Minden évben van legalább egy olyan programpont a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál műsortervében, amit az első perctől kezdve kihagyhatatlannak gondolok – aztán rendszerint megnézek egy csomó mindent, leszámítva azt, amiben a kezdetektől fogva biztos voltam. Ez persze nem csak egy film lehet – vagy filmek –, hanem egy személyiség vagy esemény is: tavalyi fesztiválbeszámolómban arról értekeztem, hogyan nem találkoztam kamasz- és ifjúkorom egyik örök ikonjával, Alain Delonnal, aki életműdíjat vett át a TIFF-en. Úgy látszik, a kolozsvári szemle történetét az utóbbi években a – számomra – kihagyott lehetőségek fesztiváljaként is el lehet mesélni, bár az idei „találkozás” az egyetemes filmművészet egyik emblematikus alkotójával csak áttételesen történhetett volna meg. Ingmar Bergman ugyanis több mint tíz esztendeje halott, a TIFF pedig úgy döntött, hogy születésének századik évfordulója alkalmával az ő munkássága előtt (is) fog tisztelegni. Ennek megfelelően a svéd mester hét filmjét vetítették le, A hetedik pecséttől a Fanny és Alexanderen át az Őszi szonátáig, plusz egy portréfilmet, Bergman szigete címmel. Nos, feltett szándékom volt, hogy ennek a retrospektív sorozatnak legalább egy darabját megnézem – nem azért, mintha nem tekintettem volna meg ezeket a filmeket korábban, mozivásznon azonban még sosem láttam egyetlen Bergman-opuszt sem. Csakhogy ember tervez, az újdonság iránti kíváncsiság végez: amikor választani kellett Bergman többször látott klasszikusai és olyan filmek között, amelyek valószínűleg csak itt és most tekinthetőek meg (mert távoliak, egzotikusak, nem túl ismertek, nem kerülnek moziforgalmazásba nálunk), akkor rendszerint az utóbbiak mellett döntöttem – nevezhetjük ezt a „kihagyott lehetőségtől való félelem” szindrómának. Utólag persze többször bebizonyosodik, hogy százszor inkább egy jól ismert remekmű, mint egy megérdemelten ismeretlen rendező művészi önmegvalósítása, de amikor egy közel 230 tételt tartalmazó kínálatból kell válogatni, az effajta tévedés megbocsátható.
Bergmannál maradva: az idei TIFF már a reklámfilmjében is a svéd rendező egyik korszakalkotó opuszára játszott rá: az örök erdélyi motívumot, vagyis a vámpírtematikát „csempészték be” a Persona egyik legismertebb jelenetébe, két ikonikus román színművésznő, Maia Morgenstern és Oana Pellea előadásában. Ami viszont a fesztivál sztárvendégének a személyét illeti, idén is a frankofónia dominált: Alain Delon után Truffaut egykori múzsája, Fanny Ardant volt a TIFF fő-fő életműdíjasa; sokan remélték, hogy jelenlegi élettársa, Gérard Depardieu is elkíséri a kincses városba, de ez hiú reménynek bizonyult – hátha a szemle egyik jövőbeli kiadására sikerül majd idecsábítani a minőségi borok és Putyin nagy francia barátját.
A „legmagyarabb” TIFF
Ha már életműdíjaknál és díváknál tartunk: valahogy úgy alakult, hogy az idei TIFF lett a „legmagyarabb” a fesztivál talán összes kiadása közül. Három olyan személyiséget is ünnepeltek Kolozsváron, akinek jelentős köze van a magyar film nemzetközi (el)ismertségéhez: Szabó Istvánt, az első Oscar-díjas magyar nagyjátékfilm, a Mephisto rendezőjét (az érdeklődők két további filmjét, az Apát és a Redl ezredest is megtekinthették a 3x3 szekcióban); Mészáros Mártát, aki az Örökbefogadással, a Napló gyermekeimnekkel, illetve legújabb munkájával, az Aurora Borealis – Északi fénnyel volt jelen Kolozsváron; valamint a román és magyar film- és színházművészetben egyaránt elévülhetetlen érdemeket szerző erdélyi magyar színésznőt, Széles Annát. A közönség – és persze a sajtó – számára némi üröm volt az örömben, hogy Szabó István nem tudott részt venni a fesztiválon, így a szó szoros értelmében nem vehette át a neki szánt díjat. Mészáros Márta azonban – mint fogalmazott életműdíjának átadásán – „szinte hazatért” Romániába, hiszen a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdióban kezdte a pályáját mintegy hatvan éve, mivel akkoriban egy romániai magyar fiatalemberrel élt együtt, a fia is a román fővárosban született.
Volt azonban Mészáros Mártának egy olyan kijelentése is, amelyet némi értetlenséggel fogadtak a Kolozsváron szép számban jelen lévő magyar filmesek. A magyar film nagyasszonya ugyanis – állítólag – azt találta nyilatkozni: a kortárs magyar filmekben leginkább az zavarja, hogy nem tudható meg belőlük, milyen az élet a mai Budapesten, a mai Magyarországon. Ha végignézünk az idei TIFF hagyományos magyar napjának kínálatán, egy ilyesfajta kijelentésnek csak részben adhatunk igazat: az olyan alkotások, mint Török Ferenc számos díjat besöprő 1945 című filmje vagy a Kondor Vilmos sikerregényéből adaptált, amerikai-magyar Gárdos Éva rendezte Budapest Noir a huszadik század traumatikus évtizedeit – harmincas évek, második világháború, holokauszt – idézik meg (akárcsak, megjegyzendő, a szovjet megszállás alatti tömeges nemi erőszak, a „háborúból született gyermekek” kérdését feszegető Mészáros-film, az Aurora Borealis), Bogdán Árpádnak a cigánygyilkosságokat középpontba állító Genezise viszont nagyon is a mai/közelmúltbeli valóságból inspirálódik; és valóban vannak olyan filmek, mint Simonyi Balázsnak a Spartathlon-élményről szóló Ultrája, amelyek nehezen közelíthetőek meg az ilyen típusú realizmusigény felől. A felsorolt művek egyébként korántsem fedik le a maga teljességében a magyar filmfelhozatalt: a TIFF-en hosszú évek óta nem volt ilyen gazdag és sokszínű a magyar filmes kínálat, mint idén – amit fentebb írtam az imént, vagyis hogy az idei volt a „legmagyarabb” TIFF, így is értendő. Különös mellékízt ad ennek a fejleménynek az a tény, hogy a magyar filmek és filmes személyiségek dömpingje épp a román „nagy egyesülés” centenáriumának évében következett be. Véletlenül alakult volna így? Vagy a fesztivál szervezői, a kolozsvári származású Tudor Giurgiu fesztiváligazgató és Mihai Chirilov művészeti igazgató valamiféle gesztust szerettek volna gyakorolni ebben az ideológiailag/történelmileg/politikailag olyannyira terhelt időszakban? Annál is inkább, mert a fesztiválon külön szekciót is szenteltek a „százéves Romániának”, benne olyan klasszikusokkal, mint például az Akasztottak erdeje. Nos, talán nem tévedünk nagyon nagyot, ha azt feltételezzük, hogy ennek lehetett a „politikailag korrekt” kiegyensúlyozója a magyar film- és díjeső – és az olyan, már megszokottnak számító gesztusok, mint a magyar nyelvű népszerűsítő anyagok vagy az AperiTIFF fesztiválújságnak a Filmtett csapata által összeállított magyar oldalai.
Politikailag inkorrektnek lennetek nem kell félnetek jó lesz
Ha már a politikai korrektségnél tartunk: a TIFF minden évben előáll néhány új szekcióval, idén sem volt ez másként. Nem kívánunk itt mindegyikkel nagyobb terjedelemben foglalkozni – bár az Emlékek a Szovjetunióból vagy a gasztronómiai témájú Film Food is izgalmas válogatásnak számított –, újdonságértéke, látszólagos merészsége, tematikájának egyre inkább viták kereszttüzében álló volta miatt mindenképp kiemelkedik a Politikailag korrektnek lenni vagy nem lenni? elnevezésű összeállítás. Mostanság, amikor bizonyos kulturális és (világ)politikai folyamatok eredményeként sorra kérdőjeleződnek meg a politikai korrektség ideológiájának korábban mozdíthatatlannak hitt dogmái, nem is lehetett volna aktuálisabb kérdés köré szervezni egy filmes összeállítást – és a szándék (a „határokat feszegető” mozgóképes alkotásokon keresztül beszélni a PC érvényességéről/érvénytelenségéről) dicséretes is, csak nem egészen világos, milyen kritériumok alapján sorolták be tematikai értelemben az ebben a szekcióban helyet kapó filmeket. Pontosabban: milyen PC-értelmezés az, amely egymás mellé, egyazon kategóriába illeszthetővé teszi ezeket a műveket; sok esetben pedig az sem teljesen világos, hogyan kapcsolódik az adott film története és kérdésfelvetése a politikai korrektség – belátom, igen szerteágazó és sokféle interpretációra lehetőséget adó – tematikájához.
Nem értem, miért épp ebben a szekcióban mutatták be a dél-koreai fenegyerek-rendező, Kim Ki-duk legújabb filmjét, az Ember, tér, idő és embert (Human, Space, Time and Human), amelyet – lássuk be, jobb napokat is látott – szerzője nagyívű parabolának szán(hatot)t az emberi természetről és a társadalom működéséről, sőt egyfajta profán teremtéstörténetként is értelmezhető, metafizikai-filozófiai metaforagyűjteményként, a poétikus hangoltságot és az emberi tűrőképesség határait feszegető brutalitást sajátos módon elegyítő, megszokott, ám az utóbbi időben kissé kifáradni látszó Kim Ki-duk-i stílusban. De mi köze mindennek a political correctnesshez mint ideológiához, kérdezhetnénk – hacsak az nem, hogy mondjuk emberhúst enni vagy nőket erőszakolni valóban nem túl polkorrekt dolog, de ez mégiscsak túl triviális magyarázat volna. (Esetleg a koreai rendező zaklatási ügyei miatt? Érthetetlen.) Ezzel szemben például a Folyékony igazság (Liquid Truth/Aos Teus Olhos) nagyon is illeszkedik a koncepcióba: a brazil film az elmúlt évek #MeToo mozgalmának árnyoldalait, lehetséges negatív mellékhatásait villantja fel, ráadásul egy, az átlagnál érzékenyebb témán, egy állítólagos gyermekmolesztálási ügyön keresztül. Az alaptalanul megvádolt úszóedző történetében a személyközi kapcsolatokra vonatkozó társadalmi konvenciók radikális átalakulása, az emberi kicsinyesség és a természetes szülői aggodalom találkozása hoz létre egy félreértésekkel terhelt szituációt, amely kiváló alkalmat teremt a félinformációkból tájékozódó, az ártatlanság vélelmét látványosan sutba dobó közvéleménynek az elhamarkodott és kéjes ítéletalkotásra. A brazil film azt mutatja fel, milyen az, amikor a természetes erkölcsi érzék és a jog helyett a tömegnyomás, illetve a közösségi média azonnali reakciója válik ítélőszékké.
Dákland, Dákland über alles
Nem a politikai korrektség problémáját járja körül, de áttételesen nagyon is politikai témájú és – ehhez a témához képest – meglehetősen korrekt alkotói hozzáállást tükröző munka A szabad dákok (Dacii liberi). Andrei Gorgan és Monica Lăzurean-Gorgan meglepő érzékenységgel nyúlt egy olyan témához, amely kevésbé árnyalt attitűd esetén nagy eséllyel kiverheti a biztosítékot Romániában, főként a centenárium évében: a rendezőpáros-házaspár arra tett kísérletet, hogy több szemszögből, eltérő nézőpontokból mutassa be azt a – román önismeretben mélyen gyökerező – szellemi irányzatot és mozgalmat, amit elfogultságainktól és vérmérsékletünktől függően nevezhetünk „dákológiának”, „dákopátiának” vagy egyszerűen csak az alaposan „felhabosított” dák mitológia ébrentartásának.
A dokfilmben megszólalnak történészek, „dákológusok”, egy kolozsvári történelmi egylet (ún. reenactmenttel, vagyis történelmi események, korszakok, identitások korhű módon való megelevenítésével foglalkozó csoport) tagjai, sőt egy, a dákok állítólagos korabeli életformája és hiedelmei szerint élő faluközösség lakói is – és, afféle hidegrázósan komikus elemként, feltűnik a kincses város egykori ultranacionalista polgármestere, Gheorghe Funar is. És bár lehetetlen nem észrevenni az ordító ellentmondásokat (tényleg ortodoxok lettek volna a dákok… Krisztus előtt?), a vígjátékba illő teóriákat (Funar szerint Németország neve, Deutschland a ’dák’, ’Dácia’ szavakból ered, Galilea pedig a galloktól, azok pedig a maguk során Galac város nevéből eredeztethetőek), Gorganék mindvégig vigyáznak arra, hogy az egyensúly ne billenjen el semmilyen, ideológiailag motivált irányba. Mintha csak azt mondanák: tessék, ilyenek vagyunk, mi megmutattuk, a következtetéseket mindenki vonja le magának és magában.
Donkihótok a csúcson
A szabad dákok mindenképp a fesztivál egyik csúcspontja volt, mint ahogy annak szánták a szervezők az év meglepetésfilmjét, Terry Gilliam igencsak viszontagságos körülmények közt elkészülő, évtizedek óta tervezgetett-forgatott opuszát, Az ember, aki megölte Don Quijotét című egyéni hangvételű, szürreálisba hajló Cervantes-adaptációját. És bár a gilliami filmelbeszélés – ha lehet ilyen képzavarosan fogalmazni – végül elvész az önmaga teremtette káoszban, a La Mancha-film szép, megindító alkotás, az alkotói lét örök dilemmáival szembesítő allegória: a filmművészet „búsképű lovagjának”, Terry Gilliamnek az egyszerre ironikus és melankolikus önportréja.
Káoszba fullad a TIFF másik „különleges eseménye”, a japán Szono Sion Tokyo Vampire Hotel című, eredetileg sorozatformában bemutatott két és fél órás filmje is, amelyet részben erdélyi helyszíneken (Kolozsváron, a vajdahunyadi vár környékén, a tordai sóbányában) forgattak. Tudták, hogy a Corvinok családja tulajdonképpen egy vámpírnemzetség, amely örök rabságra, föld alatti létre kárhoztatta Drakula fiait és lányait? Hogy ezen nemzetségek leszármazottai később Japánba kerültek, ahol aztán egy hatalmas női vámpírtestben rejtező tokiói szállodában (!) vívnak meg egymással? Nos, ennél többet talán nem is kell mondanom erről a monstre agymenésről, hátha felbukkan majd a romániai mozik repertoárján is, az elszántabb trash-rajongók örömére.
És ha már csúcspontokról volt szó az imént: Adina Pintilie Berlinale-győztes Nu mă atinge-mă című filmjére (a cím nehezen lefordítható, a Ne érints meg nem adja vissza a benne rejlő ambivalenciát) már előtte egy nappal sem lehetett jegyet kapni – sajtóakkreditációval sem. Némi meglepetésre mégsem vitte el a fesztivál versenyprogramjának fődíját: a Transilvania Trófea egy idős leszbikusokról szóló paraguayi filmnek, Az örökösöknek jutott – bizonyítva ezzel, hogy kérdőjel ide vagy oda, a TIFF a politikai korrektség talaján áll. A közönségdíjat viszont A bűnös című klausztrofób, minimalista dán thriller nyerte meg, ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy – szokás szerint – a közönség ízlése nem találkozott a zsűriben résztvevő ítészekével. Ki tudja, egyszer talán még azt is megérjük, hogy egybeesik a kettő.
A 17. TIFF főbb díjai:
Transilvania Trófea (fődíj): Marcelo Martinessi: Las Herederas (Az örökösök); Legjobb rendezés díja: Hlynur Pálmason: Winter Brothers (Téli fivérek); Legjobb alakítás: Natalia Tena, Oona Chaplin, David Verdaguer (Anchor and Hope/Horgony és remény); A zsűri különdíja: Asghar Yousefinejad: Home (Az otthon); Anna Kruglova: Scythe Hitting Stone (Kőre húzott kasza); FIPRESCI-díj: Ruth Mader: Life Guidance; Közönségdíj: Gustav Möller: The Guilty (A bűnös); Életműdíj: Fanny Ardant, Mészáros Márta, Széles Anna; Kiválósági díj: Dan Nuțu.
