Éppen tíz éve, hogy a Balassi Kiadó által vállalt kötet címében föltettem a kérdést: Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? Nem a kétely fogalmaztatott így, hanem a már-már csodaként megélt szerkesztőségi pillanat: a Korunk akkori helyiségében állt egy gipszből kiöntött Szilágyi Domokos-mellszobor, szemben a bejárattal; egyéves unokám ahogy belépett a szerkesztői szobába, odafutott a szoborhoz, valósággal rátapadt, úgy nézett föl a költő arcára, megbabonázva. Nem tudhatom, versolvasó lesz-e Bálint, és ha igen, szeretni fogja-e Szilágyi Domokos verseit – én persze azt akarnám, hogy így legyen. És ne csak ő meg a testvérei értsék Szilágyi líráját, hanem idősebbek és fiatalabbak, még sok-sok évtizedig. Függetlenül attól, hogy mostanában rossz híreket terjesztenek a versek írójáról. A fiatal történész, Stefano Bottoni kibányászta bukaresti titkosszolgálati iratok hitelességében én továbbra is kételkedem, de ha a bizonyosság előtt (majd) meg kell hajolni, a ránk hagyott életmű ettől érintetlen marad.
Az újraolvasáshoz a Mozart című Szilágyi Domokos-verset ajánlom kezdetként.
Ó, vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült-fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!
– Nehéz volt? – bekopogtatok,
gondterhelt élő, víg halottnál.
– Azt akartam: a világ
észre se vegye, hogy fáj.
A Szerelmek tánca (1965) kötetben olvasható ez a Mozart-vers; valamivel több mint egy évtized van még Szisz haláláig, a kányafői utolsó órákig, és tulajdonképpen ugyanekkora időegységben számolható az előzetesen megtett költői út, az útkeresés. A „megrendeltként szabadnak lenni” jelentését alighanem az értheti a maga – történelmi – teljességében, aki felnőttként megélte az ötvenes évek közepétől a hetvenesek közepéig (és alapvetően hasonló módon 1989-ig) terjedő periódust. A „megrendelés”, a megrendeltség nyilván mást jelentett Mozart és mást Bartók korában, és mást az úgymond létező szocializmus időszakában, Kelet-Közép-Európában, ezen belül is Erdélyben, egy pályakezdő, illetve pályára álló romániai magyar költő számára. Nem részletezem Szilágyi Domokos családi körülményeit, ennek következményeit (református lelkész fia, anyai ágon sem „jó” a származása), a korabeli iskolai szellemet. De hasznos felidézni az érettségi tablóra szánt jelige körüli botrányt, egy érettségiző szatmári diák, jelesül Szilágyi Domokos – az iskolai irodalmi kör elnöke – szabadságát, ahogy azt 1955-ben az iskolaigazgató megítélte. Kiss Jenő elismert költőnek számított a romániai magyar irodalomban, A Hamlet-monológra pedig kifejezetten „haladó” versnek; innen választotta (volna) Szilágyi a négy sort:
Sápadt királyfi, Hamlet! már ne kérdezz,
felelt az Élet, döntött századunk,
nem fordulunk kétségek mérlegéhez,
mi lenni, tenni: élni akarunk!
Nem adatott meg az engedély a mottóra, állítólag (tanára visszaemlékezése szerint) a „királyfival” volt baj.
1956 októberét-novemberét Szilágyi Domokos a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem másodéves magyar szakos diákjaként élte meg. Hogy miképpen, arról a szüleinek Szatmárra küldött levél (1956. november 16-án) sokat elárul. Innen idézve: „Az utóbbi két hétben fölfordult az egész Bolyai, a magyarországi események hatására. Persze velünk mindennap gyűléseztek, hogy csillapítsuk a népet. Mélyen tisztelt felsőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tüntetni, úgy szép békésen; s ezért igyekeztek a Babeşt és a Bolyait (a román és a magyar egyetemet) összeugrasztani. [...] Marosvásárhelyen az orvosin is »forr a világ bús tengere, ó, magyar«. Testi épségünk nincs veszélyben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől reggelig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló. Ilyenkor az ember négyszer gondolja meg, amíg lépik egyet.” Hogy Szilágyi Domokos, aki ugyancsak a diákotthonban lakott (ahonnan több társát 1956. november 18-án a szekusok elvitték), és akinek egy évfolyammal lennebb járó nagy szerelmét, Váradi Emesét alighanem szintén a letartóztatás veszélye fenyegette – szóval hogy a tizennyolc éves Szisz esetében mit jelentett a „négyszer gondolja meg”, azt rekonstruálni nem könnyű. Valamit azonban az ötvenes évek bolyaistáinak az illúzióiról is. Szilágyi Domokos egyik letartóztatott évfolyamtársa, Koczka György írja emlékezésében az őrizetbe vétel pillanatairól: „...éltem a gyanúperrel, itt valami baj következik, de hogy akkora baj következik, arra nem számítottam. Mert nem ismertem eléggé azt a szép új világot, és rengeteg illúzió élt bennem, ámbár Hruscsov elvtárs a XX. kongresszusán a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának már leleplezte a rendszert, a sztálini terrort, de mi épp a Hruscsov leleplezésében láttuk a rendszer javíthatóságának a lehetőségét, és nem mértük fel eléggé ’56 novemberének tanulságát, amikor láthattuk volna, hogy továbbra is a kancsuka törvénye uralkodik, és csak a nagy Sztálin kancsukájáról lehetett rosszat mondani.” (Korunk, 2006. 10.) Versek sora bizonyítja, hogy az ötvenes években jelentkező fiatal költők – Erdélyben Páskándi Gáza, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella és persze Szilágyi Domokos is (mint ahogy Biharpüspökin túl Juhász Ferenc, Nagy László vagy akár Csoóri Sándor) – egy társadalmi igazságot hozó (megtisztuló) szocializmus propagálóiként mutatkoznak, olyanokkal együtt, mint a hajdani helikonista Tompa László, a már említett Kiss Jenő, különösen pedig szeretve-tisztelt bolyais tanárunk, Szabédi László. A kor irodalompolitikája, a rendszert elsődlegesen kiszolgáló kritikusok által, mindent megtett, hogy ez a politikai egység-elkötelezettség kifejezésre jusson, szüntelenül figyelmeztetve az apolitizmus kártékony voltára. A Forrás-nemzedék indulására visszaemlékezve, éppen Szilágyi Domokos hangsúlyozta (a marosvásárhelyi Igaz Szóban, 1974-ben): „Bizony – egy egész nemzedék – vagy több is, fölöttünk – hördült nagyot a »mai fiatalok« apolitikus voltán.”
A Forrás-sorozat harmadik köteteként 1962-ben megjelent Álom a repülőtéren pontosan tükrözi a korabeli művelődéspolitikai-kiadáspolitikai helyzetet – főképpen ha figyelembe vesszük az első könyvbe be nem került Szilágyi Domokos-verseket. (Ezeket most szép sorjában tanulmányozhatjuk a Fekete-Sas Kiadó-féle 2006-os összegyűjtött versek könyvében.) Találunk a bemutatkozó kötetben az ifjú költő tehetségét kétségtelenül bizonyító költeményeket, mint a Nyár vagy A szomszéd asztalnál, sőt a későbbi nagy versépítmények előképének tekinthető „rekviemet” is, a Halál árnyékát, a „megrendelt szabadság” azonban a Tizennyolc millió című pártverssel éktelenkedik a Forrás-kötet legelején, s mi több (némi túlzással állítható), a szerelmes verseket is a korigény szerint fogalmazott szabadsághoz írja; a kötet címadó ciklusában például ilyenformán:
Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám
hozzám láncolnak a szavak is
mert a te neved az értelem
általad ébred magára a tudatos anyag
általad ébred magára az Osztály
mert minden tettének célja s oka
te vagy
kedvesem
segíts hogy kimondjalak
(József Attila hatása nem mellőzhető, amikor ezt a szakaszt olvassuk.) Lesz itt szó harcterekről, gázkamrákról, akasztófákról (nyilván nem arról, amelyen Nagy Imre végezte), az ismeretlen katonáról, a visszahódított örömről, távoli földrészek éhezőiről s a békéből, űrhajókból, gyermekek mosolyából épített diadalívről. A belső, természetes és a „megrendelt” szabadság keveredik tehát a hétrészes, a repülés apoteózisával végződő versben. 21. századi olvasatban e sajátos szerelmes versekkel szemben annak adhatunk igazi hitelt, amit Szilágyi Domokos majd A láz enciklopédiájában (1967) mond ki:
Sietni, sietni, sietni – harsányak a napok és sietősek és mi
feledékenyek vagyunk – oly hamar, oly könnyen, oly szívesen
feledjük a megbánnivalót! Vagy épp ezt hívjuk halhatatlanságnak? –:
hogy lassan-lassan kihullik minden, ami rossz? A megújulás alázatos
öröme? – S én mit tehetek? fényt fogalmazok hitelbe.
Az „igazi” szerelmes versek jó néhánya, már 1956-ból (!), nem került be az Álom a repülőtéren kötetbe, pedig abszolút megütik az első verseskönyv művészi átlagát. (Az Őszirózsákat, 1957-ből, beiktatta a szerző A láz enciklopédiájába.) Nyilván nem volt tanácsos az „apolitizmust” erősíteni. Az évtized közepén mintha a nagy elődök, főként zeneszerzők és festők kezdenék felszabadítani Szilágyi Domokost az előírt, felvállalt kötöttségek alól: a már teljességében beidézett Mozart-vers mellett erre bizonyíték a Honegger, a Derkovits Gyula emlékének szentelt Hármasvers, a Nagy Albertet köszöntő Kiállításon, a méltatlan sorsú matematikust megjelenítő Bolyai János Vásárhelyütt és mindenekelőtt a Bartók Amerikában. Itt hangzik fel az, hogy
Kicsi ember, tudsz-e
szépeket hazudni,
szép álságot hinni?
Van-e erőd: utolsóig
minden poharat kiinni?
És innen való az ugyancsak idézésre kívánkozó refrén:
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj de szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ
ha egyszer jobb időt lát
A Szerelmek tánca mint kötetszerkezet is a már beérő költőre vall. Ha az Álom a repülőtéren egy (kubai közjátékkal megspékelt) „fantasztikus oratóriummal” zárult le („az újjászülető Föld első szavá”-val), a második Szilágyi-kötet végén a Ballada éjjel olvasható (benne ez a sor: „Szeretnék élni 2000-ig.”); őszintébben szól ez a versszak, mint a Himnusz a holnaphoz kórusa; József Attila még fogja a Szisz kezét, de kész elengedni is:
Békét a csönddel kötni ki tud?
Álmodd már álmom, ne csak aludd,
csecsemő bolygó! – Merre sodor
az idő? eljutok oda, ahol
az anyag létformája a mosoly?
Szilágyi Domokos költészetében az egyértelmű áttörést, a modern magyar líra magaslataiba emelkedést a Garabonciás (1967), A láz enciklopédiája és a Búcsú a trópusoktól (1969) kötet hozza meg; a világról való gondolkodás összetettsége és a poétikai újítás – nem utolsósorban Eliot nyomán, ám nem szakadva el Balassitól, Csokonaitól sem! – közösen teremtik meg Szilágyi egyedi költészetét. Itt már a saját, mondhatni kétségbeesett szabadsága érvényesül (Garabonciás, Magasan, Takarják be nagyapát, Őrültek, Betegen, Harminckét sor a boldogságról, Kényszerleszállás, Hogyan írjunk verset, Ez a nyár – a címek tovább sorolhatók). És még jön az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből s a Magyarok. Ezt a Szilágyi Domokost nem iktathatja ki semmilyen iratkutatás, iratbemutatás a magyar költészet 20. századi modern kincsestárából.
Én harminc évvel a kányafői önkéntes lezárás után Kányádi Sándor Szilágyi Domokost búcsúztató versének hiszek (a Nap Kiadó igényes Emlékezet-kötetében olvasom újra):
örök hiánynak
maradni örök
jelenvalónak
bot nélkül vágni
a végtelennek
