Zolushka
Ahogy felszáll a buszra a Népkertnél.
Ahogy leül. Ahogy a táskáját az ölébe veszi.
Ahogy a Dosztojevszkij alól kilátszik a tamponos doboz.
Ahogy a magazint olvassa.
Ahogy egy árnyék elkenődik a bőrén.
Ahogy kívánod.
Ahogy feláll, megnyomja a jelzőt,
ahogy nem néz semerre
az őszinte emberek gyanútlanságával,
ahogy leszáll,
ahogy leszállsz,
ahogy a kabátod gallérját az arcodra gyűröd,
ahogy bekanyarodik a kék kerítés mellett,
ahogy bekanyarodsz a kék kerítés mellett.
Ahogy felmegy a lépcsőkön,
ahogy a szoknyája a combjaira tapad az esőtől,
ahogy még jobban kívánod,
szinte dühvé párologtatva a vonzódást,
ahogy átmentek a boltív alatt
a park gondozatlanabb része felé,
ahogy a keze után nyúlsz,
ahogy meglepődik, és gyanútlanul hátrafordul:
elnézést, segíthetek?
Ahogy nem sejt semmit.
Ahogy felismer, ahogy az arca megváltozik,
ahogy fogod a kezét, magadhoz húznád,
hogy jóvá tégy mindent,
ahogy ellök: takarodj,
ahogy egyre erősebben szorítod,
pedig nem akarsz fájdalmat okozni,
de nem bírod el, hogy menjen,
ahogy megüti a tenyere élével az orrnyerged,
ahogy roppan, ahogy elered.
Ahogy csattan. Ahogy elfut.
Ahogy állsz ott, csak vagy,
mint megkövült bagolyköpet a sziklafal tövében.
Mindenki a gyémántcipőre vár, úgy érzed,
csak ő szarik a divatra.
Ismeretlen katona
Pontosan jöttek érte.
Csak lehúzódtak a kereszteződésben.
A kutya ott ült mellettem.
Anyám régi övét kötöttem a nyakába
póráz helyett.
Húszezret mondtál?,
kérdezte a fiatalabb.
Annyit.
Tizenhét rendben?
Nem. Az oltás meg a táp.
Én huszonötért vettem két napja.
Az öregebb közben már a kutyát becézte,
ilyen gyönyörű kis bundabugyi még nem is ült a kocsiban,
gőgicsélt.
Ő látott valamit, ami a mi szemünk mellett
még körbement akkor.
Mondták, hogy erdőre viszik.
Ahonnan én vettem, az ágyban aludt,
gondoltam, de nem szóltam.
Jó üzlet volt.
Olcsón szerethetik,
míg szálkásra nem fújja bundáját
a lyukói szél.
Kezet fogtunk.
Felugrok az oltási könyvért, meg a táljáért,
mondtam. Vittem a kutyát is,
hogy el tudj búcsúzni tőle.
Neve még nem volt.
Az első éjszaka hányt, és a szőnyegre pisált.
Akkor Húgyosnak kereszteltem,
az átázott Viledával a kezemben.
Hajnalra kivirradt bennem a türelem.
Nem nevezhetem el, mert onnantól
végérvényesen az enyém lenne.
Megtámadhatatlan egyezség,
amit hitelesít a név.
Személytelen szavakkal nógattam a lépcsőn.
Amikor felértem, te mosogattál,
magad elé zokogva:
Nem akarok többé másikat.
Ne add el, könyörgöm, ne.
A kutya közben a cipőmet harapdálta.
Ráncos volt, mint egy meggyűrt ingujj.
Nem mentem le újra.
Az autó csak jó fél óra múlva tűnt el.
A kutya még aznap kapott pórázt, és nemsokára nevet is.
Pisi, már megint pisi, korholtad este.
Miközben belenyomtad az orrát a tócsába,
eldöntöttem, hogy bárhogy mesélem ezt,
soha nem mondom el az igazat.
Ő Pajkos lesz, vagy Pizsama,
de te névtelen hős maradsz,
tetted emlékét felszívja a szőnyeg.
Keresztbe tett lábakkal
Az ember nem akkor,
amikor az ajtók bezárulnak benne.
Nem akkor.
Amikor kint eláztat mindent
az eső, és felpattog a festék
a köztéri padokon, mintha
irdalókést húztak volna végig rajtuk,
nem akkor. Amikor egy kagylót
a füléhez emelve morajló tenger helyett
távoli robbanások zaját hallja,
amik csak másodpercekkel
a lökéshullám után érnek el hozzá,
nem akkor. Mert ilyenkor még korai.
Nem csillogott fel benne az értelem.
Még csak rejtett telér,
amire nem vetült rá
a bányászlámpa tántorgó fénye.
Amikor kopogást hall,
és nem mozdul a kilincs,
és fulladni kezd, izzad,
és tenyerébe tördeli az ujjperceit.
Amikor látja, hogy a kopott padok miatt
elsimítják a teret,
kifordítják a földből a régi fákat,
és amikor nem hallja ki a robbanás zajából
a reggeli búcsút, a gyűrűző nevetést
– valakinek sikerült keresztbe tett lábakkal is
átugrania a poklot –
de érzi, hogy ezek mind benne vannak,
mint ökölben a tehetetlenség,
akkor, ha kellőképp védtelen,
elkezdi.
Bájer Máté Szikszón született 1986-ban. Miskolcon slammel, egy bézs sharpei és két gerincsérv tulajdonosa. A Miskolci Egyetemen tanult történelem-régészet, valamint magyar szakokon.
