Fehér Renátó: Holtidény. Magvető, Budapest, 2018.
Hogyan lehet a pompeji lávában létrejött negatív terek visszhangjaiból újraépíteni a várost? Mit kezdhetünk a beszűrődő zajszennyezéssel és a drónok állandó zúgásával? Fehér Renátó második kötetében a föld puha kérgébe karmol az idő egy végtelenné feszített várakozásban, amit már csak a napfogyatkozások között eltelt évekkel lehet mérni.
Már a cím is ezt az időn kívüliséget jelzi, ahogy egy turistaközpont is megszűnik létezni, amint lejár a szezon, nem-hellyé lényegül. A versbeszélő határsávokon, terminálokon, önmagukból kimozdított helyeken keresi a saját szerepét, úgy próbálja körbejárni a pontot, „[a]hová a mozgólépcső sosem megérkezik,/ csak bukófordul.” (19.) Állandó tapasztalat a folyamatos elvágyódás, az otthontalanság mesterfoka, mert ezek a helyek hiába próbálnak marasztalni, önkéntelenül is kitaszítanak magukból. És ezen a tájon nem egyértelmű, hogy ki „melyik anyanyelvről is fog leszokni”. (10.)
A kötet urbánus környezeteket mutat be, melyekből fokozatosan szivárog ki az élet, ezért csupán lenyomatokból tájékozódik. Tudatos akadályokat rejt el a mondatszerkezetekben, nem enged teret a rohanásnak, mindegyre úgy alakítja a felszínt, hogy önkéntelenül is meg kell állni néha megfigyelni, hogy voltaképp mi is csikorog úgy a talp alatt.
Eközben mindenütt ott lapul egy megmagyarázhatatlan rettegés, átitatja a közérzetet és nem enged fellélegezni. Mert a korszak árulása az, hogy évtizedek óta ugyanazt a port kavarja a szél, hiába változtak a körülmények, a salakanyag mégis ugyanaz. Gyógyulásra képtelen. Látszatra újraindulnak a szervek és ideiglenesen elmúlnak a tünetek, de végül úgyis visszaesik betegségébe és egyre mélyebben járja át a gazdatesteket, „melyekről mindvégig azt hittük, mi vagyunk”. (36.)
Ebből a helyzetből nincs kiút, nincsenek igazi menedékek, csupán örökös átmenetben való vergődést enged a környezet, a társadalom, a történelem és ezek kollektív bűntudata, ahogy lecsapódik, miközben haladásról beszélünk és progresszióval hitegetjük magunk, pedig valahol tudjuk mind, hogy „[a]z utat lejtőnek csak fentről hívják,/ mert vissza már nem fordul, aki valaha felért”. (12.)
