A magyarországi 1848–49-es forradalom és szabadságharc története iránt érdeklődők számára a 2017-es év gyümölcsözőnek tekinthető, ebben az évben ugyanis több, a jelzett eseménysorozattal foglalkozó kiadvány látott napvilágot. Ezek közé tartozik Süli Attila monográfiája is.
A szerző, Süli Attila őrnagy hadtörténész a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum Kutató Osztályának munkatársa és az 1848–49-es magyar szabadságharc hadtörténetének egyik jelentős kutatója. Süli korábban is foglalkozott hasonló témákkal, például ő dolgozta fel Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztosi tevékenységét.11
A kötet előszavát Dr. Hermann Róbert történész, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos helyettese, egyben a kötet lektora írta. Ebben kitér az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik sajátos és jellegzetes intézményére, a kormánybiztosi rendszerre. Előzményei között ott találjuk a rómaiaktól örökölt, Európa-szerte ismert középkori királyi biztosságot, mely az idők folyamán különböző formákat öltött. Ezek közé tartozik a francia forradalom alatt bevezetett teljhatalmú biztosi rendszer, valamint a Habsburg-uralkodók saját akaratuk érvényszerzésére kirendelt királyi biztosai is. Utóbbiak közé tartozik – mások mellett – Habsburg-Estei Ferdinánd főherceg, az ötödik koalíciós háborúban (1809) harcoló VII. hadtest parancsnoka, aki ilyen minőségben érkezett az erdélyi nagyfejedelemség országgyűlésére, majd kormányozta a tartományt 1835 és 1837 között.
Hermann az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán összesen hét típusú (újoncállítási, népfelkelési, országos, valamint törvényhatósági teljhatalmú, élelmezési, országgyűlési, illetve eseti megbízású) biztost különböztet meg. Erdélyben a szabadságharc alatt összesen öt főkormánybiztos (Vay Miklós, Beöthy Ödön, Csány László, Szent-Iványi Károly, Boczkó Dániel) tevékenykedett. Az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) Beöthyt azon hatalommal ruházta fel, mely lehetővé tette számára további biztosok kinevezését, ezen jogkörrel közvetlen utódja, Csány is rendelkezett. Utóbbi főkormánybiztos nevezte ki Gál Dánielt, illetve Németh Lászlót kormánybiztossá.
A szerző megjegyzi mindkét kormánybiztosról, hogy életútjuk „számos ponton összekapcsolódott” (9 o.), ugyanis mindketten a háromszéki Illyefaván, református hitű kisnemesi családok sarjaiként látták meg a napvilágot, mindketten jogi tanulmányaikat Nagyenyeden végezték és mindketten ugyanazon helyen, Marosvásárhelyen levő királyi táblánál lettek kancellisták, továbbá a forradalom kitörésekor egyazon városban, Déván működtek. Ugyanitt csatlakoztak a forradalomhoz és – hazatérésüket követően – mindketten Illyefalva országgyűlési követeivé lettek megválasztva. Első komolyabb politikai szereplésüket is közösen vitték végbe: április 25-én a 15-ös (háromszéki) határőr-gyalogezred azt a parancsot kapta, hogy négy századnyi katonát vonjon össze és az alakulat raktárában levő mintegy 1 700 puskát szállíttassák el Gyulafehérvárra. Gál és Németh – jelentős számú tömeg élén – a helyszínre ment és megakadályozta a fegyverek elszállítását, valamint a határőrök vélt külföldre való kivezénylését.
Az ún. „uzoni ügy” kapcsán kialakult helyzet lecsendesítésére a Gubernium biztosokat kellett kiküldjön és ugyancsak ezen esetnek tudható be, hogy az 1848 késő tavaszán-nyarán Délvidékre irányított székely határőrök tömegesen tagadták meg az engedelmességet.
Az eset megítélése kapcsán a magyar történetírásban nincs konszenzus. Süli röviden bemutatja az álláspontokat, majd a saját kutatásaira támaszkodva megállapítja, hogy az erdélyi Főhadparancsnokság a határőrök összevonását az Erdélyi Nagyfejedelemség legfőbb kormányzati szerve, a Gubernium kérése nyomán rendelte el, és hogy „nem létezett olyan kormányzati szándék, amely az alakulatot a Nagyfejedelemség határain [kívül] kívánta volna bevetni” (14 o.). Továbbá kiemeli azt, hogy a szóban forgó puskák elavult, kovás rendszerű fegyverek voltak, a határőrezred pedig a forradalmat megelőző tél óta rendelkezett korszerű, gyutacsos lőfegyverekkel.
Az uniót megszavazó kolozsvári diéta után Németh és Gál útjai elváltak, és csak 1849-ben Háromszéken találkoztak újra: előbbi csatlakozott a honvédséghez. Ennek kötelékein belül előbb Három-, majd Csíkszéken teljesített küldetést, aztán Háromszék kormánybiztosa lett. A szabadságharc bukása után rövid bujdosást követően letartóztatták és 1857-ig raboskodott.
Gál eleinte szülővárosukat képviselte a pesti országgyűlésben, majd kormánybiztosként Háromszékre került, ahol a fegyveres ellenállást szorgalmazó ún. „Kiskomité” tagja volt. A háromszéki harcok idején Sombori Sándor huszárezredes segédje volt, utóbb pedig ellenezte a császáriakkal való béketárgyalásokat, valamint az árapataki békét. 1849 tavaszától ő volt Beszterce és Naszód vidék kormánybiztosa. A forradalom leverése után családjával együtt bujdosott, majd elfogatása után végül tizennégy évnyi várfogságra ítélték. Josefstadtból szabadult 1858-ban.
A kötet következő részét (Források) a két kormánybiztoshoz köthető iratok közlése képezi. A szerző itt olyan forrásokat (Németh László esetében szám szerint 58-at, Gál Dánielhez kapcsolódóan pedig 35-öt) ad közre, mint például Németh kormánybiztosi kinevezése (59 o.), különböző eseménykről – pl. Nagyenyed elpusztításáról (60 o.) – készült tudósításai, levelei, kormánybiztosi minőségben kiadott rendeletei, valamint a Gál nemességéről szóló igazolás (127 o.), kormánybiztosként elküldött levelei, Szentiványi György országgyűlési képviselő elleni vádpontok (134–135 o.), útlevele (155 o.), valamint azon levelek, melyeket özvegye – mások mellett – az uralkodónak, valamint az országos ereklyemúzeumnak címzett (178–182 o.).
Ezen rész nagy pozitívuma, hogy a közölt iratok mindegyikénél megjelenik a korábbi közlési és/vagy lelőhely. Az is kiemelendő, hogy a közölt szövegeket nem betűhív (korabeli) formájukban, hanem emendált átírásban adták közre.
Az átírás esetében figyelhető meg kisebb-nagyobb következetlenség, ugyanis a szerző bizonyos kifejezéseket, illetve megnevezéseket – mint pl. „országos telj[hatalmú]” (140 o.), „N [agy]becskereken” (162 o.), „nyugdíjj[as]” (178 o.), „aug[usztus]” (179 o.), „V[ajda]hunyad” (180 o.) – a szövegben szögletes zárójellel, míg másokat – pl. „Újfaluba” (78 o.), „P. ü. minisztérium”, „b. t. t.” (180 o.) – lábjegyzetben oldott fel. Az sem világos továbbá, hogy Németh Lászlót hol temették el.
A könyvet a törzsszövegét lezáró rész (Összegzés), a szakirodalom, továbbá a személy-, valamint a helynévmutató zárja.
A könyv pozitívumai közül ki kell emelni a tömörségét, valamint azt, hogy Süli a különböző személyek és események kapcsán bemutatja az eltérő történetírói véleményeket. Ilyen pl. a már említett „uzoni ügy”-nek (14–16 o.), Balázs Manó őrnagy-zászlóaljparancsnok meglincselésének, valamint Gál Dániel politikai tevékenységének (26–30 o.) megosztó historiográfiai megítélése. Ezeken kívül kiemelnénk a könyv illusztrációit, melyek – a két kormánybiztoson kívül – Tóth Ágoston ezredest, Csány László, illetve Beöthy Ödön országos biztosokat, valamint Illyefalvát, Sepsiszentgyörgyöt, Temesvárt, valamint Gyulafehérvárt ábrázolják. Az összes közül kiemelnénk a Gál Dániel Illyefalván levő elhanyagolt kopjafájáról készült fényképet (183 o.).
Süli Attila hadtörténész munkáját ajánljuk mindazok figyelmébe, akiket érdekel az 1848–49-es események története.
Süli Attila: Két háromszéki kormánybiztos a forradalomban és szabadságharcban. Gál Dániel és Németh László tevékenysége 1848–49-ben. Line Design, Budapest, 2017.
Jegyzet
1 Süli Attila: Beöthy Ödön országos teljhatalmú biztos iratai (1848. december 19 – 1849. január 31.). In: Hadtörténelmi Közlemények. 126. évf., 1. sz., 2013. 230–258.; Uő: Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztos (1848. december 19.–1849. január 31.). Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2014.