Nem álmosak? Ő igazán nem akarná fenntartani őket.
Laura halkan, biztatóan kezdi el, hirtelen ugrik fel az ágyból, sétálgat a félhomályban ugrásra készen várakozó árnyak között, le-leüt egy-egy tétova akkordot a zongorán: “A másik… Tudod kire gondolok:… Mondd, Joe… Az ártatlan… A karcsú… A mindig sápadt… A fakó szemű… A lélek fényét tükrözték…”
Zongorázni kezd, abbahagyja, gúnyosan folytatja: ”Hogy a te kifejezéseddel éljek…” Mélabúsan”… Ahogy utána kinyitotta a szemét…”, legyint, kereng a szobában, szarkasztikusan, rájuk se nézve, makacsul suttogva folytatja: ”… Páratlan… Ilyent még nem tapasztaltál… Kapcsolsz végre?…”
Hirtelen gyújtja fel a villanyt, az árnyak visszahúzódnak, semmivé esnek, szétfoszlanak; mereven néz egy pontra a sarokban: “…Mondd, Joe…Ez volt a szerelem?…” Sóhajt.: “…Holnap a boldogság…” Tárgyilagos józansággal: “…Amikor ráadtad a teveszőr kabátját…” Nevetve:”…A nagy csontgombok, amelyekkel soha nem boldogult…” Lemondóan: ”…A hajnalban induló repülőgép jegye a zsebedben…” Vádlón: “…Szépen elment… A haláltól a teljes kimúlásig…Nem így volt?…” Gúnyosan: “… Az első sikereid… Hamar elpatkolt…Nem zavar többé…” Lemondóan”…locsogásával…” Kételkedve: “… Sohasem tudtad meg, mi tűrtént?… Nem mondott semmit?…” Tárgyilagos kiábrándultsággal: “… Minden magyarázat nélkül… Idő előtt eltávozott ártatlanság…” Szinte sikoltva:”… Szűz Mária-Szentek imádkozzatok lelke üdvösségéért…”
Meghajol, sután elveszetten mosolyog, leoltja a villanyt, átlépked a szobán, némán ül vissza az ágy végébe.
Ő döbbenten hallgat, úgy érzi, zuhan, feltartóztathatatlanul zuhan, süllyedő évei között kerengve, egy hajnali szobában tér magához. Rekedten kezdi el:…Igen, akkoriban sokat ivott!…A kelleténél is többet…Nem azért, de a haverok is profitáltak hódításaiból…A lányokat mindég ő szedte fel, ráhajtott, bedobta magát, csillogott…Aztán az idegen lakások…Sokszor a mondat közepén aludt el… S akkor a többiek rászálltak a csajaira…Emlékszik egy fekete lányra, egy bárban szedte fel, kultivált helye volt ez akkortájt a kisvárosból oly nehezen nagyvárossá vátozó, sokak szerint csak flekkenvárosnak csúfolt helynek, ahol akkoriban színiakadémiára járt…Nagy, sárga, kénsárga levelek pörögtek a Köteles Sámuel utcában, amikor a bár felé sétált, örök másnaposan, fejben sakkozott: egyből vodkát töltsön magába, vagy esetleg egy-két-három sör is megteszi? Feltéve, ha nem lesz olajos…Megszünteti kínzó nyugtalanságérzetét…Eltávolítja ama rögeszméjétől, miszerint egy sivatagban kereng, homokdünék között, aztán elfogy az ereje, kimerülten rogy le a homokra, szomjas, de vize sincs, bőrét kimarja a szél, vörös karikák ugrálnak a szeme előtt, és nincs menekvés! Tudja, soha nem találhatja meg egyedül az oázist és nincs ott senki, aki útbaigazítaná, aki megmondhatná, merre menjen, hol keresse?…Fölemelt egy kénsárga levelet, forgott körülötte az utca, lassan abbamaradt az addig kísértetiesen körülötte kerengő tevék bánatos bőgése is, átkelt a főutcán, nem is törődött a rohanó kocsikkal, fatalista volt akkoriban, úgy tartotta, ha elüti egy autó, akkor elüti?! Nyilván ez és így volt megírva a sors kifürkészhetetlen, titokzatos könyvében…Fékezéseket hallott, káromkodó söförök dühös arca vibrált sajgó szemei előtt…”Hát mit akarsz, te isten barma? - káromkodott az egyik - A kurva, jó édesanyádat!…”
De ő csak mosolyog, mintha most is kívülről látná akkori önmagát, rejtélyesen maga elé meredve egy verset mormol, most éppen ez akadt be, jár benne megállíthatatlanul, mint a motolla: “mint szfinx ülök értetlen s egyre rontok…” A kénsárga levéllel a kezében sétál a bárig…Ezek szerint éppen ért át végül is az úttesten, a reményt márcsak ezért sem szabad soha, egy pillanatig sem föladni?…Most sem ütötték el, bár kétségtelen, el is üthették volna, de olyan mindegy volt…”Valaha vártam még – motyogott egy másik versrészletet -, hogy jön egy tündér, botjával vállon üt és elvarázsol, /de csak visz tovább a hajó, ez az imbolygó lepratábor.”…Fellengzősen hangzik, nem? De mégis…A határ a fellengzősség és az őszinteség között, különösen egy önmagára valamit is adó színész esetében, mindég is elmosódik, s igen, talán nem is csak egy színész esetében…”Helyzetfüggő”…Ez a kifejezés tetszett neki, többször is félhangosan kimondta, a járókelők csodálkozva nézték…Ő pedig forgatta a kezében a levelet, és a bár ajtajában állt meg…Nem is kellett szétnéznie, tudta, akkori galerijének tagjai már ott ülnek és várják a csodát, valaki majd csak megsüti a kósza galambokat, s azok jól megsülve repülnek egyenesen idáig, eléjük, az asztalra…Integettek neki, hívták, forgatta a kezében a levelet, nézte a finom erezeteket, labirintust formáztak…Nem nehéz mindenben felfedezni valami mást, különösen másnaposan, mikor az átlagosnál is érzékenyebb, megrendülésre hajlamos az ember. És egyedül volt akkor éppen, de nem is volt szüksége momentán senkire…Van-e vére egy levélnek? – töprengett –, ha széttépné, vérezne-e vajon?…”Hó a szívem, fehér hattyúpihe. – merültek fel az újabb sorok. – Gyűlölöm a mozgást, a formabontót,/ nevetni, sírni nem lát senki se…” Leült és mégis sört rendelt, de nem volt szerencséje, nyilván olajos volt…tudják –, mered az őt figyelő szerelmeire –, akkoriban ugyanolyan üvegben forgalmazták az olajat is, mint a sört…Hát ez nem az én napom – motyogta, és rendelt két deci vodkát, minek járjon kétszer a kedves pincérnő, nem igaz?…Akkor vette észre a magas, fekete lányt…Kék szeme volt, érdeklődve szegeződött rá… – “Milyen szép levél – vette ki a kezéből a sárga levélkét, és hosszan elnézegette a fényben, majd visszaadta. – Te nem tudod, hogy én ki vagyok?” – mosolygott rá, miközben ő egyetlen hajtásra magába döntötte az első deci vodkát és összerázkódott, belenézett a kökénykék szemekbe...Igen, a kökénynek van ilyen kék színe, ha már megcsípte a dér! − gondolta...− “De, te tudod, hogy én ki vagyok, igaz?” “Láttalak a Beckettben-ben” − mosolygott kedvesen az idegen lány...Az előbb Laura elkezdte a Mondd, Joe-t, egyik kedves szerepét...Persze − néz Annára −, a helyzet az, hogy Joe, az előadás során meg sem szólal...ide-oda kóvályog a szobájában...hallgatja a női hangot...a lelkiismeret, a számonkérés hangjait...s pusztán az arcával és a testével reagálhatja le... a mozdulataival...hát ez már-már pantomim volt...a test-színház, ami mindég is izgatta...egy-egy mozdulatán órákig dolgozott...megtervezte pontosan, egészen minuciózus aprólékossággal a koreográfiát... Jól esett neki, hogy a lány is erre célzott...Nem tudta megállapítani, sikere volt-e?...Egyes kritikusok véleménye szerint testével reagálta le, írta jóformán újra a szöveget, mások szerint viszont feleslegesen ugrabugrált a színpadon...túlhajtotta az egészet, mintha nem is érdekelte volna a lelkiismeret hangja...”A reagálásaid − suttogta rajongva a lány −, hát tudod...” Csodálattal nézett rá és felállott, hogy az egyik haver levehesse a fogasról a kabátját. Akkor láthatta, hogy szinte olyan magas, mint ő...Nemsokára össze is méretkeztek, persze, de ez még odébb van, most még nem tartunk itt, mindenesetre, igaza van Annának − néz elismerően rá a félhomályban −, kitartunk...Ő is kitartóan nézte a lányt, a kökénykék szemekben ott örvénylett a bizonytalan, megjósolhatatlan jövő, megitta a második deci vodkáját is, elszántan emelve fel megint a levelet, igen, a kénrúd lehet olyan sárga, mint amilyen ez a levél volt, közben önkéntelenül is hozzáért kékszemű rajongója kezéhez, s úgy érezte, áram rázza meg, mint évekkel, hosszú évekkel később Laura, majd Anna esetében is történt, de akkor még nem is sejtette, mi ez...elkapta a kezét...”rázol!” − nevetett idegesen..”Teli vagyok energiával.” − nézett vissza kissé kacéran a fekete lány...Ő boldogan hallgatta...innen is látszik − nevet Annára, majd Laurára −, hogy milyen ostoba...néhány hízelkedő szóval már el lehet varázsolni...”Nézd ezeket a finom rajzolatokat, ezeket az erezeteket” − forgatta kezében a levelet, s most egy másik fordításban idézte a régóta benne kavargó verset: “A vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem/ és orcám sohse sír és sohse mosolyog...” Kért még egy vodkát, és egyet a lánynak is, bár rajongója hevesen tiltakozott, azt nem lehet, ő nem iszik, soha nem iszik, ő sportoló...kosárlabdázó...jelölték a válogatottba is...ő...”A megismerkedésünkre!” − ütötte poharát az övéhez, s már jött is az ismerős dundi pincérlány a számlával...Akkoriban tízkor már zártak a kocsmák...Nem volt mese...A szép, új világban mindenkinek kötelező módon pihennie kellett...újratermelnie munkaerejét...A lány engedelmesen kortyolt bele a vodkájába, összerázkódott, ő kissé türelmetlenül nógatta:...”siessünk, mert el kell menni...” Már unta az örökös és felesleges vitákat a kövér főnökkel...A törzshelye volt ez a bár, nem akarta ismét kimutatni a foga fehérjét...A kökénykék szemű lány elpirulva itta ki a vodkáját. “Megyünk hozzám, kaptam valami új kazettákat, fantasztikusak!” − lelkendezett a Tibi nevű haver...ő nem színész volt, látogatás nélkülin végezte a jogot, napközben taxizott; szülei általában falun tartózkodtak, s ott volt a nagy üres lakás; ott töltötték akkoriban az időt, ott tanyáztak...”Jössz?” − mosolygott rá a lányra és belekarolt...Már érezte, hogy baj van, három vodka az három vodka, s délután a délelőtti adagot se tudta rendesen kialunni...”Hova?” − kérdezte halkan a lány, “Tibihez” − mutatott rá ő a sürgölődő, az esti programot lelkesen szervező házigazdára...Megindultak...A lány belekarolt az utcán, elkérve tőle a levelet, válltáskájába süllyesztette...Imbolyogtak, de végül is szerencsésen megérkeztek, Tibi nem lakott messze… Free-dzsessz számokat hallgattak, a házigazda átszellemülten töltögette a szilvapálinkát, de ebből a lány már nem kért, bánatosan mosolyogva ült mellette, megközelíthetetlenül, mintha láthatatlan üvegfalak választották volna el a többiektől, de később csillogó szemekkel jegyezte meg, “…úgy érzem magam, mintha Friscóban lennénk...”− de nem folytathatta, mert ő megfogta a kezét s húzta magával...Már részeg volt, forgott vele a szoba...A lány nem tiltakozott, átmentek az egyik kicsi szobába, ő azonnal ledőlt az ágyra, a lány melléje ült s ellenségesen mondotta: Te valamit félreértettél…én nem…én… Mindegy az – legyintett ő nagyvonalúan és harmadik fordításban is idézte a benne kóválygó verset, ami nem hagyta nyugodni: “a mozgást gyűlölöm: formáim elkuszálja;/Sosem könnyeztem és sosem nevettem, én...” “Ezt most miért mondtad?” − döbbent meg a lány...ő megfogta a kezét...(ismét érezte, hogy delejes ütés éri, megremegett.) “Nézd kislány, nekem nincsen bélyeggyűjteményem, én csupán magamat mutathatom meg...” És vetkőzni kezdett...A kökénykék szemeket, észlelte riadtan, ellepte a könny...A lány felugrott...”Én” – kezdte, de nem tiudta folytatni, mert akkor ő már ott állt előtte teljesen meztelenül és puhán csókolta meg, először összezáródó, majd egy idő után engedelmesen szétnyíló száját...Ő elengedte, előrelátóan hozott magával egy pohár pálinkát, megitta, s ledőlve az ágyra, maga mellé húzta a lányt...Remeg, vette észre, fél, de mitől?...Nem értette...”Vetkőzz le” − suttogta rekedten, látta, hogy a lány elsápad, mondani akar valamit, de ehelyett elszántan iszik bele az ő pálinkájába, feláll, az ajtóhoz ugrik, bezárja, leoltja a villanyt, visszajön és tétován húzza le farmerje zippzárját, kilép belőle, megszabadul trikójától is, melltartót, veszi észre, nem is visel, mellei elférnének egy tenyér négyszögében, csodálta meg, s maga mellé húzva, szabadította meg a bugyijától. A lány nem ellenkezett, de nem is segítette...magához ölelte, érezte, hogy egyre erősebben remeg...”Meg kell szokjál!” − suttogta biztatóan, megitta a maradék pálinkát, átölelte a lányt, tenyerébe (ahogy elképzelte) puhán simult a melle, hozzátapadt, érezte, hogy egyenletesen ver a szíve, és elaludt...Sokszor történt ez így akkortájt, a csajok általában megunták örizni az álmát, előbb-utóbb kibontakoztak öleléséből, otthagyták, kimenekültek a nagyszobába, hallgatták a zenét a többiekkel...valamelyik haver előbb-utóbb rájuk szállt, hogy megvigasztalja őket...de ezúttal nem így történt...Amikor egy idő után felriadt, ismét a sivatagban kóválygott, meredten bámulta az ónszínű eget a feje felett, mintha a sivatag tükörképe lett volna, és tudta, ezúttal vége lesz a dalnak, nem menekülhet! −, meglepetten észlelte, hogy rajongója ott fekszik mellette, nyitott szemmel, egészen szorosan simul hozzá a mezítelen, forró teste, mintha védelmezni akarná...”Te még itten vagy?” “Miért, hová mehettem volna? − suttogta keserűen, kis szemrehányás is bujkált a hagjában. − A bentlakást már bezárták...” “Csak ezért maradtál?” − kérdezte ő gyengéden, s fölötte áthajolva, az ágy mellett heverő táskájából előszedett egy rágógumit; egyre a szilvapálinka émelyítő ízét érezte a szájában, zavarta...”Nem csak... − suttogta a lány − valahogy sajnáltalak itt hagyni...olyan magányos volt az arcod, amikor elaludtál...olyan védtelen...én...” Ő a szájára tapadt, simogatni kezdte összezáruló combjait, érezte, ismét remegni kezd, libabőrös lesz...”Öltözz fel!” − fordult el kedvetlenül − “De hát én...” “Korai még...” “Mi?” − kérdezte a lány, és szeme, az a vadító-ártatlan, kökénykék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A szobába besütött a hold, ezüstösen derengett a teste. Megfogta a kezét és most ő húzta engedelmesen széttárt combjai közé. De lehet, hogy mégsem, gondolta tétován, az udvarlást kihagytam, az igaz, de még ezután is annyit udvarolhatok...Csókolni kezde az arcát, a nyakát, a lány nem tiltakozott, de nem is kezdeményezett, olyan volt, mint az ideális táncpartner, aki teljesen rábízza magát a partnerére. “Még alig ismerjük egymást” − suttogta, s az ő keze is ügyetlenül indult el az ő testén. “Hát ez az, éppen ideje, hogy megismerkedjünk közelebbről is”. ”Ha arra gondolsz...” “Mi másra gondolhatnék? Kívánsz...kívánlak...nagykorúak vagyunk...mi van ezen még mit töprengeni?!?”
A lány felült, nézte az üres poharat, fintorgott...Ezüstösen világított az arca a hold szűrt fényében. Felállott, visszahúzta farmerjét, csak úgy a mezítelen testére, trikójába bújt és kiment...Na ez az, dühöngött ő, ezt is elriasztottam, én marha, ennek még udvarolni kellett volna, bókolni, verseket mondani, elbűvölni...Most majd kifogja valamelyik nagyokost, hiszen ugrásra készen várakoznak, mint mindég, hogy lemarják az ő csajait...De ezúttal nem így történt. Mielőtt megint elszenderedett volna, visszajött a lány, két pohár borral és egy fél üveg ásványvízzel...”Tibi azt kérdezte, rosszul vagy?” “Nem, nem, kifejezetten jól vagyok...” – vigyorgott ő, mire a lány, letéve a poharakat és az üveget az ágy mellé, ismét kiment, bizonyára közölni a házigazdával, hogy mi is vele a helyzet…De ő már tudta, hogy visszajön, mert az ilyenek mindég visszajönnek, és tényleg nem csalódott, akkor még nem, vissza is jött, átringott a szobán, közben levetette a a farmerjét, trikójából is kibújt, a holdfényben fölmagasodott arányos alakja...Gyönyörű volt...Mintha hullámzó tengeren járt volna, úgy mozgott...Csodálattal nézte...Odaért az ágyhoz, lehajolt a poharakért, az egyiket az ő reszkető kezébe adta, félénken érintette az övéhez, beleivott, köhögött, majd váratlanul vetette rá magát és csókolni kezdte...”Eljött az ideje.” − hallotta még és nem értette. − ”Minek jött el az ideje?” “Hát ennek − mosolygott rá elkínzottan a lány s ügyetlenül csókolta szájon. − Húsz éves múltam és még szűz vagyok...hát ideje, hogy...” “És engem szemeltél ki, éppen engem?!” “Igen” − bólintott a lány és elpirulva újra csókolni kezdte a száját, az arcát. “Várj − tolta el ő −, miért pontosan engem?!?” “Mert szeretlek.” − hallotta a meglepő választ. “Ne siess! - ölelte ismét magához, hanyatt dőlt, a lány feje megpihent a vállán, érezte, még mindig remeg. − Van időnk, előttünk az egész élet...Akkor én afféle kísérleti alany lennék, aki a Nagy Kosárlabdázó Nőt megszabadítja mostmár bevallottan kellemetlen, az élet bizonyos területein hátrányt is jelentő szűzhártyájától?...” “Ne így értsd!” − feszült meg elkínzottan a lány. “Hogy értsem?...” “De hiszen te is ezt akartad, nem? Azért hoztál ide?” “Persze − vigyorgott ő −, csak rád kell nézni, tíz férfi közül tizenegy csak arra tud gondolni, ha rád néz...de akkor is érdekelne, hogy miért pontosan én?…”, de nem tudta folytatni, a lány keze a szájára tapadt, felült, mellei megrezzentek, szűrt ezüstös fény öntötte el az arcát, a hold vörös buddha-képe is feltűnt az ablakban, ő is látja, amit én, gondolta irigyen, de lusta volt fölkelni s behúzni a függönyt...”Láttalak a Beckett-ben, ahogy hallgatod azt az el-elmosódó, keserű, számonkérő női hangot…” – suttogta. Hogy is van? − néz segélykérően Laurára, aki tétovázás nélkül, mintha egy félbemaradt mondatot, folytatni kezdi monoton hangon: “…Akarod hogy elmeséljem? Nem érdekel?...” Tűnődve teszi hozzá: “ ...mégis megteszem...Ez a legkevesebb...” Ismét feláll, sétál a szobában, gúnyosan, válla fölött szól vissza: “...Ez az, Joe, csak erőlködj tovább...” biztató kétértelműséggel, feléje fordulva: “...Most már nem szabad meginogni....Amikor már majdnem teljesen szabad vagy...” Lemondóan: “...Mindjárt abbahagyom...” Keserűen: “...Én vagyok az utolsó...” Gúnyosan: “...Hacsak az a kis repedtsarkú nem szeret...” Ide-oda kereng a szobában, nekimegy a bútoroknak, ismét fölgyújtja a villanyt, tépelődve szakadnak ki belőle a szavak: “...És akkor végre rajtad a sor...Már csak füst, láng nélkül… Milyen sok időbe telik...Amíg az ember végre bűzleni kezd...” Sikoltva folytatja, Anna összerázkódik. “...Az a te drága csended...Ami betölti az agyad...Amivel mindent megkoronáztál...!” Leoltja a villanyt, lehorgasztott fejjel, suttogva, alig érthetően motyogja: “...És végül...A szerelmek szerelme...Egy koszos téli éjszakán...”
“Hamuvá leszünk...” mondják egyszerre.
Laura elhallgat, odamegy hozzá, puhán arcon csókolja, s visszaül Anna mellé.
Ő még mindig ott, abban az ágyban fekszik, 1984 telén, késő őszén? Nézi a hold talányos, vörös arcát és újra megkérdezi: “...de miért éppen engem szemeltél ki?!?” A fekete lány zavartan nevet és hirtelen kezdi idézni a szöveget, amit az előbb olyan megrendítően előadott − néz hálásan Laurára –, annyit még el kell árulnia, hogy előadás közben ennél a részletnél, a szavak súlya alatt fokozatosan roskadt össze, összegömbölyödött, már-már embrionális pózt vett fel és végig úgy maradt, de most nem erről akar beszélni, hanem a lányról, aki találóan és érzékletesen idézte a szöveget...ő bénultan hallgatta, beszívta hajának azonosíthatatlan, de kellemes illatát és érezte, őt is kiveri a veríték, föltartóztathatatlanul kezd remegni, lúdbőrözni, összekoccan a foga tehetetlenségében, elfúlva szólalt meg: “Honnan tudod?” “Annyiszor láttalak, hogy megjegyeztem a hamuszürke arcodat, ahogy összegörnyedve az anyaméhbe kívánkozol vissza, ahogy hallgatsz, ahogy ülsz, magadba roskadva...hát elmentem az Akadémia könyvtárába...kivettem a Nagyvilágot...kiírtam magamnak bizonyos szövegeket, amelyek megejtettek és egyre többet gondoltam rád...és arra is, hogy – ne nevess ki, kérlek! puhán arcul csókolva őt, pihegve, de boldogan folytatja: − hogy én...hogy talán mellettem...Ne haragudjál − szakítja félbe önmagát és lemondóan teszi hozzá −, azt hiszem, becsíptem, tudod, én soha nem iszom, de most...” “Mondjad csak − suttogja ő, és a holdfényben a lány fölemelkedik, mellbimbói, mint érett málnaszemek vöröslenek, ő lehunyja a szemét, érzi, hogy csodálója előrehulló fekete haja az arcához ér, sivatagban bolyong megint, de mintha már látszanának a fák...mintha most mégis elérne az oázisig? “Szóval arról képzelegtem, hogy én talán segíthetek rajtad − szakad ki a vallomás a lányból −, hogy mellettem biztosan nem lennél ilyen magányos, ilyen védtelen, ilyen kiszolgáltatott...ilyen...” “Nézd − mondotta ő és elfulladt a hangja, remegett, magához szorította a lányt, megcsókolta engedelmesen szétnyíló száját − ez csak egy szerep!...””Te fázol − vetette át combját derekán a lány, hozzásimulva −, később ez lett a kedvenc pozíciójuk, így aludtak el mindig −, neked lázad van!” “Nézd − suttogta ő s forró arcához szorította az arcát −, ez csak egy szerep..., ha te elhitted, hogy én ilyen vagyok a valóságban is, csak azt bizonyítja, hogy tehetségesen tudtam megoldani ezt a szerepet, hogy hitelessé tudtam tenni ezt a szerencsétlen Joet, aki balcsillagzata pislákoló fényénél téved el az életében...de én, a magánéletben korántsem ilyen vagyok, azt tudod?...Nyilván nem, mert nem is ismersz...Távolról láthattál esetleg, baráti körben, ahogy vedelem a vodkát, ahogy ide-oda járkálok a nőimmel, ahogyan társaságban fecserészek, mert mindenütt én szeretnék lenni a központ!...Én nem ilyen vagyok, mint ez a balfácán, pechvogel Joe, bár bizonyos szempontból, el kell ismernem, helyzetünk tényleg hasonló, bár nekem még kiábrándulni sem nagyon volt miből, az előttem járók nem hagytak semmit, csak a saját példájukat, hogy ebból meríthessek erőt...Nézd, kedves, mi egy bolond világban élünk...a kóros unalom országában...a permanens mobilizáltság állapotában leledző idióta alattvalók között, akik éjjel-nappal készen állanak, mert bármikor eljöhet közéjük, ó, nem, nem a Megváltó, de az örökké Újraválasztott Hős, Népünk Legszeretettebb Fia...a Kortárs Világ Mértéktartó Személyisége...a Béke Élharcosa...a scornicesti-i Tölgy...a Jótevő...a Megmentő...a Francia Becsületrend és a Lenin Rend boldog tulajdonosa...a Kárpátok Géniusza...a Szegények Gyámola...az Elesettek Megsegítője..., hogy értékes útmutatásait követve...” − Elhallgatott, a lány némán simogatta az arcát. “Először akkor láttalak, amikor az öreg virágárus nénitől megvetted a virágait, mert megsajnáltad szegényt...ez valamikor a tavaly télen történt...mind megvetted a virágait, hogy mehessen már haza...aztán eltűntél a virágokkal...azóta is látom az öreg néni boldog arcát...” “Ez csak egy hülye, részeg ötlet volt − legyint ő −, meg se sajnálhattam komolyan, hiszen ismerem a vénasszonyt, csak az első kocsmáig ment, vedelt, azután megjött a palija, s kipofozta belőle a többi pénzt...Te kedves, te egy álomvilágban élsz, de én nem...én nem vagyok egy szűz kimondott ideálja...ezt jó, ha az elején megjegyzed...legalább nem fogsz akkorát csalódni...” “Most miért beszélsz így? − kérdezte a lány és sírni kezdett −, ne beszélj így, kérlek...én fel akarok nézni rád...én szeretni akarlak...engedd, hogy szeresselek...”
Laura váratlanul monoton hangon folytatja: “ Egyedül… A kövön…A kő…Képzeld a szemét…A lélek tiszta tükrét…Június havában…A kegyelemnek micsoda éve…A melle…A kövek között…A keze…Az indulásig…Képzeld a kezeket…Képzeld…Kivel fognak játszani a kövek között…A kövek…Mit simogatnak?…Ismét felugrik, rohangál a szobában, nekimegy bútoroknak, feldönti a székeket, szinte sikoltva folytatja: ”…Az indulásig…Ez a szerelem…Ez az volt……Nem igaz, Joe…Mondd, Joe…Nem ez a véleményed?…Amikor velünk vagy…Amikor vele vagy…Mondd Joe…Mondd, Joe…Mondd, Joe…”
Visszasétál az ágyig, liheg.
Persze ne essünk azért túlzásokba – sóhajt Szabó. – Ő sem ilyen volt… az a lány…ő is szerepelt… csak én mindig önző módon magammal voltam elfoglalva, s nem figyeltem rá…valahogy tényleg elhittem, hogy egy csodálatos nebántsvirág került az utamba…az ártatlanság…a testet (és micsoda arányos, milyen tökéletes testet!) öltött csoda…Szerettem?…Igen, folytatja, azt hitte, ez a lány az igazi, ártatlan, mint egy ma született bárány, kedves és naiv és fel akar nézni rám, és óvni akar, mert szeret…
Később persze rájött – távolodik el megint önmagától, kedvetlenül –, hogy mégiscsak naiv csodálója volt a dörzsöltebb, bármennyire is bizarrul hangzik ez az ő konkrét esetükben, hiszen elhitette vele, hogy rajong érette, elhitette, hogy védtelen, hogy gyönge…és ezáltal elengedte ugyan, de magához is láncolta ugyankkor…De ő egyre azt hajtogatta csökönyösen, hogy ő arra a szerepre, amit a lány tervezett neki, képes ugyan, s ezt mindjárt be is bizonyítja, de jobb lenne, mégiscsak jobb lenne, ha meggondolná magát, amíg még nem késő, mert ő valahogy nem az a férfi, akit az anyukák kedvelnek (ebben az egyben, az Adrienn anyját tekintve, egészen véletlenül még igaza is lett!), s nem is nyújthat mást neki, mint…”De hát én – szipogta a lány elesetten és védtelenül bújt oda hozzá –, pontosan ezt is akarom, csak ennyit és semmi mást!”, s elszántan csúszott le a keze az ő hasán, s ő kínjában szarkasztikusan egy versből idézett, “…és vidd őket a kísértésbe egyszer, hogy legyen mire emlékezzenek!…”A lány szorította őt, csendesen kezdett szuszogni mellette, s hirtelen döbbenhetett rá, hogy nem hazudott, tényleg nem bírhatja az italt, ritkán ihat, mert ám lám, máris változott az eddigi bejáratott szereposztás, most ő aludt el mellette, mintegy visszaadva a kölcsönt, s nem merte kihúzni a feje alól a kezét, érezte, hogy elzsibbad, egész teste viszketett, mintha hangyák mászkáltak volna rajta, de nem mert megmozdulni, beszívta a lánytest illatát, hirtelen meg is kívánta, úgy érezte, szétpattan az agya, de nem mozdulhatott, amíg vendége fel nem ébredt, s rá nem döbbent, hogy mit is szorongat olyan önfeledten, kicsiny kezével, amelybe olyannyira tökéletesen simult bele a kosárlabda, hogy rendszerint a nézők nagy örömére, a kosárban állapodjon meg, egy-egy sikerült dobás után…
A hold szerencsére már eltűnt az ablakból, a félhomályban elültek az eddig eszeveszetten az ágy körül cikázó árnyékok is, a hátára fordította a lányt, föléje hajolt, csókolni kezdte, évezredes módon történt meg közöttük minden a sötétben…s utána csak feküdtek egymás mellett…feldöntött tekebábuk…A lány sírósan kérdezte meg, hogy: ”…hát ez volt,ennyi volt? – s kissé fennhéjázóan tette hozzá, a vidéki lány megjászott magabiztosságával – ettől vannak úgy oda a lányok?!” – Szerepelj csak, szépségem, gondolta ő némi kárörömmel s csak később, az egészet visszapörgetve döbbent rá, hogy ez volt a lány legnagyobb húzása, mert ezzel aztán végképp beterelte őt a saját utcájába, véglegesen s végzetesen, mérnöki pontossággal osztotta ki a szerepeket. – “Ez természetesen csak a kezdet - fordította maga felé s nevetni kezdett –, most felébresztem benned az alvó oroszlánt!…” – tette még hozzá biztatóan…
Reggel a kapu előtt váltak el, a lány hozzásimult, kökénykék szemében vörös körök vibráltak, úgy érezte, elnyeléssel fenyegetik őt, szédült.”Akkor többé nem találkozunk?” – kérdezte Adrienn lecsüggesztett fejjel, haja kibomlott, röpködött a szélben kigyúló arca körül, olyan szép volt, hogy belesajdult a szíve. Nevetve simogatta meg az arcát “Már, hogy a fenébe ne találkoznánk, hát mihez kezdene az éber oroszlán egyedül?!”
A lány hálásan puszilta meg az arcát, megegyeztek, hogy délután várja őt az Oroszlánban… ez is nagyhírű hely volt akkoriban…már elváltak…tettek néhány lépést is…mikor ő megfordult, mint akit villám sujtott, s utána szólt: ”Állj,vándor?…” A lány megállott, visszafordult. “Persze, nem érsz rá – és lebiggyesztve ajkát, lemondóan tette hozzá –, tudhattam volna…” “De, ráérek – mondotta ő gyorsan, két ugrással mellette termett, átölelte karcsú derekát, mintha hajnalig nem szorította volna éppen eleget, csókolni kezdte s közben lihegve kérdezte: – …de hát hogy hívnak? …azt sem tudom , hogy hívnak…te, te kosárlabdázók gyöngyszeme!…” “Adriennek – simult hozzá a lány és lángolt az arca, mert a járókelők meg-megállva bámulták őket –, de Andinak szólítanak…”
És délután találkoztak, és este is…és ismét együtt aludtak…elment a mérkőzéseire is…kimaradt a társaságból…leszokott az állandó alkoholizálásról..s a kis butuska vidéki liba (ahogy azokban a pillanatokban nevezte magában, amikor úgy érezte, mégiscsak menekülnie kellene ebből a szerencsétlen kapcsolatból, amíg még nem késő), be kell ismernie utólag, teljesen átformálta őt, átalakította addigi életvitelét, jövendő mérnökhöz méltóan megtervezte az életét is, s csak a végén derült ki, hogy… hogy egyáltalán nem az a naiv vidéki lány, nem az az ősnaiva, akinek olyan kápráztató sikerrel adta ki magát, nem…Andi egy céltudatos, modern, határozott nő volt, igazi sportoló, sikerorientált, győztes típus…Azt hitte, ő is ilyen…A félreértés, mint többnyire mindég, kölcsönös volt…S abból, ahogy egyfolytában ezt az elcseszett, idióta, infantilis rendszert mocskolta őelőtte…hogy az életkörülményeiken kesergett, arra következtetett – ez bizonyította, hogy azért ő sem tévedhetetlen! –, hogy ő is szeretne minél hamarabb, az első kínálkozó alkalommal eltűzni innen, ebből a balkáni szarból…Ezért egy ideig még szóba sem hozta ezt, annyira természetesnek vette, hogy ő is így gondolkodik, hogy lehetőségeihez képest zseniálisan tervezte meg kinti jövőjüket…Nem volt merkantil szellem…Még véletlenül sem számított az ő Svédországban élő édesanyja anyagi segítségére…Az esküvőjükre a mama különben táviratot küldött, gratulált, sok boldogságot kívánt, de nem mert eljönni, az apja viszont ott volt, becsípett, s szokása szerint addig idétlenkedett, amíg nevelőanyja, akit hiába igyekezett csitítani, el nem vonszolta, s közben élesen összeszólalkoztak…Mindezt jövendőbeli anyósa közönyösen nézte végig. “A postáskisasszony” – ahogyan ő nevezte magában, vele soha nem oldódott fel, megvetette, lenézte őt, “csak egy ripacs színész!” – mondogatta Andinak, s a felesége pirulva mondta vissza neki,azzal vigasztalva, hogy nem kell törődni vele, aggszűz típus, egyetlen házasságon kívüli kapcsolatának gyümölcseként felnevelte ugyan őt, de a mentalitása nem sokat változott…Hát ő nem is törődött vele…Más városban éltek, amúgy is ritkán találkoztak, Andi viszont már a mézesheteiken – a tengerpartra ugrottak le, egy havere mentős volt Saturnon és a Ballada hotel legfelső emeletén szerzett nekik egy szobát, éjszaka összeölelkezve nézhették a tengert –, elkezdte: hogy innen el kell menni!…S a közöttük levő harmóniának egyik pillanatról a másikra lett vége, elillant, mint a tengert megülő köd a hajnali napsütésben…Andi nem is figyelt az ő ellenvetéseire, konokul hajtogatta a magáét – “Itt nem lehet élni” – ”Már miért ne lehetne? – röhögött ő. – Hát miért, mi nem élünk?”…”Miért – sikított fel Andi, megsebzetten. – Hát élet ez?! Ez a cifra nyomorúság?” És önző disznónak nevezte őt, aki csupán azért akar itt maradni a szarban, hogy figyelhesse, hogyan bugyborog és hogyan reagálnak mindenre a bennszülöttek…hogy az előadásain kamatoztathassa éber, lucidus megfigyeléseit…
Kiderült, hogy Andi végeredményben “komolytalannak” tartja a színészetet, felesleges játéknak, ami nélkül egész jól meg lehetne lenni…Farmot akar Amerikában, döbbent rá, nézve a tajtékzó, hazudozó hullámokat, gyerekeket, állatokat…s mindenekelőtt egy olyan országban akar élni, ahol az állami biztosító másnapra már gumibugyit biztosít azoknak, akik ezért vagy azért öszecsinálják magukat…Ültek a hotel erkélyén, lent morajlott a tenger és hajtogatták a magukét…A két álláspont nem közeledett egymáshoz…Hogy mi lett volna a vége? – nem is sejti…már nem is érdekes…jött az a balszerencsés, meglepetésszerű kolozsvári meghívó…Andi is elkísérte…stoppoltak…azelőtt esett…A kocsit egy szőke nő vezette, ma sem tudja megállapítani, hogy hibás volt-e vagy sem?...mindenesetre előzött s elcsúszott egy vizes folton és ő felrezzenve csak annyit látott, hogy valami nagy feketeség közledik feléjük…A kórházi ágyon tért magához…Az éjszakai nővér árulta el neki, hogy a kocsit vezető nő és a hátul ülő fekete lány meghalt…”Ő volt a feleségem!” – dadogta, s azóta csak a sivatag nő körülötte és benne…Anyósa ráadásul, ma sem tudja, miért, őt vádolta a temetésen lánya haláláért, mindenki előtt, rikácsolva, habzó szájjal stricizte le, azt üvöltözte, hogy: “…kihasználtad az én drága kislányomat, te gazember!…”
Nem volt olyan közöttük a kapcsolat, mint például édesanyáddal – nézett Annára, és rágyújtott. A gyufa fellobbanó fényénél szemébe tűnt egy pillanatra az őt figyelő nők sápadt arca, s Andi ezüstösen homályló, halott arcát idézte fel, első éjszakájukon, a holdfényben.
Didergett, elfújta a gyufaszálat s lemondóan folytatta: –, „Igen, sivatagban bolyongott hosszú esztendőkön át és egyre Andi kökénykék szemét látta..a kezét…mellét…a combjait…az arcát…de őt magát egészen, soha, Andi visszafordíthatatlanul káprázattá változott, elnyelte a sivatag, néha meg-megjelenik a háta mögött, a tükörből jól látja szikrázó, kökénykék szemét, s vádolva őt, fújja a magáét, “ha nem vagy olyan makacs, ha nem vagy olyan önző disznó, ma Kaliforniában élheténk egy farmon, gyermekeink lehetnének, két kisfiú és két-három kislány, kutyák, macskák, lovak, tehenek…Fújná a szél a hajam, röpítené, ahogyan mindég is szeretted, s ha néha fel-felsejlene benned, szerelmem, tétován, mint egy álom, vagy látomás a színpad is, verseket szavalhatnál nekem este, a kandalló előtt és én egyedül pótolnám neked a közönséget, az egész világot, kárpótolnálak midenért, gyerekeink már aludnának, s a versek végén megengedném, hogy kibontsd a hajam és betakard magad vele, ahogyan mindig is szeretted…”
Elnyomja cigarettáját, köhög. – A Mondd, Joe – fordul Laura felé –, valahogy előhívta belőlem ezt az egészet, bocsássatok meg!…Még el akarja mondani, hogy mennyire hálás nekik azért, hogy egyáltalán vannak, hogy végighallgatták, hogy nem nevették ki, de váratlanul szólal meg a Laura mobiltelefonja, amit – mikor észrevétlenül suhant be a szobába, még Anna vallomása elején –, a zongora tetején hagyott.
Nem álmosak? Ő igazán nem akarná fenntartani őket.
Laura halkan, biztatóan kezdi el, hirtelen ugrik fel az ágyból, sétálgat a félhomályban ugrásra készen várakozó árnyak között, le-leüt egy-egy tétova akkordot a zongorán: “A másik… Tudod kire gondolok:… Mondd, Joe… Az ártatlan… A karcsú… A mindig sápadt… A fakó szemű… A lélek fényét tükrözték…”
Zongorázni kezd, abbahagyja, gúnyosan folytatja: ”Hogy a te kifejezéseddel éljek…” Mélabúsan”… Ahogy utána kinyitotta a szemét…”, legyint, kereng a szobában, szarkasztikusan, rájuk se nézve, makacsul suttogva folytatja: ”… Páratlan… Ilyent még nem tapasztaltál… Kapcsolsz végre?…”
Hirtelen gyújtja fel a villanyt, az árnyak visszahúzódnak, semmivé esnek, szétfoszlanak; mereven néz egy pontra a sarokban: “…Mondd, Joe…Ez volt a szerelem?…” Sóhajt.: “…Holnap a boldogság…” Tárgyilagos józansággal: “…Amikor ráadtad a teveszőr kabátját…” Nevetve:”…A nagy csontgombok, amelyekkel soha nem boldogult…” Lemondóan: ”…A hajnalban induló repülőgép jegye a zsebedben…” Vádlón: “…Szépen elment… A haláltól a teljes kimúlásig…Nem így volt?…” Gúnyosan: “… Az első sikereid… Hamar elpatkolt…Nem zavar többé…” Lemondóan”…locsogásával…” Kételkedve: “… Sohasem tudtad meg, mi tűrtént?… Nem mondott semmit?…” Tárgyilagos kiábrándultsággal: “… Minden magyarázat nélkül… Idő előtt eltávozott ártatlanság…” Szinte sikoltva:”… Szűz Mária-Szentek imádkozzatok lelke üdvösségéért…”
Meghajol, sután elveszetten mosolyog, leoltja a villanyt, átlépked a szobán, némán ül vissza az ágy végébe.
Ő döbbenten hallgat, úgy érzi, zuhan, feltartóztathatatlanul zuhan, süllyedő évei között kerengve, egy hajnali szobában tér magához. Rekedten kezdi el:…Igen, akkoriban sokat ivott!…A kelleténél is többet…Nem azért, de a haverok is profitáltak hódításaiból…A lányokat mindég ő szedte fel, ráhajtott, bedobta magát, csillogott…Aztán az idegen lakások…Sokszor a mondat közepén aludt el… S akkor a többiek rászálltak a csajaira…Emlékszik egy fekete lányra, egy bárban szedte fel, kultivált helye volt ez akkortájt a kisvárosból oly nehezen nagyvárossá vátozó, sokak szerint csak flekkenvárosnak csúfolt helynek, ahol akkoriban színiakadémiára járt…Nagy, sárga, kénsárga levelek pörögtek a Köteles Sámuel utcában, amikor a bár felé sétált, örök másnaposan, fejben sakkozott: egyből vodkát töltsön magába, vagy esetleg egy-két-három sör is megteszi? Feltéve, ha nem lesz olajos…Megszünteti kínzó nyugtalanságérzetét…Eltávolítja ama rögeszméjétől, miszerint egy sivatagban kereng, homokdünék között, aztán elfogy az ereje, kimerülten rogy le a homokra, szomjas, de vize sincs, bőrét kimarja a szél, vörös karikák ugrálnak a szeme előtt, és nincs menekvés! Tudja, soha nem találhatja meg egyedül az oázist és nincs ott senki, aki útbaigazítaná, aki megmondhatná, merre menjen, hol keresse?…Fölemelt egy kénsárga levelet, forgott körülötte az utca, lassan abbamaradt az addig kísértetiesen körülötte kerengő tevék bánatos bőgése is, átkelt a főutcán, nem is törődött a rohanó kocsikkal, fatalista volt akkoriban, úgy tartotta, ha elüti egy autó, akkor elüti?! Nyilván ez és így volt megírva a sors kifürkészhetetlen, titokzatos könyvében…Fékezéseket hallott, káromkodó söförök dühös arca vibrált sajgó szemei előtt…”Hát mit akarsz, te isten barma? - káromkodott az egyik - A kurva, jó édesanyádat!…”
De ő csak mosolyog, mintha most is kívülről látná akkori önmagát, rejtélyesen maga elé meredve egy verset mormol, most éppen ez akadt be, jár benne megállíthatatlanul, mint a motolla: “mint szfinx ülök értetlen s egyre rontok…” A kénsárga levéllel a kezében sétál a bárig…Ezek szerint éppen ért át végül is az úttesten, a reményt márcsak ezért sem szabad soha, egy pillanatig sem föladni?…Most sem ütötték el, bár kétségtelen, el is üthették volna, de olyan mindegy volt…”Valaha vártam még – motyogott egy másik versrészletet -, hogy jön egy tündér, botjával vállon üt és elvarázsol, /de csak visz tovább a hajó, ez az imbolygó lepratábor.”…Fellengzősen hangzik, nem? De mégis…A határ a fellengzősség és az őszinteség között, különösen egy önmagára valamit is adó színész esetében, mindég is elmosódik, s igen, talán nem is csak egy színész esetében…”Helyzetfüggő”…Ez a kifejezés tetszett neki, többször is félhangosan kimondta, a járókelők csodálkozva nézték…Ő pedig forgatta a kezében a levelet, és a bár ajtajában állt meg…Nem is kellett szétnéznie, tudta, akkori galerijének tagjai már ott ülnek és várják a csodát, valaki majd csak megsüti a kósza galambokat, s azok jól megsülve repülnek egyenesen idáig, eléjük, az asztalra…Integettek neki, hívták, forgatta a kezében a levelet, nézte a finom erezeteket, labirintust formáztak…Nem nehéz mindenben felfedezni valami mást, különösen másnaposan, mikor az átlagosnál is érzékenyebb, megrendülésre hajlamos az ember. És egyedül volt akkor éppen, de nem is volt szüksége momentán senkire…Van-e vére egy levélnek? – töprengett –, ha széttépné, vérezne-e vajon?…”Hó a szívem, fehér hattyúpihe. – merültek fel az újabb sorok. – Gyűlölöm a mozgást, a formabontót,/ nevetni, sírni nem lát senki se…” Leült és mégis sört rendelt, de nem volt szerencséje, nyilván olajos volt…tudják –, mered az őt figyelő szerelmeire –, akkoriban ugyanolyan üvegben forgalmazták az olajat is, mint a sört…Hát ez nem az én napom – motyogta, és rendelt két deci vodkát, minek járjon kétszer a kedves pincérnő, nem igaz?…Akkor vette észre a magas, fekete lányt…Kék szeme volt, érdeklődve szegeződött rá… – “Milyen szép levél – vette ki a kezéből a sárga levélkét, és hosszan elnézegette a fényben, majd visszaadta. – Te nem tudod, hogy én ki vagyok?” – mosolygott rá, miközben ő egyetlen hajtásra magába döntötte az első deci vodkát és összerázkódott, belenézett a kökénykék szemekbe...Igen, a kökénynek van ilyen kék színe, ha már megcsípte a dér! − gondolta...− “De, te tudod, hogy én ki vagyok, igaz?” “Láttalak a Beckettben-ben” − mosolygott kedvesen az idegen lány...Az előbb Laura elkezdte a Mondd, Joe-t, egyik kedves szerepét...Persze − néz Annára −, a helyzet az, hogy Joe, az előadás során meg sem szólal...ide-oda kóvályog a szobájában...hallgatja a női hangot...a lelkiismeret, a számonkérés hangjait...s pusztán az arcával és a testével reagálhatja le... a mozdulataival...hát ez már-már pantomim volt...a test-színház, ami mindég is izgatta...egy-egy mozdulatán órákig dolgozott...megtervezte pontosan, egészen minuciózus aprólékossággal a koreográfiát... Jól esett neki, hogy a lány is erre célzott...Nem tudta megállapítani, sikere volt-e?...Egyes kritikusok véleménye szerint testével reagálta le, írta jóformán újra a szöveget, mások szerint viszont feleslegesen ugrabugrált a színpadon...túlhajtotta az egészet, mintha nem is érdekelte volna a lelkiismeret hangja...”A reagálásaid − suttogta rajongva a lány −, hát tudod...” Csodálattal nézett rá és felállott, hogy az egyik haver levehesse a fogasról a kabátját. Akkor láthatta, hogy szinte olyan magas, mint ő...Nemsokára össze is méretkeztek, persze, de ez még odébb van, most még nem tartunk itt, mindenesetre, igaza van Annának − néz elismerően rá a félhomályban −, kitartunk...Ő is kitartóan nézte a lányt, a kökénykék szemekben ott örvénylett a bizonytalan, megjósolhatatlan jövő, megitta a második deci vodkáját is, elszántan emelve fel megint a levelet, igen, a kénrúd lehet olyan sárga, mint amilyen ez a levél volt, közben önkéntelenül is hozzáért kékszemű rajongója kezéhez, s úgy érezte, áram rázza meg, mint évekkel, hosszú évekkel később Laura, majd Anna esetében is történt, de akkor még nem is sejtette, mi ez...elkapta a kezét...”rázol!” − nevetett idegesen..”Teli vagyok energiával.” − nézett vissza kissé kacéran a fekete lány...Ő boldogan hallgatta...innen is látszik − nevet Annára, majd Laurára −, hogy milyen ostoba...néhány hízelkedő szóval már el lehet varázsolni...”Nézd ezeket a finom rajzolatokat, ezeket az erezeteket” − forgatta kezében a levelet, s most egy másik fordításban idézte a régóta benne kavargó verset: “A vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem/ és orcám sohse sír és sohse mosolyog...” Kért még egy vodkát, és egyet a lánynak is, bár rajongója hevesen tiltakozott, azt nem lehet, ő nem iszik, soha nem iszik, ő sportoló...kosárlabdázó...jelölték a válogatottba is...ő...”A megismerkedésünkre!” − ütötte poharát az övéhez, s már jött is az ismerős dundi pincérlány a számlával...Akkoriban tízkor már zártak a kocsmák...Nem volt mese...A szép, új világban mindenkinek kötelező módon pihennie kellett...újratermelnie munkaerejét...A lány engedelmesen kortyolt bele a vodkájába, összerázkódott, ő kissé türelmetlenül nógatta:...”siessünk, mert el kell menni...” Már unta az örökös és felesleges vitákat a kövér főnökkel...A törzshelye volt ez a bár, nem akarta ismét kimutatni a foga fehérjét...A kökénykék szemű lány elpirulva itta ki a vodkáját. “Megyünk hozzám, kaptam valami új kazettákat, fantasztikusak!” − lelkendezett a Tibi nevű haver...ő nem színész volt, látogatás nélkülin végezte a jogot, napközben taxizott; szülei általában falun tartózkodtak, s ott volt a nagy üres lakás; ott töltötték akkoriban az időt, ott tanyáztak...”Jössz?” − mosolygott rá a lányra és belekarolt...Már érezte, hogy baj van, három vodka az három vodka, s délután a délelőtti adagot se tudta rendesen kialunni...”Hova?” − kérdezte halkan a lány, “Tibihez” − mutatott rá ő a sürgölődő, az esti programot lelkesen szervező házigazdára...Megindultak...A lány belekarolt az utcán, elkérve tőle a levelet, válltáskájába süllyesztette...Imbolyogtak, de végül is szerencsésen megérkeztek, Tibi nem lakott messze… Free-dzsessz számokat hallgattak, a házigazda átszellemülten töltögette a szilvapálinkát, de ebből a lány már nem kért, bánatosan mosolyogva ült mellette, megközelíthetetlenül, mintha láthatatlan üvegfalak választották volna el a többiektől, de később csillogó szemekkel jegyezte meg, “…úgy érzem magam, mintha Friscóban lennénk...”− de nem folytathatta, mert ő megfogta a kezét s húzta magával...Már részeg volt, forgott vele a szoba...A lány nem tiltakozott, átmentek az egyik kicsi szobába, ő azonnal ledőlt az ágyra, a lány melléje ült s ellenségesen mondotta: Te valamit félreértettél…én nem…én… Mindegy az – legyintett ő nagyvonalúan és harmadik fordításban is idézte a benne kóválygó verset, ami nem hagyta nyugodni: “a mozgást gyűlölöm: formáim elkuszálja;/Sosem könnyeztem és sosem nevettem, én...” “Ezt most miért mondtad?” − döbbent meg a lány...ő megfogta a kezét...(ismét érezte, hogy delejes ütés éri, megremegett.) “Nézd kislány, nekem nincsen bélyeggyűjteményem, én csupán magamat mutathatom meg...” És vetkőzni kezdett...A kökénykék szemeket, észlelte riadtan, ellepte a könny...A lány felugrott...”Én” – kezdte, de nem tiudta folytatni, mert akkor ő már ott állt előtte teljesen meztelenül és puhán csókolta meg, először összezáródó, majd egy idő után engedelmesen szétnyíló száját...Ő elengedte, előrelátóan hozott magával egy pohár pálinkát, megitta, s ledőlve az ágyra, maga mellé húzta a lányt...Remeg, vette észre, fél, de mitől?...Nem értette...”Vetkőzz le” − suttogta rekedten, látta, hogy a lány elsápad, mondani akar valamit, de ehelyett elszántan iszik bele az ő pálinkájába, feláll, az ajtóhoz ugrik, bezárja, leoltja a villanyt, visszajön és tétován húzza le farmerje zippzárját, kilép belőle, megszabadul trikójától is, melltartót, veszi észre, nem is visel, mellei elférnének egy tenyér négyszögében, csodálta meg, s maga mellé húzva, szabadította meg a bugyijától. A lány nem ellenkezett, de nem is segítette...magához ölelte, érezte, hogy egyre erősebben remeg...”Meg kell szokjál!” − suttogta biztatóan, megitta a maradék pálinkát, átölelte a lányt, tenyerébe (ahogy elképzelte) puhán simult a melle, hozzátapadt, érezte, hogy egyenletesen ver a szíve, és elaludt...Sokszor történt ez így akkortájt, a csajok általában megunták örizni az álmát, előbb-utóbb kibontakoztak öleléséből, otthagyták, kimenekültek a nagyszobába, hallgatták a zenét a többiekkel...valamelyik haver előbb-utóbb rájuk szállt, hogy megvigasztalja őket...de ezúttal nem így történt...Amikor egy idő után felriadt, ismét a sivatagban kóválygott, meredten bámulta az ónszínű eget a feje felett, mintha a sivatag tükörképe lett volna, és tudta, ezúttal vége lesz a dalnak, nem menekülhet! −, meglepetten észlelte, hogy rajongója ott fekszik mellette, nyitott szemmel, egészen szorosan simul hozzá a mezítelen, forró teste, mintha védelmezni akarná...”Te még itten vagy?” “Miért, hová mehettem volna? − suttogta keserűen, kis szemrehányás is bujkált a hagjában. − A bentlakást már bezárták...” “Csak ezért maradtál?” − kérdezte ő gyengéden, s fölötte áthajolva, az ágy mellett heverő táskájából előszedett egy rágógumit; egyre a szilvapálinka émelyítő ízét érezte a szájában, zavarta...”Nem csak... − suttogta a lány − valahogy sajnáltalak itt hagyni...olyan magányos volt az arcod, amikor elaludtál...olyan védtelen...én...” Ő a szájára tapadt, simogatni kezdte összezáruló combjait, érezte, ismét remegni kezd, libabőrös lesz...”Öltözz fel!” − fordult el kedvetlenül − “De hát én...” “Korai még...” “Mi?” − kérdezte a lány, és szeme, az a vadító-ártatlan, kökénykék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A szobába besütött a hold, ezüstösen derengett a teste. Megfogta a kezét és most ő húzta engedelmesen széttárt combjai közé. De lehet, hogy mégsem, gondolta tétován, az udvarlást kihagytam, az igaz, de még ezután is annyit udvarolhatok...Csókolni kezde az arcát, a nyakát, a lány nem tiltakozott, de nem is kezdeményezett, olyan volt, mint az ideális táncpartner, aki teljesen rábízza magát a partnerére. “Még alig ismerjük egymást” − suttogta, s az ő keze is ügyetlenül indult el az ő testén. “Hát ez az, éppen ideje, hogy megismerkedjünk közelebbről is”. ”Ha arra gondolsz...” “Mi másra gondolhatnék? Kívánsz...kívánlak...nagykorúak vagyunk...mi van ezen még mit töprengeni?!?”
A lány felült, nézte az üres poharat, fintorgott...Ezüstösen világított az arca a hold szűrt fényében. Felállott, visszahúzta farmerjét, csak úgy a mezítelen testére, trikójába bújt és kiment...Na ez az, dühöngött ő, ezt is elriasztottam, én marha, ennek még udvarolni kellett volna, bókolni, verseket mondani, elbűvölni...Most majd kifogja valamelyik nagyokost, hiszen ugrásra készen várakoznak, mint mindég, hogy lemarják az ő csajait...De ezúttal nem így történt. Mielőtt megint elszenderedett volna, visszajött a lány, két pohár borral és egy fél üveg ásványvízzel...”Tibi azt kérdezte, rosszul vagy?” “Nem, nem, kifejezetten jól vagyok...” – vigyorgott ő, mire a lány, letéve a poharakat és az üveget az ágy mellé, ismét kiment, bizonyára közölni a házigazdával, hogy mi is vele a helyzet…De ő már tudta, hogy visszajön, mert az ilyenek mindég visszajönnek, és tényleg nem csalódott, akkor még nem, vissza is jött, átringott a szobán, közben levetette a a farmerjét, trikójából is kibújt, a holdfényben fölmagasodott arányos alakja...Gyönyörű volt...Mintha hullámzó tengeren járt volna, úgy mozgott...Csodálattal nézte...Odaért az ágyhoz, lehajolt a poharakért, az egyiket az ő reszkető kezébe adta, félénken érintette az övéhez, beleivott, köhögött, majd váratlanul vetette rá magát és csókolni kezdte...”Eljött az ideje.” − hallotta még és nem értette. − ”Minek jött el az ideje?” “Hát ennek − mosolygott rá elkínzottan a lány s ügyetlenül csókolta szájon. − Húsz éves múltam és még szűz vagyok...hát ideje, hogy...” “És engem szemeltél ki, éppen engem?!” “Igen” − bólintott a lány és elpirulva újra csókolni kezdte a száját, az arcát. “Várj − tolta el ő −, miért pontosan engem?!?” “Mert szeretlek.” − hallotta a meglepő választ. “Ne siess! - ölelte ismét magához, hanyatt dőlt, a lány feje megpihent a vállán, érezte, még mindig remeg. − Van időnk, előttünk az egész élet...Akkor én afféle kísérleti alany lennék, aki a Nagy Kosárlabdázó Nőt megszabadítja mostmár bevallottan kellemetlen, az élet bizonyos területein hátrányt is jelentő szűzhártyájától?...” “Ne így értsd!” − feszült meg elkínzottan a lány. “Hogy értsem?...” “De hiszen te is ezt akartad, nem? Azért hoztál ide?” “Persze − vigyorgott ő −, csak rád kell nézni, tíz férfi közül tizenegy csak arra tud gondolni, ha rád néz...de akkor is érdekelne, hogy miért pontosan én?…”, de nem tudta folytatni, a lány keze a szájára tapadt, felült, mellei megrezzentek, szűrt ezüstös fény öntötte el az arcát, a hold vörös buddha-képe is feltűnt az ablakban, ő is látja, amit én, gondolta irigyen, de lusta volt fölkelni s behúzni a függönyt...”Láttalak a Beckett-ben, ahogy hallgatod azt az el-elmosódó, keserű, számonkérő női hangot…” – suttogta. Hogy is van? − néz segélykérően Laurára, aki tétovázás nélkül, mintha egy félbemaradt mondatot, folytatni kezdi monoton hangon: “…Akarod hogy elmeséljem? Nem érdekel?...” Tűnődve teszi hozzá: “ ...mégis megteszem...Ez a legkevesebb...” Ismét feláll, sétál a szobában, gúnyosan, válla fölött szól vissza: “...Ez az, Joe, csak erőlködj tovább...” biztató kétértelműséggel, feléje fordulva: “...Most már nem szabad meginogni....Amikor már majdnem teljesen szabad vagy...” Lemondóan: “...Mindjárt abbahagyom...” Keserűen: “...Én vagyok az utolsó...” Gúnyosan: “...Hacsak az a kis repedtsarkú nem szeret...” Ide-oda kereng a szobában, nekimegy a bútoroknak, ismét fölgyújtja a villanyt, tépelődve szakadnak ki belőle a szavak: “...És akkor végre rajtad a sor...Már csak füst, láng nélkül… Milyen sok időbe telik...Amíg az ember végre bűzleni kezd...” Sikoltva folytatja, Anna összerázkódik. “...Az a te drága csended...Ami betölti az agyad...Amivel mindent megkoronáztál...!” Leoltja a villanyt, lehorgasztott fejjel, suttogva, alig érthetően motyogja: “...És végül...A szerelmek szerelme...Egy koszos téli éjszakán...”
“Hamuvá leszünk...” mondják egyszerre.
Laura elhallgat, odamegy hozzá, puhán arcon csókolja, s visszaül Anna mellé.
Ő még mindig ott, abban az ágyban fekszik, 1984 telén, késő őszén? Nézi a hold talányos, vörös arcát és újra megkérdezi: “...de miért éppen engem szemeltél ki?!?” A fekete lány zavartan nevet és hirtelen kezdi idézni a szöveget, amit az előbb olyan megrendítően előadott − néz hálásan Laurára –, annyit még el kell árulnia, hogy előadás közben ennél a részletnél, a szavak súlya alatt fokozatosan roskadt össze, összegömbölyödött, már-már embrionális pózt vett fel és végig úgy maradt, de most nem erről akar beszélni, hanem a lányról, aki találóan és érzékletesen idézte a szöveget...ő bénultan hallgatta, beszívta hajának azonosíthatatlan, de kellemes illatát és érezte, őt is kiveri a veríték, föltartóztathatatlanul kezd remegni, lúdbőrözni, összekoccan a foga tehetetlenségében, elfúlva szólalt meg: “Honnan tudod?” “Annyiszor láttalak, hogy megjegyeztem a hamuszürke arcodat, ahogy összegörnyedve az anyaméhbe kívánkozol vissza, ahogy hallgatsz, ahogy ülsz, magadba roskadva...hát elmentem az Akadémia könyvtárába...kivettem a Nagyvilágot...kiírtam magamnak bizonyos szövegeket, amelyek megejtettek és egyre többet gondoltam rád...és arra is, hogy – ne nevess ki, kérlek! puhán arcul csókolva őt, pihegve, de boldogan folytatja: − hogy én...hogy talán mellettem...Ne haragudjál − szakítja félbe önmagát és lemondóan teszi hozzá −, azt hiszem, becsíptem, tudod, én soha nem iszom, de most...” “Mondjad csak − suttogja ő, és a holdfényben a lány fölemelkedik, mellbimbói, mint érett málnaszemek vöröslenek, ő lehunyja a szemét, érzi, hogy csodálója előrehulló fekete haja az arcához ér, sivatagban bolyong megint, de mintha már látszanának a fák...mintha most mégis elérne az oázisig? “Szóval arról képzelegtem, hogy én talán segíthetek rajtad − szakad ki a vallomás a lányból −, hogy mellettem biztosan nem lennél ilyen magányos, ilyen védtelen, ilyen kiszolgáltatott...ilyen...” “Nézd − mondotta ő és elfulladt a hangja, remegett, magához szorította a lányt, megcsókolta engedelmesen szétnyíló száját − ez csak egy szerep!...””Te fázol − vetette át combját derekán a lány, hozzásimulva −, később ez lett a kedvenc pozíciójuk, így aludtak el mindig −, neked lázad van!” “Nézd − suttogta ő s forró arcához szorította az arcát −, ez csak egy szerep..., ha te elhitted, hogy én ilyen vagyok a valóságban is, csak azt bizonyítja, hogy tehetségesen tudtam megoldani ezt a szerepet, hogy hitelessé tudtam tenni ezt a szerencsétlen Joet, aki balcsillagzata pislákoló fényénél téved el az életében...de én, a magánéletben korántsem ilyen vagyok, azt tudod?...Nyilván nem, mert nem is ismersz...Távolról láthattál esetleg, baráti körben, ahogy vedelem a vodkát, ahogy ide-oda járkálok a nőimmel, ahogyan társaságban fecserészek, mert mindenütt én szeretnék lenni a központ!...Én nem ilyen vagyok, mint ez a balfácán, pechvogel Joe, bár bizonyos szempontból, el kell ismernem, helyzetünk tényleg hasonló, bár nekem még kiábrándulni sem nagyon volt miből, az előttem járók nem hagytak semmit, csak a saját példájukat, hogy ebból meríthessek erőt...Nézd, kedves, mi egy bolond világban élünk...a kóros unalom országában...a permanens mobilizáltság állapotában leledző idióta alattvalók között, akik éjjel-nappal készen állanak, mert bármikor eljöhet közéjük, ó, nem, nem a Megváltó, de az örökké Újraválasztott Hős, Népünk Legszeretettebb Fia...a Kortárs Világ Mértéktartó Személyisége...a Béke Élharcosa...a scornicesti-i Tölgy...a Jótevő...a Megmentő...a Francia Becsületrend és a Lenin Rend boldog tulajdonosa...a Kárpátok Géniusza...a Szegények Gyámola...az Elesettek Megsegítője..., hogy értékes útmutatásait követve...” − Elhallgatott, a lány némán simogatta az arcát. “Először akkor láttalak, amikor az öreg virágárus nénitől megvetted a virágait, mert megsajnáltad szegényt...ez valamikor a tavaly télen történt...mind megvetted a virágait, hogy mehessen már haza...aztán eltűntél a virágokkal...azóta is látom az öreg néni boldog arcát...” “Ez csak egy hülye, részeg ötlet volt − legyint ő −, meg se sajnálhattam komolyan, hiszen ismerem a vénasszonyt, csak az első kocsmáig ment, vedelt, azután megjött a palija, s kipofozta belőle a többi pénzt...Te kedves, te egy álomvilágban élsz, de én nem...én nem vagyok egy szűz kimondott ideálja...ezt jó, ha az elején megjegyzed...legalább nem fogsz akkorát csalódni...” “Most miért beszélsz így? − kérdezte a lány és sírni kezdett −, ne beszélj így, kérlek...én fel akarok nézni rád...én szeretni akarlak...engedd, hogy szeresselek...”
Laura váratlanul monoton hangon folytatja: “ Egyedül… A kövön…A kő…Képzeld a szemét…A lélek tiszta tükrét…Június havában…A kegyelemnek micsoda éve…A melle…A kövek között…A keze…Az indulásig…Képzeld a kezeket…Képzeld…Kivel fognak játszani a kövek között…A kövek…Mit simogatnak?…Ismét felugrik, rohangál a szobában, nekimegy bútoroknak, feldönti a székeket, szinte sikoltva folytatja: ”…Az indulásig…Ez a szerelem…Ez az volt……Nem igaz, Joe…Mondd, Joe…Nem ez a véleményed?…Amikor velünk vagy…Amikor vele vagy…Mondd Joe…Mondd, Joe…Mondd, Joe…”
Visszasétál az ágyig, liheg.
Persze ne essünk azért túlzásokba – sóhajt Szabó. – Ő sem ilyen volt… az a lány…ő is szerepelt… csak én mindig önző módon magammal voltam elfoglalva, s nem figyeltem rá…valahogy tényleg elhittem, hogy egy csodálatos nebántsvirág került az utamba…az ártatlanság…a testet (és micsoda arányos, milyen tökéletes testet!) öltött csoda…Szerettem?…Igen, folytatja, azt hitte, ez a lány az igazi, ártatlan, mint egy ma született bárány, kedves és naiv és fel akar nézni rám, és óvni akar, mert szeret…
Később persze rájött – távolodik el megint önmagától, kedvetlenül –, hogy mégiscsak naiv csodálója volt a dörzsöltebb, bármennyire is bizarrul hangzik ez az ő konkrét esetükben, hiszen elhitette vele, hogy rajong érette, elhitette, hogy védtelen, hogy gyönge…és ezáltal elengedte ugyan, de magához is láncolta ugyankkor…De ő egyre azt hajtogatta csökönyösen, hogy ő arra a szerepre, amit a lány tervezett neki, képes ugyan, s ezt mindjárt be is bizonyítja, de jobb lenne, mégiscsak jobb lenne, ha meggondolná magát, amíg még nem késő, mert ő valahogy nem az a férfi, akit az anyukák kedvelnek (ebben az egyben, az Adrienn anyját tekintve, egészen véletlenül még igaza is lett!), s nem is nyújthat mást neki, mint…”De hát én – szipogta a lány elesetten és védtelenül bújt oda hozzá –, pontosan ezt is akarom, csak ennyit és semmi mást!”, s elszántan csúszott le a keze az ő hasán, s ő kínjában szarkasztikusan egy versből idézett, “…és vidd őket a kísértésbe egyszer, hogy legyen mire emlékezzenek!…”A lány szorította őt, csendesen kezdett szuszogni mellette, s hirtelen döbbenhetett rá, hogy nem hazudott, tényleg nem bírhatja az italt, ritkán ihat, mert ám lám, máris változott az eddigi bejáratott szereposztás, most ő aludt el mellette, mintegy visszaadva a kölcsönt, s nem merte kihúzni a feje alól a kezét, érezte, hogy elzsibbad, egész teste viszketett, mintha hangyák mászkáltak volna rajta, de nem mert megmozdulni, beszívta a lánytest illatát, hirtelen meg is kívánta, úgy érezte, szétpattan az agya, de nem mozdulhatott, amíg vendége fel nem ébredt, s rá nem döbbent, hogy mit is szorongat olyan önfeledten, kicsiny kezével, amelybe olyannyira tökéletesen simult bele a kosárlabda, hogy rendszerint a nézők nagy örömére, a kosárban állapodjon meg, egy-egy sikerült dobás után…
A hold szerencsére már eltűnt az ablakból, a félhomályban elültek az eddig eszeveszetten az ágy körül cikázó árnyékok is, a hátára fordította a lányt, föléje hajolt, csókolni kezdte, évezredes módon történt meg közöttük minden a sötétben…s utána csak feküdtek egymás mellett…feldöntött tekebábuk…A lány sírósan kérdezte meg, hogy: ”…hát ez volt,ennyi volt? – s kissé fennhéjázóan tette hozzá, a vidéki lány megjászott magabiztosságával – ettől vannak úgy oda a lányok?!” – Szerepelj csak, szépségem, gondolta ő némi kárörömmel s csak később, az egészet visszapörgetve döbbent rá, hogy ez volt a lány legnagyobb húzása, mert ezzel aztán végképp beterelte őt a saját utcájába, véglegesen s végzetesen, mérnöki pontossággal osztotta ki a szerepeket. – “Ez természetesen csak a kezdet - fordította maga felé s nevetni kezdett –, most felébresztem benned az alvó oroszlánt!…” – tette még hozzá biztatóan…
Reggel a kapu előtt váltak el, a lány hozzásimult, kökénykék szemében vörös körök vibráltak, úgy érezte, elnyeléssel fenyegetik őt, szédült.”Akkor többé nem találkozunk?” – kérdezte Adrienn lecsüggesztett fejjel, haja kibomlott, röpködött a szélben kigyúló arca körül, olyan szép volt, hogy belesajdult a szíve. Nevetve simogatta meg az arcát “Már, hogy a fenébe ne találkoznánk, hát mihez kezdene az éber oroszlán egyedül?!”
A lány hálásan puszilta meg az arcát, megegyeztek, hogy délután várja őt az Oroszlánban… ez is nagyhírű hely volt akkoriban…már elváltak…tettek néhány lépést is…mikor ő megfordult, mint akit villám sujtott, s utána szólt: ”Állj,vándor?…” A lány megállott, visszafordult. “Persze, nem érsz rá – és lebiggyesztve ajkát, lemondóan tette hozzá –, tudhattam volna…” “De, ráérek – mondotta ő gyorsan, két ugrással mellette termett, átölelte karcsú derekát, mintha hajnalig nem szorította volna éppen eleget, csókolni kezdte s közben lihegve kérdezte: – …de hát hogy hívnak? …azt sem tudom , hogy hívnak…te, te kosárlabdázók gyöngyszeme!…” “Adriennek – simult hozzá a lány és lángolt az arca, mert a járókelők meg-megállva bámulták őket –, de Andinak szólítanak…”
És délután találkoztak, és este is…és ismét együtt aludtak…elment a mérkőzéseire is…kimaradt a társaságból…leszokott az állandó alkoholizálásról..s a kis butuska vidéki liba (ahogy azokban a pillanatokban nevezte magában, amikor úgy érezte, mégiscsak menekülnie kellene ebből a szerencsétlen kapcsolatból, amíg még nem késő), be kell ismernie utólag, teljesen átformálta őt, átalakította addigi életvitelét, jövendő mérnökhöz méltóan megtervezte az életét is, s csak a végén derült ki, hogy… hogy egyáltalán nem az a naiv vidéki lány, nem az az ősnaiva, akinek olyan kápráztató sikerrel adta ki magát, nem…Andi egy céltudatos, modern, határozott nő volt, igazi sportoló, sikerorientált, győztes típus…Azt hitte, ő is ilyen…A félreértés, mint többnyire mindég, kölcsönös volt…S abból, ahogy egyfolytában ezt az elcseszett, idióta, infantilis rendszert mocskolta őelőtte…hogy az életkörülményeiken kesergett, arra következtetett – ez bizonyította, hogy azért ő sem tévedhetetlen! –, hogy ő is szeretne minél hamarabb, az első kínálkozó alkalommal eltűzni innen, ebből a balkáni szarból…Ezért egy ideig még szóba sem hozta ezt, annyira természetesnek vette, hogy ő is így gondolkodik, hogy lehetőségeihez képest zseniálisan tervezte meg kinti jövőjüket…Nem volt merkantil szellem…Még véletlenül sem számított az ő Svédországban élő édesanyja anyagi segítségére…Az esküvőjükre a mama különben táviratot küldött, gratulált, sok boldogságot kívánt, de nem mert eljönni, az apja viszont ott volt, becsípett, s szokása szerint addig idétlenkedett, amíg nevelőanyja, akit hiába igyekezett csitítani, el nem vonszolta, s közben élesen összeszólalkoztak…Mindezt jövendőbeli anyósa közönyösen nézte végig. “A postáskisasszony” – ahogyan ő nevezte magában, vele soha nem oldódott fel, megvetette, lenézte őt, “csak egy ripacs színész!” – mondogatta Andinak, s a felesége pirulva mondta vissza neki,azzal vigasztalva, hogy nem kell törődni vele, aggszűz típus, egyetlen házasságon kívüli kapcsolatának gyümölcseként felnevelte ugyan őt, de a mentalitása nem sokat változott…Hát ő nem is törődött vele…Más városban éltek, amúgy is ritkán találkoztak, Andi viszont már a mézesheteiken – a tengerpartra ugrottak le, egy havere mentős volt Saturnon és a Ballada hotel legfelső emeletén szerzett nekik egy szobát, éjszaka összeölelkezve nézhették a tengert –, elkezdte: hogy innen el kell menni!…S a közöttük levő harmóniának egyik pillanatról a másikra lett vége, elillant, mint a tengert megülő köd a hajnali napsütésben…Andi nem is figyelt az ő ellenvetéseire, konokul hajtogatta a magáét – “Itt nem lehet élni” – ”Már miért ne lehetne? – röhögött ő. – Hát miért, mi nem élünk?”…”Miért – sikított fel Andi, megsebzetten. – Hát élet ez?! Ez a cifra nyomorúság?” És önző disznónak nevezte őt, aki csupán azért akar itt maradni a szarban, hogy figyelhesse, hogyan bugyborog és hogyan reagálnak mindenre a bennszülöttek…hogy az előadásain kamatoztathassa éber, lucidus megfigyeléseit…
Kiderült, hogy Andi végeredményben “komolytalannak” tartja a színészetet, felesleges játéknak, ami nélkül egész jól meg lehetne lenni…Farmot akar Amerikában, döbbent rá, nézve a tajtékzó, hazudozó hullámokat, gyerekeket, állatokat…s mindenekelőtt egy olyan országban akar élni, ahol az állami biztosító másnapra már gumibugyit biztosít azoknak, akik ezért vagy azért öszecsinálják magukat…Ültek a hotel erkélyén, lent morajlott a tenger és hajtogatták a magukét…A két álláspont nem közeledett egymáshoz…Hogy mi lett volna a vége? – nem is sejti…már nem is érdekes…jött az a balszerencsés, meglepetésszerű kolozsvári meghívó…Andi is elkísérte…stoppoltak…azelőtt esett…A kocsit egy szőke nő vezette, ma sem tudja megállapítani, hogy hibás volt-e vagy sem?...mindenesetre előzött s elcsúszott egy vizes folton és ő felrezzenve csak annyit látott, hogy valami nagy feketeség közledik feléjük…A kórházi ágyon tért magához…Az éjszakai nővér árulta el neki, hogy a kocsit vezető nő és a hátul ülő fekete lány meghalt…”Ő volt a feleségem!” – dadogta, s azóta csak a sivatag nő körülötte és benne…Anyósa ráadásul, ma sem tudja, miért, őt vádolta a temetésen lánya haláláért, mindenki előtt, rikácsolva, habzó szájjal stricizte le, azt üvöltözte, hogy: “…kihasználtad az én drága kislányomat, te gazember!…”
Nem volt olyan közöttük a kapcsolat, mint például édesanyáddal – nézett Annára, és rágyújtott. A gyufa fellobbanó fényénél szemébe tűnt egy pillanatra az őt figyelő nők sápadt arca, s Andi ezüstösen homályló, halott arcát idézte fel, első éjszakájukon, a holdfényben.
Didergett, elfújta a gyufaszálat s lemondóan folytatta: –, „Igen, sivatagban bolyongott hosszú esztendőkön át és egyre Andi kökénykék szemét látta..a kezét…mellét…a combjait…az arcát…de őt magát egészen, soha, Andi visszafordíthatatlanul káprázattá változott, elnyelte a sivatag, néha meg-megjelenik a háta mögött, a tükörből jól látja szikrázó, kökénykék szemét, s vádolva őt, fújja a magáét, “ha nem vagy olyan makacs, ha nem vagy olyan önző disznó, ma Kaliforniában élheténk egy farmon, gyermekeink lehetnének, két kisfiú és két-három kislány, kutyák, macskák, lovak, tehenek…Fújná a szél a hajam, röpítené, ahogyan mindég is szeretted, s ha néha fel-felsejlene benned, szerelmem, tétován, mint egy álom, vagy látomás a színpad is, verseket szavalhatnál nekem este, a kandalló előtt és én egyedül pótolnám neked a közönséget, az egész világot, kárpótolnálak midenért, gyerekeink már aludnának, s a versek végén megengedném, hogy kibontsd a hajam és betakard magad vele, ahogyan mindig is szeretted…”
Elnyomja cigarettáját, köhög. – A Mondd, Joe – fordul Laura felé –, valahogy előhívta belőlem ezt az egészet, bocsássatok meg!…Még el akarja mondani, hogy mennyire hálás nekik azért, hogy egyáltalán vannak, hogy végighallgatták, hogy nem nevették ki, de váratlanul szólal meg a Laura mobiltelefonja, amit – mikor észrevétlenül suhant be a szobába, még Anna vallomása elején –, a zongora tetején hagyott.