Áll mellettem az anyám, áll mellettem az apám, állok én, és nézem ezt a hatalmas várost fölöttem, az is áll, mint egy merev és büszke fenyves, és süvít a szél. Hoztál elég meleg ruhát, kérdi az anyám, én bólintok és kiráz a hideg, itt állatok is vannak, üvöltenek, vigyáznom kell, anyám hangja háromnegyedes ütemben hasít a dobhártyámra, sokféle ember van itt. Hát persze, mondom, vigyázok, de azért minek ennyit festeni az ördögöt mindenüvé. Az apám csak figyel és hallgat, mit mondhatna, e város fölött nincs hatalma, idáig nem ér el a keze, pedig volt idő, mikor azt hittem, hogy a csillagokig is.
Jelzem, hogy hűvös van, mit állunk itt, vigyük fel, pakoljuk szét a dobozokat, segítség, nehezek. Laci most jön ki a konyhából, azt a nagyot tessék rám bízni, mondja az apámnak és elveszi tőle a könyvekkel és iratokkal, füzetekkel teli dobozt. Érzem, hogy elszívnék egy cigit, de anyámék előtt isten őrizz, a vádlimból tompa nyilallás indul felfele a combomig, leülök. Hiába, ezt teszi a többórás utazás meg a nonstop izgalom. Laci végigsimít a hátamon, aztán felállok és pakolok tovább. Pakol az anyám, pakol az apám, pakolok én, Laci is pakol, épül, csinosodik a kis lakocska, emeletes kuckó, ott alszom majd, ahol a régi tévénk, Laci ott alszik majd, ahol a porszívó, vagy a Premium Bananas, de majd sokszor alszunk egymás kuckóiban és együtt olvassuk a plafonról, hogy készült Magyarországon, gyermekektől elzárva tartandó, meg ilyenek.
A búcsú rémálom, vitathatatlan: tök hülyének érzem magam, a szavaim, mint az elváltozott, rákos sejtek, hibásan terjednek szét a levegőben és megfertőzik a többi sejtet is, az anyám szavait, az apám szavait, és már mindenki össze-vissza beszél, mozgó szájak tapadnak a fejem két oldalára és semmit se értek. Laci csak figyel és hallgat, mit mondhatna, ez az én harcom, nekem kell meggyőzni az anyámat és az apámat, hogy minden rendben lesz és vigyázok magamra, meg vigyázunk egymásra.
Elmentek.
A füstöt egyenesen fújom ki. Állok a hetedik emeleti beépítetlen erkély betonrétegén és már tudom, hogy a zoknit is felhúzhattam volna, de lusta vagyok, és nem megyek vissza, még két slukk és vége úgyis. Basszuskulcs, kapok a fejemhez, a macska! Mielőtt torkomon akadna a jóérzés, szerencsére megvilágosodok, hogy a macska szánt szándékkal nincs itt, ő majd később érkezik utánam. Miután sikerült kidobozolni ezeket a vackokat, ezeket a halvány derengéseket a régi életemből, amiket magammal hoztam, amik otthon csak a helyet foglalták, de itt ki is töltik majd azt. No és én? Én hol vagyok a vackok rengetegében?
Állok a szoba közepén, Laci nincs itthon, állok a villamosmegállóban, Laci dolgozik, állok a mozgólépcsőn, Laci a város másik végében áll szintén egy mozgólépcsőn, állok a romkocsma pultja előtt és berúgok, mielőtt Laci megérkezne. Eszembe jut a régi ágyam, az utóbbi időben már halálfélelmem volt rajta feküdni; a közel harminc éves ágy csak öt évvel idősebb, mint én, és bármelyik pillanatban beszakadhatott volna alattam.
Felkeltem az ágyról, ki a szobából, ki a lakásból, ki a városból, ki az országból, be az országba, be a városba, be a lakásba, be a szobába, ott fekszem most egyedül valami ágyon, amin már mások is feküdtek, valószínűleg ugyanígy, mielőtt megérkezett volna egy másik Laci egy másik kocsmába, és most egyedül olvasom a plafonról, hogy készült Magyarországon, gyermekektől elzárva tartandó, meg ilyenek.
Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. Verset és prózát ír, fényképez, fest, dolgozott színházban is, egyetemi diplomája szerint grafikus.
