1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Hall­ga­tom a vi­lág hí­re­it és azt ér­tem be­lő­lük, hogy iga­zá­ból sem­mi­nek nincs csak­is a ma­ga tör­té­ne­te. Más nép­nek is égett az er­de­je, és el­ver­te a jég a há­za­it. De köz­ve­tett és gyen­ge vi­gasz ma a gá­zai öve­zet szá­má­ra és a Rá­ba men­te szá­má­ra bár­mi más a vi­lág­tör­té­ne­lem­ből, mint ami az ő he­veny kín­ja­i­kat, szo­rult hely­ze­tü­ket eny­hít­he­ti. Olyan pe­dig a sors­csa­pás­ok kö­ze­pet­te nincs! Előt­te van, vagy utá­na szo­kott el­jön­ni. Ak­kor pont nin­csen. El­fogy a vi­lág, el­fogy az idő, el­fogy az út a láb alól, a lét alól. Va­ló­já­ban sem­mi­nek sincs csu­pán a ma­ga tör­té­ne­te. Ez ala­kul nap­ról nap­ra. Er­re gon­dol­ha­tott Rad­nó­ti, ami­kor azt fog­lal­ta köl­te­mény­be, hogy le­het va­la­ki­nek csak tér­kép e táj, csak te, aki szü­löt­te, sze­re­tő­je vagy, tu­dod, hol szü­le­tett raj­ta Vö­rös­mar­ty Mi­hály, vagy túl a rím hí­vá­sán, bár­ki más, a név­te­len szom­szé­dok, hon­fi­tár­sak vagy csak egy­sze­rű­en kor­tár­sak, a min­den­ko­ri föld­la­kók. Zo­rán most épp ar­ról éne­kel – az én el­rom­lott, bán­tott, túl­ér­zé­kennyé tett fü­lem­ben ez is hol­mi prog­ram, stra­té­gia, táv­la­ti ada­to­kat hor­do­zó hon­lap – hogy „le­het ott fenn egy or­szág, amit so­sem ron­tunk el”...
Van-e olyan föld, fa­lu, ha­za, or­szág, olyan táj, me­lyet so­sem ron­tunk el, nem kör­nye­zet­szennye­zünk és el se ve­szí­tünk, hi­bánk­ból, nem­tö­rő­döm­ség­ből? Hány tá­jon mennyi nosz­tal­gi­á­zó gra­vi­tá­ció hív­ja vissza la­kó­it, hő­se­it és mél­tat­lan kis­em­be­re­it, akik hűt­le­nek let­tek, föl­dön­fu­tók és sze­ren­csét­le­nek. A meg­ta­lált új éde­nek, pa­ra­di­cso­mok tu­laj­don­kép­pen va­la­mennyi­en az At­lan­ti­sza­ink. És At­lan­ti­sza­ink bi­zony időn­ként a víz alatt, tűz alatt van­nak. El­es­nek ka­to­ná­ik, bás­tyá­ik, ki­rály­nő­ik és pa­raszt­ja­ik. Mert nincs olyan táj, olyan or­szág, ame­lyet so­sem ront el az em­ber.
Most hal­lom az újabb böl­cses­sé­get és örü­lök en­nek a jó hír­nek is, an­nak, hogy új­ra meg­fo­gal­maz­za va­la­ki. Hogy a ré­gi, el­süllyedt igaz­sá­gok, a leg­bel­sőbb té­nye­ző­be ágya­zott ta­ní­tá­sok sa­ját fel­fe­de­zé­sek gya­nánt buk­kan­nak fel az ösz­tön, a szán­dék, az aka­rat mély­sé­ge­i­ből. A bé­ké­hez nem ve­zet út, mond­ja most egyik, a bé­ke ma­ga az út. Csak az­tán meg­tart­sá­tok.