Újra és újra megüt a szomorúság. Szaporodnak a halottaink. Egy ideje nagyon is. Most épp Jancsik Pál ment át ama rejtélyes Túlsó Partra, hogy ismét együtt legyen, de ezután már ott Túlnan, a Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és Jancsik Pál alkotta Nagy Triász. Természetesen (?) ez a három költő Nagy Triásznak nevezetten „hivatalosan”, az ítészek s az irodalomtörténészek által „hitelesítetten” nem is létezett soha. Saját kitalációm, saját használatra, s immáron több mint félszáz esztendeje. Pontosabban: azóta, hogy az 1960-as évek legelején a romániai magyar irodalomban is oly lelkesen, osztályharcos öntudattal, pártos optimizmustól duzzadozva kiteljesedő „szoc” és „reál” virágos (de harci!) mezejére kéretlen-hívatlan beokvetetlenkedte magát egy, szót és helyet akaró-követelő újfajta raj, amely tagjainak a szájából másként hangzott a szó, mint a korabeli kánon felkentjeinek a szájából. Ez a raj volt az első Forrás-nemzedék, amelynek „bejövetele” az irodalomba – mondhat bármit a megszépítő fáma – korántsem volt hozsánnás virágvasárnapi bevonulás, egy jó darabig még igencsak fel-felizzott köröttük a szocreál felkentjeinek, „atyamestereinek” nagypénteki dühödtsége. A majdhogynem egymást követően megjelent, visszhangos első Forrás-kötetüknek is betudhatón, három ifjú poéta (három új „holnapos”) neve, szárba szökkent lírája volt a leginkább közismert, közbeszélt, közvitatott-kommentált. Szilágyi Domokosról, az Álom a repülőtéren c. kötet szerzőjéről, Lászlóffy Aladárról, a Hangok a tereken c. verseskönyv, valamint Jancsik Pálról, a Szomjas tenger c. kötet szerzőjéről van szó. A formálódó- szerveződő újabb raj, a második Forrás-nemzedékre menendők számára egyfajta igazodási pontot, etalont jelentettek ők. Olvastuk, vitattuk, kommentáltuk és legfőképpen pedig szerettük őket és mindazt, amit és ahogyan írtak. Nos, akkor és ilyen hatások folytán „szerveződtek” a tudatomban a Nagy Triásszá ők hárman: még a köteteik is egymás mellett sorakoznak a könyvespolcomon.
Egy ideje azzal szórakoztatom magam, hogy elolvasom X költő valamelyik versét, s aztán próbálom kitalálni, hogy miként hangzanék a költemény, ha azt Y írta volna meg. Nem mindig sikerül, de ha igen, olykor érdekes „új” versek jönnek létre. Most, hogy Jancsik Pál, a régi barát, beszélgetőtárs körül forgolódnak a gondolataim, s ama bizonyos Nagy Triászt is megemlítettem, az az ötletem támadt, hogy megpróbálkozom egy újabb „kitalálással”. Szilágyi Domokos írta anno egyik versének befejezéséül: „Én játszom ugyan,/de ti/ vegyetek komolyan”. Nos, kitalálásom szerint ezt Jancsik Pál így írta volna: „Én komolyan gondolom a szót,/ti is/ vegyétek hát komolyan”. Csakis így írhatta volna. Leírták már róla, én csak ismétlem: Jancsik Pál mindig is hitt, bízott az emberi szó erejében, hatásában, amikor szól, nem azért teszi, mert beszélni, fecserészni akar, hanem mert mondandója van. A mondandóját pedig tisztán, pontosan, érthetően akarja elmondani. Ilyetén egyfajta tettnek, cselekvésnek tekintette mindig is a verset. A tevés, a cselekvés pedig pontosságot, fegyelmezettséget követel. És nyugodtságot s derűt is. Szerette a természetet, volt hát „akitől” eltanulnia a nyugalmat, derűt. Találó a megállapítás, hogy lírájának, lírája stílusának legfőbb ereje s egyszersmind bája is a derűs természetesség. Elégiára hangoltság, játékos formákba bújtatott meditáció, néholi sejtelmes-szimbolikus színváltás, máskori lírai feszültség vagy teljes eszköztelenség, önirónia, otthonosság a zárt formákban, fegyelmezettség – mind fellelhető Jancsik lírájában. Akik ismerték Jancsik Pált, tudják, nem véletlenül ilyen ez a líra. Gyakorta volt alkalmam eldiskurálgatni véle egy kávé vagy korsó sör mellett, állíthatom hát: Jancsik Pál, az ember is pont olyan volt, mint Jancsik Pál, a költő. Derűsen természetes és természetesen derűs, s lénye tiszta, mint a forrás vize. Ilyen volt. Volt.
Így hát – László Noémi Kányádi Sándort illető szavait kölcsön véve mondom –: Jancsik Pált is nevezhetjük most már költőnek. A fény szerelmese, a tavasz imádója költőnek. Félő, hogy túl nagy lesz neki a síri sötét…
