"pedig a legenda szerint lelke is volt egykoron"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 5. (475.) SZÁM - MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Valami Sárospatak ügyben
Karácsonyi Zsolt
Életkép a múltból
Kántor Lajos
Megrendeltként szabadnak lenni... - A költő Szilágyi Domokosról
Szőcs István
Merengő
Pomogáts Béla
Búcsú Beke Györgytől
Jancsó Miklós
Autóstop
Daniela Danz
És te kékem és te szürkém
Ovidius Konstancán
Overkill
Jeanette Winterson
Zsoltárok
Aleš Debeljak
Az ősök iránti adósság
A sötétség tanítása
Álmodj, írj, radírozz
Terra mobilis
Mária Magdaléna
Befagyott monarchia
Mihai Măniuţiu
A grund
Dan Mircea Cipariu
riport a cunamiról
ambulancia
Balázs Sándor
Emlékeim Gyuriról
Egyed Péter
"Apák bűne"
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Mindenáron avatgard
Hírek
 
Szőcs István
Merengő
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 5. (475.) SZÁM - MÁRCIUS 10.

1. Történelmi szembeköpősdi

Olvasom egyik hetilapunkban (s máris félbe kell szakítanom saját magamat: van-e egyáltalán másik hetilapunk, s ha van, milyen? ... szóval olvasom az Erdélyi Naplóban egy németországi olvasójuk szomorú levelét: hiába futott világgá, panaszkodik Zinner O. Ágnes, mert: „Mit hallottam a német televízióban? A Phönix nevű adó az egész Európának sugározta, hogy »a romániai forradalom az egyház kezdeményezésére indult«, és rögtön utána mutatták a hős ortodox papot Temesvárról. Azelőtti héten meg a nagyszebeni polgármestert szólaltatták meg, aki elmondta Európának, hogy 1200-ban a magyarok rámentek a békében éldegélő szászokra foglalni!!!”
Hát vajon azok miféle „magyarok” lehettek? A történelem nem szól róluk, mert akkor azt is elmondhatná, hogy 1162 előtt a dél-erdélyi Szászföld egészét székelyek lakták, amit ridegen közölnek a helynevek! Medgyes, Szászkézd, több Halom is, Orbó meg Segesd és mellette Segesvár satöbbi. És azok a szépen szóló, csobogó víznevek: Szebentől nem messze északkeletről ömlik az Oltba, Muhánál a Hortobágy, északra folyik a Víz patak (melyről nyerte Vízakna is a nevét), északnyugatra a Székás és a Sebes (Szászsebes felé), s mind e nevek másod-, harmadmagukkal satöbbi.
De a XII. század közepétől errefelé, a háborúskodások miatt, s főleg a bizánciak balkáni csapatai miatt annyira megritkult a lakosság, hogy kezdték beengedni ide is a szászokat, akárcsak a Szepességbe. A „magyarok” egész más dolgokat műveltek itt a szászokkal az 1200-as évek elején. Például 1211-ben segítőcsapatokat küldenek Boril bolgár cárnak és ezt Iwachim nevű szebeni ispán vezeti (comes), ekkor hallunk először e munkakörről. A következő évben „a magyarok” külön szebeni püspökséget akarnak szervezni – addig csak prépostjuk volt –, de III. Ince pápa ebbe nem egyezik bele. Na, aztán 1224-ben a magyarok rámentek megint a szászokra a Lex Andreanummal, amely olyanfokú pozitív diszkriminációt tartalmazott, amely 700 évig kitűnően fungált – amíg fel nem borogatták „a magyarok” királyságát, többek közt tevékeny szász hozzájárulással is.
1277-ben a szebeniek, a vízaknai Alardus fia Gaan vezetésével rátörnek Gyulafehérvárra – mert haragudtak a püspökre, Monoszló nembéli Péterre, és nem maradt kő másik kövön, sem csecsszopó anyaölön, a város magyar lakosságát, több mint kétezer embert, a kisgyerekeket is leöldösik, de hát az ilyesmi a sötét középkorban éppúgy el volt terjedve, mint a felvilágosodás fényétől ragyogó huszadik században, furább az, hogy akadt még a második világháború után is – igaz, tökéletesen jelentéktelen – szebeni író, aki dicsekedett ezzel: ilyen kemény fickók voltunk ám bizony mi! Viszont örvendek, mert valamennyi más szebeni ismerősöm Gaannál és krónikásánál kedvesebb-rendesebb ember, függetlenül esetleges történettudományi analfabetizmusától.
Bizonyára még a polgármester is csak el van tájolva. Még az oklevélkutatás kibontakozása előtt, egy idő után az erdélyi szászok úgy tudták, hogy ők nem háromszáz évvel Árpád apánk után, hanem hatszázzal előtte már Erdélyben éltek, szerintük: Kaukalandban. Ez a gótok regebeli őshazája, s függetlenül nevétől, semmi köze a K. u. K.-hoz, azaz az osztrák–magyar monarchiához, amit különben a szászok sohasem kedveltek.
Ha megkaparnánk akárhány saját csúcsideológusunk történelmi ismereteit, nyugodtan elmehetnének éceszgébernek a Phönix televízióhoz, vagy akármelyik – hazaihoz. Sohasem tudom eldönteni, mikor működik jóhiszemű tudatlanság, vagy gonosz manipuláció.

2. Hej páva, hej páva, császárné pávája


Arra nézvést, hogy az emberiség elég nagy része a történelemben nem az igazságot keresi, hanem a mesét, de még bár nem is a mesei igazságot, hanem a borzongást, sőt a borzadályos gátlástalanságot, igen jó példa az, ahogyan a nagyhatalmú uralkodónőket annyian szeretik elképzelni: nem jóságos tündérkirálynőről ábrándoznak, hanem megannyi Messalinát látnak bennük, tehetetlen szex-zsarnoknőket (A vár fehérmájú asszonya), akik hímháremek közepén disznólkodnak.
Szegény Mária Terézia, például. Jó néhány éve halottam a pesti rádióban egy riportert, akinek elfulladt a hangja, amikor szóba jött a királynő, a lovakat és saját anyját kezdte emlegetni; aztán egyszer együtt utaztam a vonaton egy tévés-műsorvezetővel (aki különben mindig nagyon vigyáz arra, hogy higgadt, bölcs, és tárgyilagos médiamuftinak mutatkozzék, el egész a naftalinos unalomig), és beavatott, zsíros mosollyal adott igazat rádiós kollégájának (pár éve írtam is róla); egy rangos bukaresti képes folyóirat megjegyzés nélkül közli azt a Közép-Maros menti népi hiedelmet, hogy „a császárnő” az alvinci vár kaszavermébe szokta volt beledobatni megunt szeretőit.
(Még az sem jutott a szerkesztő eszébe, hogy e királynő, a magyar királynő milyen sokat tett a modern román történelmi tudat kialakításáért a naszódi és hunyadi román határőrezredek felállításával!)
A napokban olvasom egy lap humorrovatában azt a bizonyos istálló- és bakaszállás-szagú rímes anekdotát a kemény farú királynőről és a keménymarkú hadnagyról, még szerencse, hogy a záró verses csattanót elhagyták...
Szegény Mária Terézia, mondom, jóformán még serdülő leányzóként odatették, hogy rekonstruálja a benne már a kihalás szélére jutott Habsburg uralkodóházat. És ő húsz éven át csak szült és szült, egy sorozat császári főherceget és királykisasszonyt. És közben hadat viselt, hétéves-háborúskodott, és számtalan felvilágosult törvényrendeletet alkotott. Nem csoda, hogy férje, Lotharingiai Ferenc toszkánai nagyherceg, majd 1745–1760 között a szent német-római birodalom császára, igen könnyed életvitelű férfiú, nem volt elégedett vele. Elment panaszkodni az udvari orvoshoz, tanácsért. Erről is fennmaradt egy indiszkrét anekdota, de nem kaszárnyaistállókban terjedt, hanem filológus fészkekben és latin órákon. Az orvosi tanács állítólag így hangzott (nekem is tanították), hogy „clitoridem Majestatis S. longior titilandam esse”.
Egyébként ehhez az orvoshoz fűződik az egyetlen valóban sikamlós M. T. anekdota. Egy udvari „társalgás-parti” során az orvos azt a kijelentést tette, hogy „végül is minden nőnek meg van a maga ára!” „Úgy érti, hogy nekem is?” csattant fel a királynő. „Igen”, felelte a doktor úr, „mégpedig: Poroszország”. A királynő nevetve beismerte: igaz. (Talán egynémely nagy európai történelmi tragédia azért következett be, mert Terézia nem nyerte el Poroszországot.)
Egyébként „császárnő” sohasem volt. 1740-től magyar (és egyben horvát) királynő, 1743-tól cseh-morva királynő. Mint az említett Ferenc felesége, 1745–1760 között német császárné, de erre a megkülönböztetésre csak a modern magyar nyelv képes. 1765 után, mikor fia, II. József lesz a császár, nevezhető anyacsászárnénak.
Különben volt önbírálati szellem is benne, és jó magyar kislánynak tartotta magát. Hogy éppen az ő korában kezdett megint lábra kapni a furor teutonicus, arról ő nem tehetett.
Oroszországban nemrég nagy méltatlankodást váltott ki, hogy egy nyugati filmben Nagy Katalin cárnőt meztelenül ábrázolták. Pedig „etno-rasszista” alapon ő is csak annyira volt orosz, mint Terézia magyar.
Egy nemzet nagysága azon is múlhat, hogy történelmi személyiségeinek emlékét éppen nagyságukban képes-e őrizni.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében