Kissé szabadkozva és vonakodva fogadta el a felkérést, hogy az 1998-as Vissza a Forrásokhoz című interjúsorozatban válaszoljon a kérdéseinkre. A Láthatatlan Kollégium diákjaiként akkoriban azt próbáltuk vizsgálni Gyimesi Éva vezetésével, hogy miképpen zajlik le egy irodalomtörténeti kanonizációs folyamat. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete, a Romániai magyar irodalom 1945–1970 jól vizsgálható terepnek tűnt, olyan mérföldkőnek, amitől valóban megváltozott valami a romániai magyar irodalom történetéről való gondolkodásban. És ugyanakkor meg lehetett kérdezni még azokat is, akik részesei voltak ennek a pillanatnak. Újra és újra arról faggattuk az első Forrás-nemzedék tagjait – Kántor Lajost, Lászlóffy Aladárt, Bálint Tibort, Lászlóffy Csabát, Jancsik Pált és a többieket –, nyilvános beszélgetéseken, hogyan élték meg azt az értékrendváltó folyamatot akkor, és hogyan tekintenek vissza rá utólag.
Idézzük fel egy pillanatra, hogyan helyezte el Jancsik Pál költészetét a Kántor–Láng: „Áprily és Dsida örökségét folytatja elégikus hangulatú s játékos költeményeiben, valamint a népköltészet tiszta forrását felbuzogtató s az impresszionistákon is nevelődött szerelmes verseiben. Verseire általában a hagyományhűség jellemző, pátosz és lírai áradás helyett a szűkszavú képes beszéd. Mondanivalóit szívesen bízza leíró képsorokra, leírásai azonban kerülik a részletezést; a meditációt megindító látványnak rendszerint egyetlen elemét ragadja meg, azt, amely megnyitja az élmény gondolattá bontakozása felé vivő utat. A lírai pontosság, a hangulatok iránti fogékonyság s általában a hagyományosan »poétikusnak« tartott eszközök így szolgálják verseiben a nemzedékére általában jellemző intellektualizmusigényt. Nemcsak tájverseibe, hanem legjobb gyermekverseibe is a hétköznapokból leszűrt életbölcsességet rejt. Szemléletére jellemző, hogy kortársainak történetbölcseleti, kozmikummal viaskodó gondolatisága helyett az ő verseiben elsősorban az etikai kérdések érzelmeken átszúrt párlatát kapjuk.” A jellemzés jelzi a második kötettől kezdve a sejtelmes-szimbolikus irányban történő továbblépést, illetve a műfordítói munkásság (Hölderlin-, Paul Celan-fordítások) átsugárzását a saját versekbe.
A szabadkozás leginkább arra vonatkozott a felkérés idején, hogy Jancsik Pál nem tartotta magát újítónak. Azt viszont utólag is megerősíthetjük, hogy az a fajta költészet, amelyet művelt, a maga csendes módján mégiscsak szembeállt azzal, ami költészettörténetileg megelőzte: a szocialista realizmus versvilágával. Mívessége, szemlélődő hajlama egy olyan költészetben bomlott ki, amelyik a legtermészetesebb módon haladt aztán párhuzamosan a már Kántorék által is kiemelt gyermekvers-életművel, amelynek reprezentatív gyűjteménye 2016-ban, a szerző nyolcvanadik születésnapjára jelent meg Kedvünk ragyog, mint az ég címmel. Alig két évvel korábban készítette el felnőttversei terjedelmes válogatását is (Ahol otthon vagy e tájon, Polis Könyvkiadó, 2014), amelynek fülszövegében Goethe Faustjából idézi a szerző, hogy „az élet aranyfája zöld”, majd így folytatja, kései ars poeticaként: „Az élet fája (amely kissé furcsa módon itt arany is meg zöld is), a lét, a természet, a világmindenség még rengeteg felfedezésre váró titkot rejteget; az óceánok mélyén, az őserdők sűrűjében még mostanában is bukkantak a kutatók a flóra és a fauna ismeretlen fajtáira. A költő számára ilyen gazdag növény- és állatvilág, ilyen kimeríthetetlen univerzum a nyelv.”
Az említett két kötet is mutatja: készülődött az összegzésre, visszafelé, önmagába is tekintett, miközben sokan úgy ismertük őt, mint mások könyveinek figyelmes szerkesztőjét, szöveggondozóját. A házsongárdi temetőben, az őt búcsúztató beszédekben szelíd, megértő mosolyát és verseinek természetközeliségét idézték többen is. Ő volt ez mind: visszafogott, szelíd, precíz jelenlét.
