"a tekintet a kertekbe száll"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Pordal
Dimény H. Árpád
A szülőföld a mindenség - beszélgetés a 80 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán
Hazai oltványok
Kele Fodor Ákos
A szív vége. Cigány újmesék1 Planétát húzó nyúl
Domokos Johanna
retró
Hellmut Seiler
Versek
Haklik Norbert
Verses aparegény generációs élményleltárral
FISCHER BOTOND
Tavasz lesz, Corina
Asztalos Veronka-Örsike
Csupán egy üveg bor
HORVÁTH BENJI
tranzit
Miklya Anna
A tájfutó
Csontos Márta
Versek
horváth csaba
Kormánybiztosi életpályák ’48–49-ben
Papp Attila Zsolt
Bergmani vámpírok, a magyar film és a PC találkozása a boncasztalon. Beszámoló a 17. TIFF-ről
FISCHER BOTOND
Posztmodern Molière-revü
Szántai János
Sortűz, avagy a négy testőr Vadkeleten
Mikola Emese
Emlékmű papírból és tintából
ANDRÉ FERENC
Határidő
Kovács Péter
Falba épített fordulatok
Jakabffy Tamás
Kommersz lényegtelenítés
Kiss Melánia
Világok közötti egyensúly
 
Mikola Emese
Emlékmű papírból és tintából
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 12. (746.) SZÁM – JÚNIUS 25.


 

Az 1989-es romániai események társadalmilag alig voltak feldolgozva. A németek a nürnbergi pert már 1945 novemberében elkezdték, és alig egy év alatt le is zárták. Magyarországon már 1991-ben nyilvános viták folytak az elmúlt rendszer politikájáról (Kónya–Pető), és ezeket főműsoridőben sugározta a tévé. Romániában csupán tavaly, 2017-ben született végleges döntés a Katonai Ügyészségen arról, hogy 1989-ben diverzió történt, és az új feltörekvő hatalom bizonyítottan manipulatív eszközökkel, halálos áldozatokat provokálva hintette el a forradalom, azaz a demokratikus hatalomátvétel gondolatát.

 

A félszájjal kimondott, fel nem dolgozott közelmúlt búvópatakként megjelent az irodalomban. A lassan harminc évvé kerekedő múlt most kezd távlattá válni. Ez a „hiánypótlás”, az irodalmi ismérveken túl, tette ismertté és népszerűvé Dragomán György és Tompa Andrea műveit is. Talán ehhez, a már alakulóban lévő vonalhoz próbál felzárkózni Király Farkas Sortűz című könyve is?

 

A cím felett elterülő piros pacáról, melyet fekete pontok lyuggatnak át, mindenkinek a friss vérfolt és a szitává lőtt emberek jutnak eszébe, amit a háttérben masírozó katonák fényképe is megerősít. Könczey Elemér szép munkát adott ki a kezéből. Már a boríton szándékos az élet és az irodalom összekeverése. A hátsó borítón kordokumentumként szerepel a szerző katonaegyenruhás fényképe. Az alcím is erre játszik rá „Románia, 1989”. A tartalomjegyzék és a fejezetcímek csupán dátumokból állnak, 1989. szeptember 29-től szemelget 1990. január 1-ig, a tábori napló vagy tábori levél illúzióját keltve. Memoár? Szociográfia? Vagy csak a fikciót kiegészítő vizuális játék?

 

A könyv első négy fejezetében négy szereplővel ismerkedünk meg. Négy különálló történetben. Mintha csak Jovan, Hansi, Samu vagy Mircea történetét mesélnék a megváltozott, értetlen jelenkornak a hajdani katonai szolgálatról. „Ceauşescu elvtárs tudósai kiszámolták, hogy neme és munkája szerint ki hány kalóriát fogyasszon naponta ahhoz, hogy kitűnő egészségnek örvendhessen, hatékonyan tudja építeni a szocializmust, de el ne vigye az infarktus meg a gutaütés a túlsúlya miatt – ám a baj valójában a javasolt kalóriákat hordozó ennivaló hiánya volt.” (15.) Családnak meg barátoknak nem mesélünk így, hiszen ők is tudják mindezt. Magunknak vagy magunkban meg szintén nem így beszélünk. Nagyapák mesélték az unokáiknak hasonló kitérő magyarázatokkal a háborút. Király Farkas vagy azoknak mesél így, akik a 21. században születtek, vagy olyanoknak, akik nem tudhatták, milyen volt a román kommunizmus „aranykorában” élni.

 

Ki ez a négy szereplő, akiken keresztül Király Farkas emlékezik? Négy nagyon átlagos figura. Hihető és tipikus történetekkel. Egyetlen közös tulajdonságuk, hogy tr-esek (termen redus, azaz rövidíett idejű), az egyetemre vagy főiskolára már felvett, és előtte kötelező katonai szolgálatot teljesítő, tehát értelmes, komplexen érző és gondolkodó srácok. A könyv elolvasása után se tudnám elmondani külön-külön a négy fiú részekben leírt történetét. Mert bár történetük és történeteik vannak, de személyiségük, karakterük, amitől egyediek, emberibbek, megjegyezhetőbbek lennének, nincs. Mintha csak a kordokumentáció eszközei lennének. Van egy mesélő a regényben, és a fiúk monologizálnak, ám itt csúszik el az egész, hogy ez az elvileg négy különálló entitás nagyon hasonló stílusban mesél és gondolkodik, nincs nyelvi egyedi ismertetőjegyük. Így a párbeszédek is csak formálisak maradnak. A katonaság alkalmazottai káromkodnak, az újoncok úgy beszélgetnek, mint egy tudósítás vagy fogalmzás szereplői. „– Felismered?/ – Persze – felelte Hansi –, a The Sentinel, a Judastól./ – Tényleg az, bemondták. Ennyire ismered ezeket?/ – Van, amit igen./– Na, hagylak, dolgom van.” (100.)

 

A szöveget különböző betűtípusokkal szedték. Egyszeri olvasóként is zavart, hogy azonosítanom kellett volna Jovant a kalibri betűtípussal, Mirceát a cambriával, Samut a tahomával, Hansit az írógépírással, ahelyett, hogy egy irodalmi megoldással jeleznék nekem mint olvasónak, hogy éppen kinek a történetébe csöppentem bele. A könyv borítóján elkezdett vizuális játék folytatódik, de tartalma, funkciója nincs. Michael Ende Végtelen történetében találkoztam hasonlóval, ott nem betűtípusok váltakoztak, hanem két szín, kékkel volt szedve a realitás, narancssárgával a fikció. Ami elég egyértelmű volt, és ne feledjük, ifjúsági regény, tehát még kevésbé gyakorlott olvasók a célközönség, nem úgy, mint a mi esetünkben.

 

Király Farkas nem találja meg azt az irodalmi stílust, amin keresztül elmondhatja azt, amit mondani akar. Elveti a klasszikus regényformát – melyben egy fejezetben egyszerre több szereplővel is megismerkedünk, és közben kibontakozik egy alaptörténet vagy megoldásra váró konfliktus –, de a helyébe kerülő visszafogott mesélés nem menti meg a szöveget.

 

Vannak poénok, váratlan tragikus fordulatok, de nem emlékezetesek. Vannak momentumok, amikor azt gondolnánk, hogy végre elindul a mesélés, és bele tudjuk élni magunkat valamibe, amikor az olfatikus érzékeinkre apellál. Az egyik szereplő elképzeli fantazmagóriájának, fóbiájának a szagát és hányingere lesz, a tisztek lehelete pálinkaszagú, a levegő pedig: „A bűzös kipufogógáz összecsavarodott az út menti szántóföldek kilehelte erős trágyaszaggal, beszivárgott a kóber alá, és nászba borult a szakasznyi, több napja mosdatlan katona testének kigőzölgésével” (110.) – de hamar abbahagyja, és folytatja a kordokumentációt. Hosszasan idéz Ceaușescu beszédéből, az 59–65. oldalig terjedő fejezetben több mint négy oldalnyi idézet van.

 

Sortűz számomra ezért nem vált regénnyé: az, hogy négy jellegzetes sorsú, ám karakter nélküli szereplő négy hónap alatt lejátszódó apró történeteit olvassuk, számomra még nem regényszerkezet, az, hogy a könyv utolsó negyedében izgulhatunk, hogy melyiket lövik le, ha lelövik, még nem elég bonyodalomnak vagy vezérelvnek. Olvasgat(hat)juk a bevonuló katonákról szóló történetfoszlányokat, de olvasótól függően a valahányadik tábori nap után már egyre kevesebb motivációnk van továbbolvasni. Egy kis kukucs, bepillantás 1989 katonaéletébe, krónika a román diktatúra hétköznapjairól, újszerű vizuális elemekkel. De nem több.

 

sortűz egy kisebb csapat katona által egyszerre leadott tüzelés. A lövések célja lehet hadászati, lehet kivégzés, de a katonai tiszteletadás szimbolikus gesztusa is. Király Farkas a kolozsvári könyvbemutatón elhangzott vallomása szerint ez utóbbi jelentés köré építette fel a könyvét. Ebből a perspektívából a fikció nem kell feltétlenül regénnyé váljon. A Sortűz tehát szeánsz, krónika, egy modern kódex összefont lapjai, tanúságtétel. Így olvasva, el tudom fogadni mint a múltidézés egy lehetséges formáját. Emlékmű – papírból és tintából.

 

 

 

Király Farkas: Sortűz. Sétatér Kulturális Egyesület, 2017.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében