"Kövess! Most repülhetsz velem!"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 14. (748.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Önmagunk kortársa
Demeter Zsuzsa
A régiségben az a jó, hogy nincs bóvli benne - beszélgetés Gábor Csilla egyetemi professzorral, irodalomtörténésszel
WOLFGANG BORCHERT
Rövidprózák
Eszteró István
Versek
Bogdán László
Az Ezüst Páholy zavaros ügyei (II.)
Szabó R. Ádám
Rozsé 2.0
Szendi Nóra
Semmi értelme
OZSVÁTH ZSUZSA
Készült Magyarországon
Bájer Máté
Versek
Láng Orsolya
Goethingen 6. A krónikás egy napja
Goron Sándor
Versek
Kui János
Megélni a lehetetlent
Balaton László
Dombalja
Jakab-Benke Nándor
Prizma vagy tükör?
Kiss Melinda
Társadalmi Reflexió. A GroundFloor Group
Tamás Dénes
Egy nap két világfolyam között
ANDRÉ FERENC
Szorongásnapló
Egy talált hangya megtisztítása
Jakabffy Tamás
Horváth Bálint és az énekhang
Kollár Dávid
Elveszett paradicsom?
 
Balaton László
Dombalja
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 14. (748.) SZÁM – JÚLIUS 25.


 

Az ABC üvegezett ajtaja sarkig kitárva, sörösrekesszel kitámasztva, a raktárból halk zene szűrődik ki, valami zongoradarab, talán Schumann. Ujjaimmal ütöm a taktust a csemegepulton. A már nem fiatal, de nagyon is vonzó eladónő elgyötört arccal, elfolyt szemfestékkel bukkan elő a konzervsor mögül. Ujjatlan, átsejlő köpenyének felső gombját kapkodva kioldja, a bőrére tapadt, verejtéktől átnedvesedett műszálas anyagot többször fellebbenti, izmos, sima combja egy pillanatra kivillan. Kartonlegyezővel hűsíti felhevült testét. Kecses nyakán egy ér lüktet idegesen. Zihálva lélegzik, lágy mellei a muzsika ritmusára emelkednek. Vizes haját megrázza, mindkét kezével beletúr a szőke, göndör koronába. Lehajtom a fejem, hogy ne bámuljam, de így a  vörösre lakkozott körmű, szép lábfejét bámulom. Elönt a tűz, a kánikula és az érzéki-izgató jelenet sok így egyszerre, meggyulladok.

 

Végre észrevesz. Zavarba jön, lebarnult arcán is átüt a szégyenérzet pírja. Letörlöm bárgyú férfivigyoromat. Nem fokozom kínjait, gyorsan rendelek, fizetek. Üveg olaszrizling, szóda, kenyér, vaj, parizer, Munkás. Kevés elég. Egy izzadtságcsepp indul el a tarkómról, társai követik, végigcsiklandozzák gerincemet. Szemeimet sós homlokpatak csípi.

 

A négyemeletes házak között alig járt a levegő. Az új lakótelep kietlensége, néptelensége nyomasztó. A betonjárda felett áttetszően reszket a paneldélibáb. A júniusi, forró hétköznapon mindenki, aki csak tehette, fedezékbe húzódott. A frissen festett szőnyegporoló-állvány világoskék színével elkülönült a szürke falaktól. Vascsövei vékony, fekete árnyékkeretet festettek a kiégett fűre. Tikkadt verebek gubbasztottak libasorban az arasznyi, hűsítő sávban. A parkolókban elvétve csillogott néhány felforrósodott autó motorháztetője. Egy sötétzöld Wartburg alatt kóbor macska nyalogatta tappancsát. Feltűnt egy fekete Volga GAZ-24, nem értek az autókhoz, sőt, nem is érdekelnek, de ebben, a szovjet járműipar ritka példányában – itt, a kisvárosban igazán ritka –, én is láttam valamit. Szépet nem, de némi eleganciát igen. Majdhogynem arisztokratikus megjelenést. A mozdulatlanság ijesztő volt. Senki emberfiával nem találkoztam. Nem, nem az üresség, a csend az, a csend félelmetes. Antibábel. Az iskola még tartott, a teljes foglalkoztatottság kiteljesedése idején csak a magamfajta mázlista firkász nem sínylődött a szerkesztőségben. „Terepmunka”. Ezzel kivontam magam az irodai ceruzarágcsálás tétlenségéből. A már-már kétségbeesésbe hajló, posztapokaliptikus hangulatomból vidám fütyörészés zökkentett ki.

 

Hátam mögül jön a melódia. Régi, világháborús katonadal. Bizonytalan biciklis imbolyog a járdán, széles nyolcasokat ír le, félek, hogy elesik. A Dombról jön, boldog. A fonott vázú üvegkaniszter a kormányra akasztva hintázik. Hetven körül lehet az öreg, Horthy katonája. Már jól hallom, énekel is, Horthy-dalt dúdol. Csak halkan meri, pedig vidáman kapatos. Óvatosan kikerül, nyikorgó-dülöngélő alakja eltűnik a házak között. Újra csend.

 

A kockaépületek után kertes házak, mini parcellák. Mind egyforma, de kedves. Kicsi ablakok, kicsi terasz, kicsi veteményes, kicsi lugas. Elszórt gyerekjátékok. Traktorgumi-homokozó, piros lapát, zöld vödör, sárga süteményformák. Darázscsíkos slag összetekeredve. Seprű, gereblye a falnak támasztva. Fasufni az udvar végében. A kertek között szűk sikátor vezet. Alig embernyi, a szatyromat beleverem a drótba, magamhoz szorítom. A barna tacskó csak a hűvös járólapról morog rám.

 

Kiérek a kisvendéglőhöz. Ez is beton. Betonlépcsők vezetnek a betonteraszra, a virágosládák is betonból. Széles, dús hársfa árnyékolja az étterem ablakait, a légypiszkos lámpabúrákból nehezen tör utat a sápadt fény, az italospolc fölött neoncső vibrál zümmögve. Délelőtt tízkor csak két vendég üldögél a sárga abrosszal terített asztaloknál. Elegáns nyugdíjas urak. Fehér ingben, nyakkendőben, a könnyű, nyári kalap előttük az asztalon. Jéghideg Balatoni Világost kortyolgatnak, a napi sajtót böngészik: Népszabadság, Népszava, Népsport. A nagybajuszú, mellényes pincér a pult mögött törölgeti a poharakat, érces hangjával rám köszön, tuti totótippet kér hétvégére. Brescia – Atalanta iksz, Honvéd – Dorog hazai. Leülök a piros műbőrrel bevont, körtámlás vasszékre. Dupla fekete, két szál cigaretta, csapvíz, a szokásos. A pincérnő riszáló csípővel, csábos mosollyal hozza ki az italokat. Nyelve hegyével érinti dús felső ajkát, rám kacsint. Mélyen előredőlve teszi le a tálcát, vékony aranylánca szemmagasságban lengedez. A szívmedál hipnotizál, mögötte két puha domb, vágyvölgy, megbabonáz

 

Hazaérek. Földszint, másfél szoba. Az ablak mindkét szárnya nyitva, a függöny elhúzva, hasztalan. Hanyatt fekszem a kopott, zöld kanapén, kifelé bámulok. A ház mögött kezdődik a Domb. Lapostetős garázssor, fölötte szőlő, zöldellő gyümölcsfák, boronapincék, vakolatlan, torzó téglapincék. Felhőtlen kék égen repülő húz el, fehér csíkja fodrozódik, fekete madarak keresztezik.

 

Az alacsony, lakkozott dohányzóasztalon kaotikus állapot: közepén írógép, befűzött lap, egyetlen szóval a tetején, megsárgult hamutartó bűzölög a tucatnyi csikktől, mosatlan csésze, tollak, ceruzák, jegyzetfüzet, lapok szanaszét, összegyűrve, eltépve, üresen, befejezetlen mondatokkal. Nem tudok írni, a regényt sem, a cikkeket sem. Megállt a forró levegő, megállt bennem az idő. Felülök, izzadt hátam nyoma a szöveten.

 

Az éjjeliszekrény szélén boríték, már két hete bontatlan. Ő írta. Gyöngybetűkkel neve, címe, nevem, címem: Dombalja utca 38. Kétszer hagyott el, utoljára hat éve, a várost is, nem tudtam, hol él. Most tudom, ahová mindig vágyott, ott a Nagyvárosban. Ahol van élet, ahová nem akartam menni. Hosszúlépést töltök, ledöntöm. Percre hűsít. A borítékot fogom, lefújom a port. Rágyújtok, a nevére fújom a füstöt, magamban átkozom. Elmentél, elfelejtettelek, eltemettelek, dehogy feledtelek. Két hete itt a leveled, két hete nem írtam, két hete negyven fok. Verjen meg az Isten!

 

Feltépem a ragasztást, kihajtogatom a levelet. Verejtékes tenyerem nadrágomba törlöm, olvaslak, tízszer is elolvaslak. Azt írod, visszajössz, vissza hozzám, engem szeretsz, könyörögsz, a holnap reggeli vonattal jössz. Nem egyedül, ketten jöttök. A fiammal…

 

Homlokom izzadtsága keveredik a könnyeimmel, közös cseppben koppannak a levélen. Csak egy szót látok magam előtt: fiaddal…

 

A Dombról süvít be a szél, fellebben a függöny, lesodorja a papírgalacsinokat. Megszólal egy pacsirta, a szomszéd dalra fakad az erkélyen, dudaszó, gyerekkacaj. Az írógépbe fűzött lap mint szárny csattog, olvasom, mit írtam: a nevedet.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében