"mintha a bolygók felszínét látnánk"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 15. (749.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Forró szél
ANDRÉ FERENC
A költő egyetlen feladata, hogy őszinte legyen önmagával - beszélgetés Dósa Andrei költővel, műfordítóval
Jean-Jacques Viton
VIII
Bogdán László
Az Ezüst Páholy zavaros ügyei (III.)
Codău Annamária
A totalitás felé
FELLINGER KÁROLY
Versek
FAZAKAS ATTILA
nem lát
Benke András
Versek
ANDREI DÓSA
Versek
Munding Márton
Horvát néni
Hegedüs Benjámin Jutas
Versek
Tiboldi Boróka
Füllel és szemmel olvasott dalok
Balázs Imre József
Szelíd jelenlét. Jancsik Pál (1936–2018)
Molnos Lajos
„Félek, túl nagy lesz neked a síri sötét”
Láng Orsolya
Goethingen 7. Néprajzi gyorstalpaló
Dimény Lóránt
Novellák
Bakk Ágnes
A kiszámítható alkotói válság
CSUSZNER FERENCZ
Videótörténet és színháztörténet
Borsodi L. László
Dumákat beszéltek, és nem szóltok róla senkinek
Magyary Ágnes
Színe: vörös
Kulturális mágnes
Jakabffy Tamás
Kibúcsúzott Sir Simon Rattle
Kollár Dávid
Elveszett paradicsom? (2)
 
Bakk Ágnes
A kiszámítható alkotói válság
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 15. (749.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.


 

Az Igaz történet alapján című legújabb Polanski-alkotás egy thrillernek álcázott melodráma. Ebben a filmben is (akárcsak jó pár korábbi Polanski-filmben) a rendező feleségét, Emmanuelle Seignert láthatjuk a krízishelyzetet megélő írónő szerepében, a hasonmás-ellenpontját, „Ő”-t pedig Eva Green alakítja. A szerelmi szálat is egy pillanatig megpendítő filmben az ok-okozati elemek nem érvényesülnek kellőképpen, és míg ez akár a társ-forgatókönyvíró, Oliver Assayas kézjegyének is betudható, addig a színészvezetés darabossága egyértelműen az élmény rovására megy. Polanski legutóbbi alkotását csak azért nem érdemes spoilerezni, mert így a maradék feszültség is eltűnhet.

 

Polanski legutóbbi filmje Delphine de Vigan francia írónő azonos című regényén alapszik. Ebben az írónő dokumentarista jelleggel örökíti meg a családi életét, gyerekei kirepülését, férje munkáját, aki híres írókkal – például Bret Easton Ellissel – beszélget tévéműsorában. A pár nem él együtt, azért, hogy így tartsák frissen kapcsolatukat, viszont amikor találkoznak, inkább szakmainak, mint érzelmi köteléken alapulónak tűnik a kapcsolatuk. Az írónő épp előző könyvének fárasztó hírverését éli meg, végeláthatatlan dedikálások és network-események sorozatában nem találja az őszinte beszélgetéseket.


A filmes adaptációnak már szinte a legelején feltűnik „Ő”, Eva Green személyében. Viszonylag éles kontraszt van a két nő között: míg „Ő” a csábító, mély hangú femme fatale, aki mindenkit meg tudna hódítani macskaszerű kinézetével és mély nézésével, addig az írónő – filmbeli nevén Delphine Dayrieux – mellette kicsit fáradtnak, kiszolgáltatottabbnak és slamposabbnak tűnik. „Ő” (franciául Elle), titokzatosan viselkedik, miközben nagyon érdekli őt Delphine világa, írói metódusa. Folyamatosan véletleneket előidézve végül beköltözik az egyedül élő Delphine-hez, kikérdezi őt az összes biztonsági kódjáról és e-mailjéről, így lassan átveszi az uralmat az élete felett, arra biztatván őt, hogy írjon és csak az „igaz” történetet írja meg az életéről. „Ő”-róla is folyamatosan kiderülnek olyan részletek, mint hogy özvegy és emellett celebritások és politikusok élettörténetét írja, de titoktartási szerződés miatt nem beszélhet eről. Mikor beköltözik Delphine-hez, elkezdődnek aggresszív kirohanásai, főképp ha nem az történik, amit ő szeretne. Nyugtatókat adagol Dayrieux-nek, biztatja, hogy pihenjen, e-mailt ír a barátainak, hogy ne keressék, és azt is felajánlja, hogy elmegy helyette egy iskolai író-olvasó találkozóra, doppelgängerként (bár ez nézői szemmel lehetetlennek tűnik, mivel nem nagy köztük a hasonlóság). A birtoklási vágya mindent elural, aztán házigazdájának ebből elege van és távozásra készteti. Majd egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően újra előkerül „Ő”, immár megmentőként és a törött lábú írónővel leindulnak egy vidéki kisházba pihenni és írni.

 

A folyamatos eső és az elszigetelt vidéki ház tálcán kínálja, hogy itt teljességében kibontakozhasson egy thriller-szerű narráció, de egy olyan csavarral történik mindez, hogy közben már az áldozat is vadásznak érzi magát, és következő könyvének alaptörténetét szerzi meg „vendégétől”, akinek a környezetében mindenki tragikus körülmények között hunyt el. A kamera hosszú elidőzése különböző használati tárgyakon, a túlzottan egyértelmű egérméreg-felmutatás, a folyamatos elővigyázatlanság, titokzatos telefonok és álmosoly, mindehhez pedig a folyamatosan párosuló vésztjósló, disszonáns hangok és feszültségfokozó dallamok – igazi, jó thrillerelemek ezek. Viszont a rendező mégis megengedi, hogy minden hirtelen mozdulatot, támadó cselekedetet (vagy akár a mérgezést) a néző előre megjósolhasson. A film háromnegyedéig nem lehet eldönteni, hogy ez szándékos vagy csak nem kiszámított adagolása az izgalmat jelentő dramaturgiai elemeknek. De amikor a főhősnő már láthatólag nagyon szenved, akkor a néző is elkezdi sejteni, hogy itt más lehet a csavar és az összes thrillerelem kifordítható önmagából.

 

A színészvezetésben a túlzott színpadiasság dominál, ezáltal darabossá válnak a jelenetek: nincs átmenet a békés beszélgetések és a hirtelen felindulások között, a karakterek azonnal „átkapcsolnak” egy homlokegyenest ellenkező lelkiállapotra. A különböző indíttatások is kevésbé árnyaltak, a főszereplőnőt sokszor nem lehet megérteni, igazából a sodródás válik a fő jellemzőjévé, miközben az elején egy erős karakterű egyéniségnek látjuk.

 

Egy torz mise en abyme tulajdonképpen Polanskiék adaptációja: a könyvírásról, az inspirációról szól, thrillerelemekkel körbeszőve; a film azt erősíti, hogy minden „igazi” művészi alkotás létrehozása egyfajta áldozatot kér az alkotójától, amely akár az életébe is kerülhet. Viszont az élet papíralapon születik újjá (míg a film során az írónőt szinte egyetlen szót sem látjuk leírni a számítógépébe, csak a jegyzetei és a hangfelvétele szolgál „alapanyagul”). A valóságos és szürreális elemek elegyítése azonban nem válik organikus egységgé a filmben, hanem erőltetett vegyítésnek tűnik. Amiért viszont „polanskisnak” is tekinthető a film, az pontosan a befejezés, amely nagyon hasonlít a Rosemary gyermekének végső csavarjához, ugyanazt a dramaturgiát követi, csak más díszletek között.

 

A látszólag suspension of disbelief-re (azaz a nézői kétkedés felfüggesztésére) „kényszerítő” elemek miatt viszont érezhető a forgatókönyvíró, Oliver Assayas keze nyoma, aki, mint előző filmjében (a Stylistban), földöntúli elemekre is utal, és olyan feszültségkeltő elemeket használ, amelyek kicsit az abszurd felé is kanyarítják a történetet. A film viszont, karakterek szempontjából, a Sils Mária felhői típusú alkotások közé sorolható, ahol erős női karakterek feszülnek egymásnak, és az alkotás, valamint az alkotói lét válik benne kulcskérdéssé: bár „Ő” eltűnik a végére, karaktere mégis megmarad, és tulajdonképpen átalakul, szó szerint. Az viszont üdítő, hogy bár adta volna magát a két nő közötti szerelmi szál, ez csak egy pillanatig merült fel komolyan, így a film nem fordult át leszbikus szerelmi thrillerbe. Ugyanakkor, ha a feszültségkeltő elemeket lefejtjük és csak a cselekményre koncentrálunk, akkor talán látatlanban is azt lehet mondani, hogy inkább a könyvet érdemes elolvasni.

 

 

 

Igaz történet alapján (D’aprés une histoire vraie / Based On A True Story), színes, francia-lengyel-belga film, 102 perc, 2017. Rendező: Roman Polanski. Író: Delphine de Vigan. Forgatókönyvíró: Olivier Assayas, Roman Polanski. Operatőr: Pawel Edelman. Vágó: Margot Meynier. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Emmanuelle Seigner, Eva Green, Vincent Perez, Dominique Pinon, Camille Chamoux.

 

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében