Chantal Delsol írja, hogy a Nyugat- és Közép-Kelet-Európa közti feszültségek és meg-nem-értések abból fakadnak, hogy a kontinens két felének nemzetei gyakorlatilag nem kortársai egymásnak: nem ugyanabban a történelmi időben élnek. Bár a neves francia filozófus(nő) ezt arra érti, hogy a kommunista rendszerek második világháború utáni térhódítása miatt egészen más irányban indult el a Kelet és a Nyugat fejlődési útvonala, ezt a különbségtételt mégsem érdemes valamiféle értékítéletként felfogni – nem arról van szó tehát, hogy az egyik „elmaradott” a másikhoz képest, hanem egyszerűen arról, hogy másfajta történelmi tapasztalatok eltérő következtetésekre vezetnek, és ez tökéletesen érthető, csak nehezen megérthető.
Mindezt nem valami történelmi lecke okán írom, hanem mert egy sokkal általánosabb, a kultúrafelfogásunk egészét érintő szemléleti problémára világít rá. Mai napig olvasni egynémely irodalomkritikai szövegekben, hogy egy adott mű nyelvezete, nyelvhasználata, stílusa „elavult”, témavilága „idejétmúlt”; érdemes ilyenkor feltenni a kérdést, melyik az az idő, amelyhez képest elmúltnak nevezhető egy alkotói megszólalásmód. Az efféle értékítéletek mélyén rejlő állítás, lényegét tekintve, nem más: az illető mű szerzője nem kortárs mivelünk. A kérdés az, hogy annak kell-e feltétlenül lennie, illetve létezik-e olyan általánosan elfogadott, egzakt kortársi nézőpont, amelyből kitekintve kétséget kizáróan megítélhető egy művészeti alkotás korszerűsége, és meghatározható, mi számít meghaladottnak, minőségétől függetlenül. És továbbmenve: fontos-e egyáltalán, hogy egy mű kor- és időszerű legyen, lényegéhez tartozik-e ez (bármiféle) művészetnek? Ha erre az a válaszunk, hogy igen, ezzel nagyjából azt állítjuk, hogy az irodalmi/művészeti/kulturális hagyomány csak egyféleképpen használható, illetve hogy vannak olyan tradícióformák, amelyek egyáltalán nem használhatóak ma már. Ez azt is jelentené egyszersmind, hogy az alkotói tehetség és inspiráció, ez a megfoghatatlan, ködös valami, aminek a jelenlétét nem szigorú kritériumok alapján, hanem intuitív módon érzékeljük egy műalkotást nézve, olvasva, hallgatva, szoros összefüggésben áll az úgynevezett korszellemre való ráérzéssel, sőt a ma bevett, kanonikus beszédmódok ismeretével – de nem olyan nehéz belátni, milyen vékony vonal választja el ezt a fajta kortársiasságot a konformizmustól.
Van úgy, hogy nem abban a korban élünk, amelybe tényszerűen születnünk adatott, még akkor is, ha az időközben felhalmozódott tudás nem tehető zárójelbe. Az idejétmúltság magában véve nem létezik: legfennebb az, hogy valaki nem kortársa, csupán önmagának.
