"a tekintet a kertekbe száll"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Pordal
Dimény H. Árpád
A szülőföld a mindenség - beszélgetés a 80 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán
Hazai oltványok
Kele Fodor Ákos
A szív vége. Cigány újmesék1 Planétát húzó nyúl
Domokos Johanna
retró
Hellmut Seiler
Versek
Haklik Norbert
Verses aparegény generációs élményleltárral
FISCHER BOTOND
Tavasz lesz, Corina
Asztalos Veronka-Örsike
Csupán egy üveg bor
HORVÁTH BENJI
tranzit
Miklya Anna
A tájfutó
Csontos Márta
Versek
horváth csaba
Kormánybiztosi életpályák ’48–49-ben
Papp Attila Zsolt
Bergmani vámpírok, a magyar film és a PC találkozása a boncasztalon. Beszámoló a 17. TIFF-ről
FISCHER BOTOND
Posztmodern Molière-revü
Szántai János
Sortűz, avagy a négy testőr Vadkeleten
Mikola Emese
Emlékmű papírból és tintából
ANDRÉ FERENC
Határidő
Kovács Péter
Falba épített fordulatok
Jakabffy Tamás
Kommersz lényegtelenítés
Kiss Melánia
Világok közötti egyensúly
 
Szántai János
Sortűz, avagy a négy testőr Vadkeleten
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.


 

Van egy Király Farkas, akit sokan költőként ismernek. És méltán: igazi lírai alkat. Én legalább öt verseskötetéről tudok. Tessék bátran utánanézni.

 

Aztán van egy másik Király Farkas, akit sokan novellistaként ismernek. És méltán: a próza Próteuszaként vált alakot játszi kedve szerint, a mágikus realizmustól a science fictionig. Én egy novelláskötetéről tudok, amelynek egyik darabja, az Apostol Barna találkozása a kedvenc magyar novelláim közé tartozik. Erre még visszatérek.

 

És nemrég felbukkant egy harmadik Király Farkas is. Amolyan átmeneti lény ő, a novellista állapotból a regényíró felé. Egyelőre egy könyvéről tudok. A címe Sortűz. És egy nap alatt ki lehet olvasni. Nem azért, mert olyan rövid. (Jó, elég rövid, de nem annyira.) Hanem mert magával sodor. Az ember tényleg nem tudja letenni. Ilyenek a jó történetek. Még akkor is, ha jelen esetben a történetek úgy jók, hogy közben néha az olvasót a hányinger kerülgeti.

 

Ha valaki olvasta Musil Törless iskolaéveit, Ottlik Iskola a határonját, hogy csak két leget említsek, azonnal tudja, hova tegye Király Farkas könyvét. A katonatörténetek polcára. Na de kábé itt vége is a hasonlóságnak. Musil is, Ottlik is ráérősen bogozgatja főhősei külső-belső történeteit. Királynak erre nincs lehetősége. Van négy főszereplője, egy hadserege meg egy kommunista diktatúrája. Mindezt 162 szellős oldalban ráérősen bogozgatni: felér egy önkivégzéssel. Ezért más módszerrel dolgozik.

 

Van, ugye, a négy főhős: Jovan, Hansi, Samu és Mircea. Egy szerb, egy szász, egy magyar és egy román. Igen, a többnemzetiségű, szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamban vagyunk, melynek neve épp Románia Szocialista Köztársaság. A történet határidőpontjai: 1989. szeptember 29. és 1990. január 1. A kötet hátsó borítóján van egy fotó az íróról, bakaruhában. Alatta a szöveg: Király Farkas 1971-ben született Kolozsváron. Kis fejszámolással kiszámíthatja az ember, hogy a szerzőt kábé 1989-ben sorozhatták be. Vagyis elég valószínű, hogy van némi önéletrajzi dimenziója a történetnek. Ami kimondottan hasznos, ha egy író hiteles szöveget akar írni.

 

Szóval, a hősök bevonulnak a seregbe. Ki-ki a saját sorsszálát követve, a saját háttértörténetével, egyéniségével, előítéleteivel, miegymásával. Ha Király – amint említettem – „rendesen” ki akarta volna bontani a négy fiú háromdimenziós karakterét, sokkal több teleírt oldalra lett volna szüksége. Nem tette meg. Viszont kiváltotta a „szövegelést” a filmszerű építkezéssel. Rövid jelenetekben villantja fel egy-egy karakter pillanatnyi állapotát, sztoriját, motivációit. Peregnek ezek a jelenetek, mint egy film. Ráadásul a szerző remekül keveri a karakterek jeleneteit. Elkezdi Jovannal, folytatja Hansival, aztán Samu jön, majd Mircea, és így tovább. Persze, a több szálas elbeszélésmód nem új dolog az irodalomban. Viszont Király tesz itt még valamit. Ami ismét filmszerű. Rendkívül feszesre „hangszereli” a ritmust. Ezért is van aztán, hogy itt-ott (szerencsére ritkán), amikor az író kicsit belefeledkezik a szövegébe, az olvasó úgy érzi, lelassul a film: hasa lesz a történetnek. De ismétlem: az ilyen aritmiák ritkán jelennek meg a szövegben. A szerző biztos kézzel vágja össze a snitteket, jeleneteket.

 

És akkor itt térnék vissza az Apostol Barna találkozására, amely lényegében egy doppelgänger történet. Király ebben a sztoriban úgy kezeli a könyvlapot, ahogy a filmrendező az osztott képernyőt: a lap bal oldalán az egyik Apostol Barna, a jobb oldalon a másik Apostol Barna szála fut, egymással párhuzamosan. Aztán itt-ott egymásba ütközik a két szál, majd megint szétválik, és mind így. Ehhez hasonló, ha tetszik, látványeljárást alkalmaz a szerző a Sortűzben is. (Ha kicsit utánanézünk, az avantgarde meg dadaista meg futurista meg szürrealista irodalomban jó néhány eklatáns példát találhatunk hasonló eljárásokra.) Mindegyik főszereplőhöz hozzárendel egy betűtípust, látványelemként. Engem addig zavart a dolog (művinek, mesterkéltnek éreztem), amíg írott szövegként „olvastam” a jelenetsort. Amint optikát váltottam, és filmként kezdtem „nézni” a szöveget, azonnal elmúlt a zavaró érzés. Helyreállt a kép.

 

A fejezeteket egy-egy dátum jelöli, mintegy odaszögezve a képsorokat a valósághoz. Megismerkedünk a főszereplőkkel, a környezettel, amely, bár mind a négy fiú más-más helyen szolgál, kísértetiesen ugyanolyan. Olyan érzés alakul ki az olvasóban, mintha a karakterek ugyanabban a gigantikus kaszárnyában teljesítenének szolgálatot, csak épp sose futnak össze. Négy testőr a században. Csak épp nincs nemes uralkodó, nincs Tréville úr, nincsenek romantikus célok, nincs ok, sem okozat. A kommunista diktatúra Vadkelete. Ez Király egy másik nagy trouvaille-ja: aki benne volt, tudja, hogy az egész országot egyetlen nagy, céltalan és értelmetlen börtönnek éreztük, életkortól függetlenül. Persze, egy olyan kaszárnyáról (börtönről) van szó, ahol igen remek sztorik (is) zajlanak: mint amikor a katonai eskütétel alatt az erősítő időnként kapja magát és „eldugul”, minek következtében az eskü szövegét előmondó ezredes hangja hol hallatszik, hol nem. És a bakák természetesen csak azt mondják az ezredes után, amit hallanak. És a végén megjelenik egy fehér ló is, csak úgy, a semmiből. Az abszurdnak ezen a válfaján nem lehet nem hangosan röhögni. Forman Hairjének hasonló jelenete nem vicces. Királyé az.

 

Aztán, ahogy a naptár-fejezetek lapjai követik egymást, egyre inkább ráfagy a mosoly az olvasó ajkára. Valahol Temesváron egy református pap rázza a pofonfát. Aztán kitör a forradalom. Aztán Ceaușescu menekül. Aztán jönnek a terroristák. Senki nem tud semmi pontosat. Mindenki fél. És előbb-utóbb mindenki lő. Nem tudni, kire. Mindegy is. A céltalanság arctalanságba torkollik. Csak akkor kezd igazán fájni, amikor az egyik testőrt fejbe lövik. Terrorista? Okkal vagy ok nélkül lövöldöző bajtárs? Mindegy is. A másik testőr megbolondul, kórházba, feltehetőleg elmegyógyintézetbe viszik. Mindegy is. A harmadiknak egyszerűen nyoma vész, de nem a történetben. A szövegből tűnik el egy fejezet végén, amit egyébként nehezményeztem az olvasás során. A negyedik hazatér. 1990. január elsején. Egy új világ hajnalán. De tulajdonképpen ez is mindegy. Ebben a történetben nem tudjuk meg, milyen az új világ.

 

Nagyon feszes irodalmi film Király Farkas Sortüze. Igaz, ott van az a néhány, már említett apró hiba, amely helyenként belezavar az élménybe. És van az a – számomra legalábbis – furcsa és érthetetlen mód, ahogy egyes mellékszereplők a sztori elején megszólalnak. Idézek egyet. Az egyik főszereplő beszélget a kifőzde felszolgálójával: „Jó napot, juó nápot, ebédelnék, párjáncsoljon. Milyük van, chálleves, és még mi, csák chálleves. És milyen, mjég léchet énni, kérek hozzá sok kenyeret, jigen, chozom.” Na, aki rendesen beszél magyarul, az történetesen Samu, az egyik testőr. A másik a felszolgáló. Nem értem, miért kellett eltorzítani a figura beszédét. Felteszem, a szerző arra akar utalni, hogy az illető nem magyarul beszél. De akkor Samu hogy beszél? Ennek így sok értelme nincs. Van egy jó régi konvenció: a szereplők vagy azon a nyelven beszélnek, amely a szöveg egyezményes nyelve, vagy a saját nyelvükön. És pont. Szerencsére a szerző hamar rájön, hogy ezt így nem érdemes folytatni. Nem kívánt disszonanciát visz a szövegbe. Amúgy a prózai mondatok egyre jobban kifeszülnek, ahogy előrehaladunk a történetben. Szinte tapintani lehet, ahogy Király belejön az írásba, elkapja a ritmust és remek szövegfilmet vetít a könyvlapok gyöngyvásznára. Így kell ezt csinálni.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében