Árkossy István művészete alappillérének a gondolati tartalomtól áthatott, tiszta rajzot tekinti. Festészetének hangsúlyosan grafikai jellege már az első pillanattól feltűnik a néző előtt. Vonal–pont, forma–sík, rend–káosz, valóság–megfoghatatlanság; a sort itt még nem tudnám bezárni, de ezek azok a fogalompárok, amelyek először eszembe jutottak a festőművész munkái láttán. Az utóbbi két év termése került kiállításra a kolozsvári Művészeti Múzeum emeleti termeiben, de mintha az egész világmindenség sűrítődött volna bele, újrakonstruáltan, ezekbe a terekbe. Egy szürreális világ történései tárulnak elénk, ami kiemel a valóságból ugyan, de felfedezhetünk bennük egy másik valóságot, annak darabjait, lebontva formákra, síkokra, vonalakra, amelyek arra emlékeztetnek, hogy mégiscsak a saját realitásunkat látjuk magunk előtt. Szinte álomszerű az a formavilág, amelyet Árkossy István a festményein felvonultat.
A jelek, amelyek elrejtve megjelennek képein, olyan kapaszkodókat nyújtanak a nézőknek, amik nem csak a realitás talaját érzékeltetik a talpunk alatt, hanem összefüggéseket is teremtenek. Szakolczay Lajos irodalomtörténész és műkritikus szerint ez Árkossy István múltat és jelent összekötő időhintája, ami egészen különös műveket eredményezett, amelyek a szürrealitás határán át- és visszalépegetve mutatnak nekünk valamit időben és térben.
Munkáinak építő elemeként a vonalat határozza meg Dr. Feledy Balázs művészeti író szintúgy, ahogyan azt a megnyitón tette Szücs György. Árkossy vonalai a plasztikusságból kiindulva lágyak és puhák, de ugyanakkor egyben összefüggő darabokat is elhatárolnak a festményein. A hátterek egyes darabkái milliméter pontosságra vannak kidolgozva, néhol az anyagszerűségre emlékeztetve minket, a textúrákat mintha csak egy számítógépes programmal illesztette volna be a munkákra. Amikor közelebb hajolunk, láthatjuk, hogy minden ecsetvonás úgy van jelen, hogy a részletek az összkép látomásához hozzáadva működhessenek. A minták és textúrák arról árulkodnak, hogy itt nem csak a forma más, hanem az anyag is, amivel a művész dolgozik, és ezzel is a valóságérzetünkre erősít rá a művész: Árkossy olyan világot teremt, amely a festő valóságának leképezése ugyan, de minél tovább nézzük, annál jobban ráismerünk a részletekben saját valóságunkra. Összeállította saját maga egészét a részletekből, de ezekből a részletekből önmagunkat is megérthetjük.
Az önmagunkra ismeréshez kapcsolnám a címadásokat is. A csók, A hely szelleme, Romantika olyan nem megfogható fogalmak, amelyeknek a tartalmi elvárásait, azt, hogy ezeknek milyennek kell lenniük, kezdetben mások tapasztalataiból alkotjuk meg. Azok a munkák, amelyek konkrét szereplőket is sejtetnek – például A magvető, A véreb vagy a Csillagszámláló –, a hétköznapi, ismerős realitás fogalmait fejezik ki a szürreális eszközeivel.
Témák tekintetében a szakrális jelenlét is izgalmas volt számomra. A szakrális, hagyományosabb művészeti témák feldolgozásai bibliai szentek komplex történeteit tárják elénk. A bibliai kultúra is a kollektív tudaton túl (vagy azzal együtt) a szürreális látvánnyal együtt kerül át a realitásba. Úgy tűnik, az Árkossy István festményein megjelenő, reális és szürreális közötti trükkös átmenet hatása abban rejlik, hogy egyfajta egyensúlyhelyzetet képes teremteni a nézőben, ahol találkozik a személyes és a hétköznapi.
