Lucian Blaga árnyékban marad
Minden, amit látsz, Isten árnyéka csak,
s ha szemedben őszi virág bomlik,
torlódnak a színek a világ tetején;
a lila fekete szelekkel suhan
a csöndbe menekült csillagkert peremén;
s Te, mint a stációk harcosa, látod,
mily súlyos az érintés helye,
látod, hogy szakad fel az éj hűvösében
a Nagyterem ajtaja, s az eget megrázó
suhogásban egyre jobban látszik a
sziluett – Isten árnyéka erősebb a
fényben – felhasadnak a vihar-sebes
kövek, megremegnek a domboldalak,
s akkor, a Nagy Egyedüllétbe beleolvad
az ostyából kiszakadó csoda.
Radnóti a tündéri lánynak
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rám hajolsz,
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Nem tudom, mit akarok még –
az idő kapuján
vissza nem mehetek.
Keringésed eleven hálóján
tűzbe mártott testemről
leolvad a lánc,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák.
Olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Fekszem a kezdés
illatos köntösén –
mérhetetlen magasságba
simulva állunk:
Te meg Én.
Az ég sátrába rejtett
ölelés fényébe emelem szemem,
megnyílik a Semmi
függönye mögé rejtett világ.
S rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák.
Strindberg a félelem bűvöletében
Itt az embersorsok súlyosan kötődnek,
Törődj bele, mert másként nem lehet.
Most van műsoron a kiszolgáltatottak
éneke, most fordulnak csúccsal
lefelé a völgyekbe a hegyek.
Orrod a lélek mélyébe nyomod –
eljött neked az önsajnálat órája.
Hallod? Ez a rémület üstdobjának
belső lármája.
Lapoz benned a félelem.
Vak harcosként követed saját hangod
nyomait egy kettős üvegfalon,
saját tévedésed áldozata vagy,
egyedül dalolsz egy kopott zongora
mellett – feletted a fúgák, a szonettek,
a keringők egymással búsan feleselnek.
Orvvadászként lapulsz
saját erdőd sűrűjében,
titkon magadra lősz,
s élvezed saját véred ízét.
Szabó Lőrinc tanácstalan
Ember vagyok, de gyökér-kezeim
vágyaikat a poklokig ássák.
Szememben vastagodik a látomás
pora, s már nem tudom, kapóra
jön-e a menedéket nyújtó homály,
s ahogy egyre mélyebbre jutok
elsírt könnyeim csatornájában,
nem tudok kibújni az éntudatból,
sarokba szorít a mögöttem ásó
magamutogatás démona.
Senki nem ért meg és
nem ér utol soha senki.
A legázolt csillagmezőn sírkövet
állít nekem az élet – hiába megyek
egyre közelebb, kivívtam magamnak
az egyedüllétet – minden kész átverés
mióta szemem kékjébe beleolvadt
az ég, s szétterült a megszépítő Csend.
Ha hátratekintek a Nagy Csavargás
gyönyörében, látom, ott állok
a világ-gödör szélén, s hiába nyújtózom
egyre távolabb – nem érem el a Szent Kezet.
