"a tekintet a kertekbe száll"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Pordal
Dimény H. Árpád
A szülőföld a mindenség - beszélgetés a 80 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán
Hazai oltványok
Kele Fodor Ákos
A szív vége. Cigány újmesék1 Planétát húzó nyúl
Domokos Johanna
retró
Hellmut Seiler
Versek
Haklik Norbert
Verses aparegény generációs élményleltárral
FISCHER BOTOND
Tavasz lesz, Corina
Asztalos Veronka-Örsike
Csupán egy üveg bor
HORVÁTH BENJI
tranzit
Miklya Anna
A tájfutó
Csontos Márta
Versek
horváth csaba
Kormánybiztosi életpályák ’48–49-ben
Papp Attila Zsolt
Bergmani vámpírok, a magyar film és a PC találkozása a boncasztalon. Beszámoló a 17. TIFF-ről
FISCHER BOTOND
Posztmodern Molière-revü
Szántai János
Sortűz, avagy a négy testőr Vadkeleten
Mikola Emese
Emlékmű papírból és tintából
ANDRÉ FERENC
Határidő
Kovács Péter
Falba épített fordulatok
Jakabffy Tamás
Kommersz lényegtelenítés
Kiss Melánia
Világok közötti egyensúly
 
FISCHER BOTOND
Posztmodern Molière-revü
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.


 

Többrétegű előadás a kolozsvári Úrhatnám polgár. Măniuțiu nem veszi félvállról a helyzetet, hogy egy többszázéves szöveggel kell dolgozzon, több lehetséges kapcsolódási, avagy közelítési pontot, réteget beépít. Vígjáték prózában, balettel – az eredeti műfajmegjelölést kiemelik (otthagyják) alcímként, és a mozgás, a pszeudobalett valóban hangsúlyos. A zenei világ hasonló iróniával képez eklektikus hidat különböző világok és korok között. A szöveget is jól megdolgozták. Az egész előadás kirajzolódó logikája egy friss Molière felmutatásának szándékát sejteti. És az előadás nem is poros, de a szöveg távoli, a történet pedig számomra üres, ezáltal banális marad. Közben félek tőle, hogy olyasmit kérek számon ezen az előadáson, amit nem is akart megcsinálni. De úgy érzem, muszáj, mert éppen emiatt a hiány miatt válik anakronisztikussá.

 

Az előadásban kulcsfontosságú, hogy Măniuțiu a humor teljes skáláját bele akarja vonni, a maga komplexitásában. A legprimitívebb karnális humortól kezdve az egészen szofisztikált kikacsintásig. Az erőtereket mégis az irónia, egy eltartó, dekonstruáló, posztmodern irónia irányítja. Vizuálisan és zeneileg ezt a posztmodern eklektikát éreztem irányadónak. A felszínen egy kissé avantgárdos, kissé kabarés revüt látunk, ahol a Molière-szöveg és a már említett pszeudobalett a színpadi történések két motorja. Ezek a felszíni esztétikák persze eléggé ironikusak ahhoz, hogy megmutassák: önmagát dekonstruálja minden, ami itt történik. De ez az irónia nem mutat sehova, a dekonstrukció pedig csak az ürességet tárja fel. Ezért mondom, hogy anakronisztikus.

 

És itt jön az említett, talán etikátlannak tűnő számonkérés. A történet és a szöveg ugyanis egy csomó olyan kérdést vet fel óhatatlanul a kortárs nézőben, amivel ha az előadás nem kezd semmit, akkor az hiányérzetet generál. Mert például a szolgák és urak viszonya kérdőjelek nélkül marad. A különböző női szereplők és a nevetségesen maszkulin főhős viszonya szintén kérdőjelek nélkül marad. A pénzért művészetet árulók (ön)megalázó helyzete ugyancsak kérdőjelek nélkül marad. Ezek mind észrevehető módon ott vannak a színpadon, de nem ezeket dekonstruálja az előadás, hanem az eköré, valami áldozatok nélkül szétszedhető csomagolásként odatett, éppen ebből a célból megalkotott esztétikai rétegeket. Pedig egy csomó értékes munka van ezzel a csomagolással.

 

Nem azt mondom, hogy az előadás emiatt rossz. Csak azt, hogy emiatt anakronisztikus. Azt sem mondom, hogy kortárs előadás márpedig szóljon társadalmilag releváns dolgokról, mert nem gondolom így. De egyrészt ezek a problémák és helyzetek ott vannak a színpadon, és nem kezdenek velük szinte semmit, és ez így már nem „kortárs”. Másrészt, mivel a felszín felfosztása után csak a semmi marad, a folyamat öncélúvá válik.

 

Az előadás ritmusa intenzív, és ez jót is tesz neki. Pörögnek a dolgok, a ritmust hangsúlyozza a színpadi koreográfia. A színészek fizikai terhelése szinte folytonos, miközben ezzel párhuzamosan a szöveget is működtetik, sokszor valóban párhuzamos eszközökkel. Dupla munkát végeznek. (A bemutatón akadtak azért technikai problémák a koreográfiában és a szövegérthetőség terén is.) A szereplők gráfjának középpontjában Jourdain úr alakja áll, a történet is körülötte szövődik, az ő mozgásához viszonyul a többiekké. (Ez a viszonyrendszer amúgy könnyen lekövethetően megjelenik a színpadi mozgásban is.) Bács Miklós Jourdainje nem passzív, nagyon is beleveti magát az akcióba. Bács tornaruhájában, fizikai erővel rángatja a zsinórokat, miközben persze az ellene irányuló cselszövés szálai az igazi mozgatók. Az ő esetében még inkább igaz a fent említett dupla munka, ráadásul a fizikai jelenlét önmaga iróniája is egyben – itt ez mégsem válik zavarossá.

 

A jelmezek nagyon pontosan jelzik a szereplőhálót, annak hierarchikus voltát is. A fekete dominál a külső szereplők esetében (a filozófusok harsány színű öltönyei kivételek, de szintén egyenruhaszerűek), a családtagok már részleteiben változatosabb ruhája, a szolgák függőleges csíkjai (nem rabcsíkok). A piramis csúcsán pedig Jourdain, akinek jelmezváltásai rajzolnak ki egy ívet.

 

A steril, de színes, neonok és képernyők által uralt térről Adrian Damian díszlettervező a műsorfüzetben azt nyilatkozta, hogy a teleshopping világa ihlette, egy „szimulákrum”, „ahol a valós vágyak csupán virtuális képekként jelennek meg”. A meghatározó esztétika a digitális giccs, a konditermek fémes-műbőrös textúrája. A szimulákrumjelleg egyértelműbb nem is lehetne: a háttér nagy részét az óriási panorámaablak uralja, ami vetített háttérképernyő jellegű „vágytájakat” mutat, persze mindig azt, amire a távirányító kapcsol. Ez a tér is lehetne telitalálat, de szintén nem kezd semmit a ténnyel, hogy így, reflektálatlanul, az előadás maga is szimulákrum.

 

Említettem, hogy a komikum szinte teljes skáláját használni próbálja az előadás, ilyen értelemben is posztmodern módon rétegzett. Van, ami egyértelműen működik, például az átfogó irónia, vagy a mamamusi-avatás tobzódása. Van persze egy csomó poén, ami meg teljesen nézőfüggő. De például én a kifigurázott akcentusokkal beszélő külföldi szereplőkkel nem nagyon volt mit kezdjek. A „kici kínai” filozófus alakja meg számomra egyenesen a rossz ízlés kategóriája.

 

Az utolsó jelenet, a Chaplin-parafrázis némileg árnyalja az olvasatot, visszafelé is. Jourdain immár egyértelműen a diktátor általános figurájának a kontextusába helyeződik, egyértelműen egy trumpi, újgazdag figura lesz belőle, és igen, az üresség is értelmet nyer a bolygóval labdázó, hatalommal rendelkező hülyét figyelve. De egy ilyen egyérteműen kívülről beemelt, némiképp didaktikusnak ható zárójelenet nem elég erős jel ahhoz, hogy ezek a jelentések ténylegesen megképződjenek.

 

Számomra Molière távol maradt, pedig azt vártam volna, hogy könnyen aktualizálható lesz itt, most, Kolozsváron. Az előadás is távol maradt tőlem, bár ebben már a személyes ízlésnek is szerepe van. Számomra üres marad így, hogy egy posztmodern módon semleges etikát párosít a már szintén kopni kezdő posztmodern esztétikához. Látom benne és tisztelem benne a teljesítményt, amit az alkotók nyújtanak, de nekem ez nem áll össze valami fontossá.

 

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Molière: Úrhatnám polgár. Vígjáték prózában, balettel. Rendező: Mihai Măniuțiu. Szereplők: Bács Miklós, Kató Emőke, Imre Éva, Bodolai Balázs, Albert Csilla, Váta Lóránd, Viola Gábor, Farkas Loránd, Laczkó Vass Róbert, Sinkó Ferenc, Balla Szabolcs, Orbán Attila, Dimény Áron, Vindis Andrea, Csutak Réka. Szövegadaptáció: Anca Măniuțiu, Mihai Măniuțiu. Koreográfia: Andrea Gavriliu. Díszlettervező: Adrian Damian. Jelmeztervező: Luiza Enescu. Zene: Mihai Dobre. Video design: Cristian Pascariu, Dima Dimov. Dramaturg: Demeter Kata. Rendezőasszisztens: Veres Emőke. Ügyelő: Zongor Réka.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében