"a költő talán nem is ember"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 13. (747.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Erdőtűz
horváth csaba
A teremteni tudás nóvuma - beszélgetés a 90 éves Benkő Samuval
Vörös István
Versek
László Noémi
Béke és nyugalom hava – Kányádi Sándor halhatatlanságára
Papp Attila Zsolt
Valaki jár a víz alatt
Lakatos Artur
Egy polgármester életútja
Bogdán László
Az Ezüst Páholy zavaros ügyei (I.)
Debreczeny György
Versek
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Versek
Voloncs Attila
Hildegárd
Butcovan Figerald
Versek
Cseke Tamás
Versek
Németh Dániel
Versek
Láng Orsolya
Goethingen 5. A német csúnyaságról
MÁRTON EVELIN
Huzuni
Ferenczi Szilárd
Megölte, feltámasztotta és újra megölte
Karácsonyi Zsolt
A színház és a semmi
Fried István
… És Ginsberg megbocsát (?!)
Radnai Dániel Szabolcs
Tér, szöveg, poétika
Kultúra és lélek
Jakabffy Tamás
Dvořákba merülve
SZEKERNYÉS JÁNOS
Az Idő megtestesítése
 
Jakabffy Tamás
Dvořákba merülve
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 13. (747.) SZÁM – JÚLIUS 10.


 

Ha az ember rábízhatja magát egy zenei világra, annak stabilitására, tömör tágasságára, otthonosságára, a Dvořáké ilyen. A kolozsvári filharmóniai évad egyik utolsó koncertje legalábbis ezt erősítette meg. És persze az előadói minőség szintúgy: az elismert színvonalú városi zenekarral a hegedűs Baráti Kristóf, illetve a csellista Várdai István „versengett”. Antonín Dvořák volt a központ, az ő zeneeszménye, romantikus és kimunkált világa; a két fiatal, ám már a nemzetközi zenei elitbe tartozó szólista pedig maximális jelenléttel, mély értéssel, öncélú virtuózkodás nélkül, a művészi kifejezéshorizont elképesztő változatosságával adta át a dvořáki üzenetet.

 

A 19. századi nemzeti romantika periodizálói a harmadik generációhoz sorolják a cseh zeneszerzőt, aki Grieg, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov kortársaként – és közvetlenül Liszt, Wagner, Verdi és Brahms időbeli követőjeként – a szabadság és az önkifejezés-teljesség adekvát megközelítési lehetőségét élte meg a komponálásban, miközben tisztelte is, szerette is, de sohasem istenítette a nációt mint öncélú eszmei kategóriát. A szakmai elismertség ugyancsak fontos volt számára; úgy tűnik, a tiszta szívű, kimagasló tehetségű és odaadó zeneszerzőben a hiúságot kizáró sikervágy hatványozó erőként működött.

 

Az 1879-ben írt a-moll Hegedűversenyt (ezt később Mazurek-hegedűversenynek is nevezték, op. 53.) egyfelől a szólóhangszerre ruházott nagy, olykor egyenesen rapszodikus feladatok, másfelől a szembeötlő motívumgazdagság jellemzi. 1878 a Szláv táncok első kötete véglegesítésének éve. Dvořák ekkoriban került a fontosabb német zeneműkiadók látóterébe. Megrendelések sorával keresték fel. Ezek egyikének teljesítéseként jött világra a Hegedűverseny. Megszületésében a kottakiadó Fritz Simrocknak épp úgy elévülhetetlen érdeme volt, mint a hegedűművész Joseph Joachimnak. Utóbbi nagy tisztelettel és figyelmes, gondos ajánlásokkal segítette Dvořákot, aki – talán Brahms biztatására is – bizalommal mutatta meg Joachimnak a kéziratot. Többszöri találkozás, megbeszélés eredménye, hogy Dvořák végül is az eredeti változathoz képest szinte teljesen átírta a hegedűversenyt. A mű bemutatójára csak három évvel később került sor, a cseh Franz Ondřiček játszotta előbb Prágában, majd Bécsben. Dvořák csakúgy, mint Ondřiček óriási sikert aratott.

 

A hegedűversenynél azonban sokkal ismertebb a h-moll Gordonkaverseny (1894/95, op. 104.), amelyet Dvořák New Yorkban, a Nemzeti Zenei Konzervatórium igazgatójaként kezdett komponálni, és cseh földön fejezett be. Maga dirigálta az 1896-os londoni bemutatón, Leo Stern volt a szólócsellista. (Már három évvel később a Budapesti Filharmóniai Társaság is műsorára tűzte – ugyancsak a szerző vezényletével.) A Gordonkaverseny személyes titkot is sejtet: lassú tétele a szerző Hagyj egyedül kezdetű korábbi dalát idézi, amellyel első szerelmére (későbbi sógornőjére) gondolhatott. Amikor Amerikából hazatérvén értesült a nagyobbik Cermaková-lány haláláról, a kompozíció eredeti befejezését úgy alakította át, hogy újra megszólaljon benne az egykori kedvesére emlékeztető dallam. A zenészhagyomány szerint azonban a csellóverseny egészére a honvágy nyomhatta rá bélyegét.

 

Dvořák remekműve a csellisták kötelező repertoárdarabjának számít. Karaktergazdagsága, sokszínűsége, nem utolsósorban érzelmessége persze érettséget igényel – és tudatos visszafogottságot a mű „technicizálásával” szemben.

 

Ez a kolozsvári koncert azonban – szerkezetében, sajátos „szereposztásában” (Baráti és Várdai felváltva dirigálta is a versenyműveket) – nem számít egészen újdonságnak nálunk, hiszen tavaly ugyanígy már Marosvásárhelyen is előadták a két concertót. A vonósművészek, akik egyébként a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál társigazgatói is, joggal érezhetik otthon magukat a világ legjelentősebb koncerttermeiben. A Kossuth-díjas Baráti Kristóf Los Angelestől Münchenig, Tokiótól Zürichig „végigkoncertezte” az északi félteke legjelentősebb zenei gócpontjait. Egy a Stradivari-műhelyből 1703-ban kikerült hangszeren, az ún. „Lady Harmsworth”-ön játszik, amelyet a chicagói Stradivarius Társaság kölcsönzött neki. És persze Várdai István is jelentős sikereket aratott a New York-i Carnegie Hallban és a bécsi Konzerthausban csakúgy, mint London, München, Dublin, Peking, Moszkva vagy Firenze koncerttermeiben. Ő az 1673-ban készített, „Du Pré–Harrell”-nek titulált Stradivari-csellóból varázsolta ki Dvořák zenéjét.

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében