, ennél bármi jobb lenne.

 

Ekkor szokott rá arra, hogy a kézfejét, könyökét, térdeit, vagy a vállát, néha a bordáit is teljes erejéből a fürdőkád szélének, vagy a csempézett falnak üsse. Ezt addig ismételte, amíg az erős fizikai fájdalomtól kissé csillapodott a lelkifurdalása. Ha túlzásba esett, tenyérnyi lila és kék foltok jelentek meg a bőrén, de ezeket megtanulta furfangosan eltakarni. Később, amikor tudatosult benne, hogy sosem lesz képes teljesen megfelelni Barna apjának, a büntetés liturgiája egyre jobban sajátjává vált, és megnyugtatta: épp úgy, mint amikor végigtekintett szigorú színsorrendbe rendezett ruháin. Fájdalma szakértőjévé vált, és ez egyfajta titkos tudással ruházta fel. Ez volt az első olyan dolog, ami csak az ő, Alfa tulajdona volt, és annak ellenére is eltávolította a férfitól, hogy eredetileg éppen a tőle való függés váltotta ki.

 

 

 

Miklya Anna (1987) költő, író, forgatókönyvíró (időnként kritikus, fordító, újságíró). 2008 óta publikál. Három regénye jelent meg a Jelenkor Kiadó, és egy young adult sci-fije a Libri kiadó gondozásában.

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében